Bartal Tamás: Lámpavas és harisnyatű (részlet)

Helyszínelés

A terézvárosi templom mögött álldogáltak egy kőhalmaz mellett, s a kövekre dobott, levágott női fejet szemlélték távolról. Göndör, felkötött haj, lecsukott szem, szép hosszú szempillák. Az arcot csinosnak mondhatnánk, ha ilyen körülmények között ez helyénvaló lenne, gondolta Herczen. Az arc hófehér: a törzstől elválasztott testrészből a szó szoros értelmében kifutott minden vér.

Ekkor érkezett a helyszínre Arányi Lajos professzor, a neves kórboncnok. Hatvan felé járó férfi volt keskeny arccal, szigorú tekintettel. Drótkeretes szemüveget viselt. Kecskeszakállába ősz hajszálak vegyültek. Aki nem ismerte, kinézetre hűvös embernek mondta volna, pedig a természetéből fakadóan barátságos, mégis megfontolt személynek mutatkozott. Felesége, majd kisebbik gyermekének elvesztése megviselte, bár mindezt két évtized távlatából nemes egykedvűséggel vette tudomásul. Igényesen ruházkodott: úgy festett, mint akit skatulyából húztak elő.

Herczen örömmel köszöntötte régi barátját, akivel sok bűnügyet oldottak már meg együtt. A professzor egy pillantást vetett a testről leválasztott fejre, majd odavetette a nyomozónak:

– Dézsavüm van.
A felügyelő a homlokát ráncolta:
– Hogy mid van?
– Dézsavü. Ezt már láttam. Franciául.
Majd Herczen értetlenségét látva magyarázni kezdett.

– Akkor szoktuk mondani, amikor az az érzésünk, hogy valami egyszer már megtörtént velünk és most újraéljük.

A nyomozó bólintott.
– Így már értem.
Egy fontos ügyben úgy kezdődött az együttműködésük, hogy a Duna-parton megtalálták a méltatlan véget ért prostituált, Végh Orsolya fej nélküli holttestét. Most annak az esetnek a fordítottjával volt dolguk.

Arányi kesztyűt húzott, és közelebb húzódott a bűnjelnek minősülő élettelen emberi fejhez. Először érintés nélkül vizsgálta meg.

– Fekete haj, kis száj, gömbölyű arc – sorolta gépiesen.

– Azt mondanám, ez a fej olyan ügyesen van lemetszve a nyakról, hogy ez a műtét egy tanult bakónak vagy orvosnak is a becsületére válnék. Nézd meg ezt a folytonos, hibátlan vágást! Sehol egy rontás vagy újrakezdés.

A nyomozó nem osztozott a műértő lelkesedésben.
Úgy tűnt, Arányi erősen gondolkodik. Kisvártatva újra megszólalt:
– Ez az eset egyvalamiben bizonyosan eltér az Orsolya-féle ügytől.
– Éspedig? – kíváncsiskodott Herczen.
A professzor tényszerűen nyilatkozott:
– Ez a fej egy kisleányhoz tartozik. Pontosabban tartozott – javította ki magát.
A felügyelő meghökkent.
– Az lehetetlen – mondta.
Arányi hümmögött.
– Valóban megtévesztő, amit látsz. Ezt a csinos gyermekarcot felnőtt módjára készítették ki.
Kezébe vette a fejet. Egyik ujját végighúzta az arcon. Kesztyűjére halvány rózsaszín arcfesték ragadt.
– Igazad van – szólt meglepetten Herczen.
A kórboncnok tovább magyarázott:
– Nézd, az állkapcsok még nem fejlődtek ki teljesen. Persze az erőszak traumájától a fej megpuffadt, ezért úgy tűnik, mintha egy felnőtthöz tartozna. Mégis azt mondanám, hogy ez a gyermek nem volt több hat-hét évesnél.

A nyomozó elborzadt.
– Ha ez igaz, és a kislányt felnőtt nő módjára kifestették, azt jelenti, hogy…

Nem tudta befejezni a mondatot, még a gondolatától is elborzadt, hogy egy gyermeket szexuálisan bántalmaztak.

A kórboncnok nehéz szívvel bólogatott.

– Erről nyilvánvalóan csak akkor tudok nyilatkozni, ha megtaláljuk a fejhez tartozó torzót. De valószínűleg igazad van.

Hangos vitatkozás zaja zavarta meg eszmecseréjüket. Oldalra néztek.

– Engedjenek oda! Engedjenek! A kislányomat keresem!

Magas, jól öltözött férfi próbálta áttörni a darabontokból álló kordont. Arcát magas homlokáig sötétvörös foltok borították, koponyája kopaszságát simára kent, fekete paróka szakította félbe. Alatta bandzsa szempár villogott, melyek közül a beszélgetőtársra néző szem kőmerevnek látszott.

Herczen ellépett a kavicshalomtól, s intett a beosztottjainak, engedjék oda a férfit.

– Kérem – kezdte a hálás ember nyöszörgő hangon, – elveszett a kislányom.

– Kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte a felügyelő, s megpróbálta leküzdeni magában a beszélgetőtársa külleme okozta viszolygását.

– Bertini vagyok, a tabáni patikus. Öt napja eltűnt a lányunk, Emmi. Azt hallottam, talán őt találták meg.
– Milyen idős a kislánya?
– Hét éves, kérem.

Herczen nyelt egyet. Az életkor megfelelt az áldozaténak. Mégsem engedhette meg, hogy ilyen kevés információ alapján egy kétségbeesett apát kitegyen annak a borzasztó élménynek, amit egy levágott gyermekfej látványa jelent.

– Nézze, uram, nem vagyok biztos abban, hogy a kislány eltűnése és a most talált fej összefüggésben állnak egymással…

– Látnom kell! – szakította félbe az elszánt férfi.

– Uram, ez lehetetlen. A nyomozás még csak most kezdődött el, semmi támpontunk nincs arra vonatkozóan, hogy….

– Értse meg, látnom kell! – kiáltott fel hisztérikusan a férfi. – Közel egy hete nem alszunk a feleségemmel, csak a kis Emmit keressük mindenfelé.

Keserves sóhaj szakadt ki a karikatúraszerű emberből.
– Idegroncsok vagyunk, kérem szépen. Nézze!
Egy újságot húzott elő szürke kabátja rejtekéből.
– Három napja nyomozok Emmikém után. Itt a fényképe a hírlapban!

Herczen az újsághirdetésben szereplő mosolygós, gömbölyű lányarcot vizslatta. Valóban látszott a hasonlóság.

Bertini vékony kamaszhangján újra felkiáltott:
– Látnom kell őt!
Herczen tehetetlenül ejtett le a kezét. Kész volt megadni magát. Ám ekkor egy újabb kiáltás harsant, ezúttal az egyik közrendőr torkából:
– Megtaláltuk a testet!

Bartal Tamás: Lámpavas és harisnyatű
Múlt-kor Kulturális Alapítvány, Budapest, 2024
284 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
online ár a lira.hu-n 2691 Ft
ISBN 978 615 824 9409