Bársony dúdolás, selyem fütty | N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

Tóth Zsuzsanna |

Ritkán kerül az ember kezébe olyan finomságú dolog, mint N. Tóth Anikó könyve – óvatosan kell bánni vele, hiszen olyan, mint a babitsi „hímes lepke kényes, dupla” szárnya, le ne verjük róla a „szivárványos zománcot”. A szalamandra mosolya, amely alcíme szerint A selmeci különös hölgy legendáriumából való, nem csupán címében, felépítésében is különös. Műfaját nehéz volna meghatározni, hiszen voltaképp regény, de rejtett történetek szakadozott regénye, amelyek egy városhoz, pontosabban annak nőalakjaihoz kötődnek. (Talán az az első, amivel leverhetjük ama bizonyos hímport, ha mindenáron be akarjuk suvasztani valamilyen kategóriába ezt a könyvet.)

Kicsit félve vettem kézbe, hiszen van szerencsém ismerni a szerzőt, s bevallom, valamelyest féltem, hogyan hat majd rám a könyv, és mennyire őszintén tudom megfogalmazni majd a véleményemet. N. Tóth Anikó könyve azonban lenyűgözött, s ez a könyv számomra nagyon fontos lett. A képzelet, az álmok, saját gyerekkori városom és annak homályos meséi fura, kissé szürreális keveredésbe kezdtek a szerző történeteivel. Pedig a két városnak nem sok köze lehet egymáshoz.

De kezdjük prózaibban. N. Tóth Anikó szlovákiai magyar író, több elismerés birtokosa (ezért a művéért Madách-díjat kapott), tanár, egyetemi oktató, kultúraszervező. A könyv helyszínéül szolgáló Selmecbányán végezte a gimnázium negyedik osztályát, így személyes benyomásai nem csupán a könyv írása kapcsán tett látogatások során keletkeztek. Nehéz elképzelni, de maga a regény egy pályázati felhívás nyomán született, amelynek célja volt, hogy Selmecbánya értékeit felfedezze, népszerűsítse. A valahai város a középkori magyar királyság egyik legfontosabb bányászvárosa volt, Ezüstvárosként is emlegetik. Születésének legendájában egy legényt két szalamandra, egy ezüst és egy arany színű vezet el arra a földre, ahol gazdag ércektől csillog a talaj. Így kezdődik a város története, és indul a későbbi felvirágzást lehetővé tevő ércbányászat. Nem csoda hát, ha a szalamandra afféle totemállata a településnek, amely a 15. és a 18. század között élte virágkorát, s viszonylag hosszú álmából felébredve, az utóbbi évtizedben Szlovákia egyik legszebb városa lett.

N. Tóth Anikó könyve messze túlmutat azon, hogy a várost népszerűsítse. Bár széles háttérkutatást folytatott, mégsem ragaszkodik a tényekhez, annál is inkább, mert regényében többnyire fiktív nők szerepelnek. A szerző a dokumentumokban fellelhető adatokból kiemel ismertebb férfiakat – de könyve a hozzájuk tartozó nőkről költ mesét. Úgy építi fel ezeket a nőket, hogy tele vannak álmokkal, olykor boszorkányos képességekkel; miközben nagyon is hús-vérnek tűnnek; szeretnek, óvnak, szenvednek, szülnek, csalnak. A földön élnek, de olykor felette járnak. Ismerik a füvek titkait, végigélnek kényszerházasságokat és titkos, pusztító szerelmeket, megaláztatást és felmagasztosulást. Ebben a regényben még a szobrok is beszélnek olykor – és akadnak, akik hallják ezt.

A könyv felépítése Selmecbánya (persze koronként változó) utcaneveit használja fejezetcímként – noha a tartalomjegyzékben női nevek szerepelnek. Kivéve az Ouverture-t (nyitány), ahol a szalamandrával találkozunk. S már nyilvánvaló, minden, ami következik: „Bársony dúdolás, selyemfütty.” A következő, valójában első fejezet még mindig rejtély számomra (akad újra-olvasni való rész bőven, de örömmel teszem): női név áll fölötte, ám a valódi elbeszélő érdekes módon egy férfi, aki hosszú távollét, külföldi élet után tér vissza Selmecbányára, találkozik emlékeivel, rácsodálkozik a városra. Már itt elkapja az embert valami örvény, mert az a mód, ahogyan N. Tóth Anikó a nyelvvel bánik, zenél, sodor – rögtön az elején feltűnik. És persze sok-sok tételmondat elhangzik, már itt, az elején. „A gyerekkori városba visszatérni olyan, mint kizuhanni egy álomból.” Majd folytatódik: „Emlékeket kihallgatni olyan, mint felkapaszkodni egy csigalépcsőn, mint faliképet szőni olyan, mint belehajolni egy felhőbe olyan, mint gyíkot cirógatni olyan, mint belefeledkezni egy tárnába olyan, mint fényt nyalogatni olyan, mint felébreszteni az alvó szögeket olyan, mint harangkötélen hintázni olyan, mint felrántani egy takarót olyan, mint szivárványt ölelgetni olyan, mint belekarmolni a csend testébe olyan, mint késeken heverni olyan, mint átcsúszni a tű fokán olyan, mint köldökzsinóron kanyarogni olyan, mint lángokkal szambázni olyan, mint emlékeket kihallgatni.”

A különös, gyönyörű, kitalált nők életébe villanásnyi időre betekinteni egyszerre vonz, ugyanakkor kielégítetlen kíváncsiságot hagy maga után; még, még, folytassuk – mondanám állandóan. Mi történt még, hogyan, mikor? Ugrálunk történelmi korok, életstílusok és ruhadivatok között; a nők mellett látunk szerelmes diákokat, főurakat, akik látogatni jönnek Selmecbányára, művészeket, iparosokat, harcosokat – és ott van a sok-sok ablak, ajtó, épület, esemény, titok. Az olvasót (legalábbis engem) elvarázsoló, kicsit krúdysan muzsikáló szöveget a város különböző állapotait mutató térképek és a szerző által készített fotók szakítják meg, egyáltalán nem turisztikai csalogatás végett, sokkal inkább a történet atmoszférája miatt.

Némelyik nő csak egyszer bukkan fel a történetfoszlányok között, egy másik meg többször. Valamelyiket nagyon lehet szeretni – van, akit még jobban. Az egyiknek „fényes selyemszalag hullámzik ki a száján” ha beszél – legalábbis valaki így látja őt. Miközben a korok változnak, az érzések kortalanok. Ki tudná megmondani (ha a közlekedési eszköz nevét nem vesszük figyelembe), melyik kor nője mondja az alábbiakat: „Felnyalábol, gyengéden a fiákerbe ültet. Maga is felkapaszkodik. Átkarolja a vállam. Rándul a fiáker, vidáman csattognak a kerekek a macskaköveken. Nem nézek hátra. Mindez csak vágy. Nem nyalábol fel, nem ültet gyengéden a fiákerbe, nem karolja át a vállam. Behunyom a szemem, hallgatom a kerekek gonosz csattogását a macskaköveken.” Vagy amit ugyanitt a férjről olvashatunk: „Eszébe sem jut többé, hogy valamikor a tenyerén akart hordozni.”

A kiragadott részlet ellenére, ne higgyék, hogy valamiféle szentimentális regényt ajánlok. A nőalakok, akikkel megismerkedhetünk, mind küzdő szellemek, éljenek akármelyik korban. Még akkor is izgalmasak, amikor róluk, vajmi keveset tudunk meg, talán csak annyit, hogy megtartó erőt jelentenek egy férfi számára, miközben „Pereg, pereg Dominik Percz csodálatosan egyhangú élete.”

• Olvass bele!

Az egyetlen (tudomásom szerint) valódi, tehát nem a szerző által kreált nőalak például „oly korban élt” Selmecbányán, amikor a sokszínű, több nép által lakott város, ugyan nem először, de a nációk közötti, sőt, „fajok” elleni harc helyszínévé vált. Az a város, ahol a mozdonynak is női neve van, így tűnik el az elhurcolt Alžbeta Göllnerova szeme elől: „…egy pillanatra a köd fölé emelkedik a Leányvár patyolata, aztán zsugorodik egyre, komor bokrok szaladnak mellettünk, elfordul a Fortuna-ház, a szecessziós villák magukba zuhannak, fölöttük biccent a Glanzenberg, átvonaglik velünk az autó a bélabányai kapun, becsukódik a város, pedig látni akarom a macskaköveket, a falrepedéseket, a tornyokat, a boltíveket, a fazsindelyes tetőket, gázlámpákat, a Szentháromság-szobor eget böködő fénynyalábait, a falépcsőket, a Tanád gerincét mindörökké…”

Sokat idéztem a könyvből, de még mindig úgy érzem, nem eleget. Aki érez magában némi vonzódást valami szürreálisba hajló gyönyörűséghez, ha szeret úgy olvasni, hogy közben erősen meg kell dolgoztatnia képzelőerejét, s ha szereti és hagyja magát sodortatni a nyelv zsongító áramától, ne hagyja ki ezt az élményt.

N. Tóth Anikó:
A szalamandra mosolya.
A selmeci különös hölgy legendáriumából
Kalligram Kiadó, Budapest, 2022
360 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
online ár a bookline.hu-n 2840 Ft (elfogyott),
e-könyv változat 2100 Ft
ISBN 978 808 267 0014 (papír)
ISBN 978 963 468 3322 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Várostörténet, nőtörténet, mese és mítosz, napló és feljegyzés, anekdota és önreflexió. ,,A selmeci hölgy különös legendáriuma” egymáshoz lazán kapcsolódó szövegtörmelékekből épül fel, eltérő nőalakok nézőpontjából mutat meg jellegzetes helyszíneket, idősíkokat, élethelyzeteket.
N. Tóth Anikó Selmecbánya topografikus és kultúrtörténeti dimenziói mentén épít fel egy fiktív multikulturális várost: az önmagukon túlmutató hely- és személynevek kavalkádjából, a hozzájuk kapcsolódó historikus és mitikus történetek fragmentumaiból „Selmec” mágikus szövedéke bontakozik ki.