László Ágnes: Beer Miklós – Egy hiteles ember (részlet)

~~ Előszóféle ~~

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy püspök, még ha nyugdíjazott is, volt a sofőrjük. Nos, nekem ebben többször volt részem. Mit ne mondjak, felemelő érzés volt.

Beer Miklóst, a váci egyházmegye püspökét 2018 őszén ismertem meg, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban átvette a Hazám-díjat. Akkor csak pár szót váltottunk egymással, de nagy érdeklődéssel és kíváncsian készültem arra a találkozóra, amikor az Értékteremtők 2019 kötetbe készítettem vele az interjút. Autóval mentem Vácra, és a püspöki hivatal előtt vendégkártyával parkoltam. A munkatársai nagyon kedvesen fogadtak, de különösebben nem hoztam őket lázba. Nem csodálkoztam, hiszen az újságírók, a televíziós stábok egymásnak adták a kilincset, így én is csak egy voltam a sok közül.

Bevezettek egy nagyon barátságosan berendezett szobába, ahol a püspök úrral több órán át beszélgettünk az életéről, a hitvallásáról, a nagy port kavart megszólalásairól, a közelgő nyugdíjazásáról. Nyitott volt, derűs és fel sem merült, hogy a kérdéseimmel tabu témákat feszegetek. A válaszaiból sütött az a bölcsesség, amely a sokat látott és megélt emberek sajátja, akik tisztában vannak a magukban hordozott tudással, amellyel nem visszaélni, hanem csak élni akarnak, határozottan, de nem nagyképűen, kioktatóan.

A nyugdíjas éveivel kapcsolatban arról ábrándozott, hogy több ideje lesz beszélgetni, jókat beszélgetni. Mint kiderült, akkor érzi nagyon jól magát, ha egy beszélgetésben „üzemi hőmérsékletre” jutnak a partnerével. Amikor rákérdeztem, mit ért üzemi hőmérsékleten, kiderült, hogy azt, amikor egymás szavába vágva viszik tovább a témát, a gondolatot, mindenkit valóban érdekel az, amiről beszélnek, őszinte véleményt mondanak az adott témáról és próbálják azt előrevinni. Ezek után megtisztelő volt számomra, hogy amikor megköszöntem a beszélgetést, azt mondta: Én is köszönöm, úgy éreztem, hogy üzemi hőmérsékleten beszélgettünk.

***

Majd eltelt egy év, és hozzáfogtunk ennek a könyvnek a megírásához. Talán köztudott, hogy Beer Miklós, még megyés püspökként is, az esetek többségében az óránként induló, zónázó vonattal járt Vácról Budapestre. A Nyugati pályaudvarról gyorsan és egyszerűen bárhová eljutott tömegközlekedéssel. Megszerette a vonatozást, és amióta nyugdíjba ment, és Nagymaroson a Szent Lőrinc Szociális Szolgáltató ház kétszobás lakásában lakik, öt perc sétaútra a nagymarosi vasútállomástól, megőrizte ezt a szokását, és engem is rábeszélt arra, hogy próbáljam ki a vonatozást. Útmutatást is adott, hogy szálljak le a nagymarosi állomáson, azonnal meglátom majd a templomot, induljak el attól balra, és pár száz méter után már ott leszek nála. Szót fogadtam. A kocsiban, velem együtt lehettünk vagy négyen, vártam a jegykezelőt, hogy megtudakoljam, milyen állomás után következik Nagymaros. Vác után már kicsit tűkön ültem, majd amikor a hangosbemondón közölték, hogy Nagymaros – Visegrád állomás következik, megkérdeztem az egyik utastársamat, hogy van-e Nagymaros megálló is, és miután a válasz az volt, hogy igen, a következő lesz, így nyugton maradtam. Tíz perc telt el, és a vonat megállt Nagymaroson. Leszálltam. Se templomot, se állomásépületet nem láttam, csak egy bódét, és a vonat már elment mögülem. Nem tehettem mást, felhívtam Beer Miklóst, aki már sejtette, hogy valami történhetett, hiszen ez idő alatt már ott kellett volna lennem nála. Elmondtam, hogy az ő utasításait követve Nagymaros állomáson szálltam le, de már tudom, hogy eggyel előbb kellett volna. Kértem a türelmét és javasoltam, hogy a legközelebbi vonattal visszamegyek.

Jaj, dehogy jön vissza vonattal, elmegyek magáért autóval – szólt a telefonban, és valóban, nem kellett sokat várnom, hogy a fehér Suzukival odakanyarodjon elém. Tisztáztuk a félreértést, és a rövid úton, amely az otthonáig vezetett, még azt is megtudtam, hogy az első Trabantjával ezen az úton karambolozott, úgy, hogy totálkáros lett az autó. Egy vele szembe jövő autós rohant bele, érthetetlenül, indokolatlanul, és még az volt a szerencséje, hogy neki nem történt súlyosabb sérülése. Mindezt persze már nevetve meséli, majd megérkezünk a házhoz, amelynek belső udvarából nyílik a lakásának a bejárata. Még be sem lépünk az ajtón, de már érezni lehet, hogy ő itt otthonra talált. A látogatót kint a falakon színes, nagy méretű, keretbe foglalt fotók fogadják azokról a pillanatokról, amikor II. János Pál pápával, XVI. Benedek pápával és Ferenc pápával találkozott.

A kétszobás, összkomfortos lakás előtere az előszobával egy légtérben lévő teakonyha, a mosogatógép kivételével teljesen felszerelve. Innen nyílik a nappali, ami egyben a dolgozószobája, és ebből lehet bejutni a könyvespolcokkal „kitapétázott” hálószobába. Amikor az előző kis kaland után megérkezünk, a nappaliban egy hölgy és egy úr ül az ebédlőasztalnál, láthatóan tőlük „raboltam el” a házigazdát, aki bevezet a hálószobába, ahol az íróasztalon várnak rám a már előre kikészített családi fotóalbumok. Számomra kincsesbányák. Miközben hallgatom a szobába beszűrődő beszélgetést, feltárul előttem egy közismert, hosszú időn át a püspöki süveggel a fején látható, megszólaló ember múltja, családja, gyerekkora.

Feketén-fehéren olyan képi üzenetekkel, amelyek szavakkal gyakran le sem írhatók. Pontosan még nem tudom, hogy kit, kiket látok a különböző élethelyzetekben, de a képek visszarepítenek az elmúlt évtizedekbe. A szobán és különösen a könyvespolcokon érződik, hogy még semmi nincs a végleges helyére téve, de aki ezt megtehetné, annak egyetlen szabad perce sincs erre. Utóbb megtudom, hogy a lakás berendezését a függönytől, a szőnyegeken, étkészleten át a mahagóni színű, tölgyfa bútorokig, a hatalmas íróasztalig nem ő választotta. Rábízta a korábbi munkatársaira, és nagyon elégedett mindennel. A korábbi sok ezer kötetes könyvtárából ide már csak azokat hozta, amelyeket még el akar olvasni. A polcokon kellett még hely azoknak az albumoknak, amelyek munkássága elmúlt ötven évét foglalják össze. Gazdag volt ez az ötven év. Sikerekkel, viharokkal, megpróbáltatásokkal és megszámlálhatatlan bensőséges, emberi kapcsolattal teljes.

A könyvre készülve sok órát töltöttünk együtt az otthonában, és már az első alkalomkor otthon éreztem magam nála, vele. És kiváltságosnak mindazért, amit megélhettem, megéltem a beszélgetéseink alatt. Az első látogatásomkor még zavarba jöttem, amikor délben azt kérte, hogy tartsunk egy kis szünetet és ebédeljünk együtt. Szabadkozni próbáltam, hogy erre nem készültem, de éreztem, hogy ez számára a lehető legtermészetesebb gesztus. Még arra sem akart időt hagyni, hogy segítsek az asztal megterítésében, a tálalásban, de itt már nem engedtem a „zsarolásnak”, és végül is nagy összhangban minden a helyére került.

A háromfogásos ebédet persze nem ő főzte, ételhordóban érkezett egy kisvendéglőből, amelyet egy cigány család működtet Nagymaroson. A hétköznapokon onnan hozzák mindennap a házias kosztot, és azt osztotta meg velem akkor és utána még néhányszor. A későbbi találkozásokkor készültem is erre a bensőséges órára, és már pontosan tudtam, mit, hol találok. A mozdulatok, a gesztusok olyan természetessé váltak, mintha ezer éve így szoktuk volna meg. Egyetlen dologban vesztettem csatát. Bárhogyan próbálkoztam, a mosogatást nem adta át nekem. Mindezt persze olyan huncutul és kedvesen, hogy azt nem lehetett felülírni.

László Ágnes: Beer Miklós – Egy hiteles ember
Joshua Könyvek, Budapest, 2024
254 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft