»Naplóink elégetése a valódi öngyilkosság« | Claudia Durastanti: Ismerős idegenek

Fazekas Erzsébet |

Behajtom az utolsó lapot, s megállapítom: igen jó a cím fordítása. Feltéve, ha a szerző a családjáról írt: az ismerős, mégis, szinte mindvégig idegen szüleiről. Ha viszont önéletrajznak készült, hiszen minden történet, emlékfoszlány középpontjában ő áll, akkor a magyar cím már nem áll meg. Az olasz eredeti La stranierá-ja (idegen, külföldi nő) egyértelműen utal az íróra, aki országok, kultúrák között ingázik.

Erről ír is a nyelvek kapcsán: „Én is hibázok fordítás közben, mert egyetlen jelentés sem ölt stabil formát bennem. Minden, amit gondolok, és aztán kimondok, megszenvedi a különböző országok közti vándorlást, úgy vérzik, mint az űrhajósok, akik túl sok időt töltöttek az űrben és amikor hazatérnek, folyton elered az orruk vére a napfénytől.”

„Egy dolog nincs ráírva sírkövünkre, hogy milyen messze vagyunk az otthonunktól.” De hol az otthon? – tépelődik a szerző. Én meg a 100. oldal után is azon agyalok, hogy vajon önéletírást olvasok-e. Családtörténetet – a kétlakiság földrajzi helyszínei mellett a sehol sem otthonlétről? Vagy arról, milyen két siket ember gyerekeként felnőni? Jegyzet a közérzetről? Fikciós kultúrtörténet? Még olvasónapló is lehetne, elvégre gazdag felsorolást kapunk kedvenc íróiról, könyveiről (beleértve A Pál utcai fiúkat)…

Ami a család (eredet)történetét: szülei megismerkedését illeti, két változatot ismertet. Az anya (aki mintha „egy őserdei gerillaosztagból jött volna”) ezt mesélte: lerángatta a hídról az öngyilkosságra készülő fiút. A „nemes vonású” apa szerint: táskatolvajok rugdosása elől mentette meg a lányt. Csak egy dolog azonos: mindketten siketek. „Ugyanazt a hörgésekből és túl hangosan kiejtett szavakból álló nyelvet beszélték.” Az egyik nagymama véletlen amerikai lett, mivel apja épp átutazóban volt Ohióban. „Ő indította el a meggondolatlan kivándorlók sorát. Végül Basilicatába költözött, visszavándorló lett, aki elhagyta a jövőt, hogy visszailleszkedjen a múltba”. Anyja is ott jött világra. Szülei világosan látták: nem fognak örökké élni, hogy mindig megvédhessék lányukat, ezért neki korán kellett önállósodnia. 15 évesen elszökött a siketek intézetéből, s Rómába költözött. Szabad akart lenni.

„A szüleim azért kerültek össze, mert remegett a levegő, amikor találkoztak, mint az erdőben a tűz kitörése előtt. Közös életüket vidám beszélgetések fémjelezték, amelyekből aztán fémcserepek lettek a padlón.” Meghökkentő ez a leírás. Nem csak azért, mert nehéz elképzelni, miként cseveg (vidáman) két siket, de azért is, mert túl vad a képzettársítás. A fémjelzésű (az milyen?) beszélgetésből miként lesznek cserepek, pláne, fémcserepek?

Aztán a szülők („anyám csillagköd volt, apám egy koromfekete galaxis”) elváltak. „Egy család története inkább térképre hasonlít, mint regényre…” A könyv családról szóló tétele tucatnyi alfejezetre bomlik – ez a szerkezet jellemzi az egész könyvet. A kamaszkor, ifjúság, házasság, válás mellett ezernyi másról is szó esik. Téma a mitológia, a tengerpartra kivetődő ámbrás cetek ügye, a napviharok, a középkori démonok. A családtörténet persze az Utazások fejezetben is folytatódik: a szünidőket mindig az USA-ban töltötte („Amerika csak egyetlen évszak országa volt”), s mindez jó ürügyet ad az efféle töprengésre: „mi lenne velem, ha máshol születtem volna, esetleg egy háborúban álló országban? Az emigráció azt jelenti, az embernek együtt kell élnie az önmagára vonatkozó feltételezésekkel. Amikor visszatérek gyerekkorom helyszíneire, csak törött madonnákat, lankadt zászlókat látok. Mintha egy öregotthonban sétálgatnék, ahol bujkáló bűnözők a páciensek.”

Az olasz madonnák és az amerikai zászlók szerepeltetését érteni vélem, de az öregotthon, meg a bűnöző páciensek csak sejtetik a maffiát a családi tablón. (Basilicata tartomány csizmaország bokájánál található.) Persze, rájuk is igaz lehet, hogy „az olasz származású amerikaiak félig-meddig kötelező útját követve: Brooklynban születnek, Staten Islandon öregednek meg, és Floridában halnak meg.” A családi albumukat lapozgatva így jellemzi az olasz emigránsokat: „copfosan ráfekszünk a motorháztetőre, mintha el akarnánk csábítani valakit. Bátyám átugorja a forgókaput a metróban, sose kapják el. Ott az összes, előnytelen parfümöt használó anya és feleség.” (Vajon milyen az előnytelen parfüm?) „Staten Islandon van egy Hilton, ahol szombatonként összejönnek az öreg olaszok. Mielőtt csatlakozna hozzájuk az ember, tisztelete jeléül meg kell csókolni a kisujjukon hordott gyűrűt.” A szerző kiszakad innen, visszatér Olaszországba: „Amikor Basilicatában lemegy a nap, az ég vért köpő tüdővé változik, a fénytől inkább köhög az ember, mint elérzékenyül.”

Kisiskolásként nem jár be az órákra. „Én voltam a ’néma nő’ lánya, nem lett volna keresztényi túl kegyetlenül bánni velem.” Ezért száznapnyi (ki tudja, hány félév alatt begyűjtött) hiányzás ellenére nem buktatják meg. Egész nap olvas. Képregényekkel kezdi nyolcévesen. Későbbi kedvencei: Joseph Conrad, Kerouac, Fernanda Pivano, Oriana Fallaci. Úgy érzi életét Hubert Selby (Utolsó letérő Brooklyn felé) változtatta meg, erős honvágyat keltve benne. További kedvenceit siratja: „pár éve elárasztotta a víz a könyvtárat, és senki se mentette meg a könyveket. Hagyták, hogy penész virágozzon a Fahrenheit 451-en, és Lolita fénye, az ágyékok tüze kihunyjon a víz alatt.”

Az iskolai táborban Nemecsekről beszél neki egy fiú. Lepődjünk meg ezen, és hagyjuk figyelmen kívül tévedésüket, hogy ’nemecsek’ azért halt meg, mert víz ment tüdejébe (a tóba mártáskor). Az olasz gyerekeknek nem kell tudniuk, hogy tüdőgyulladás okozta vizenyőről lehet szó. A fordítónak, szerkesztőnek viszont illett volna gondolni erre. Tény, Durastantihoz is eljuthatott a Pál utcai fiúk. (Olaszországban kötelező vagy ajánlott iskolai olvasmány.)

Talán a sokféle könyv hatásával is magyarázható, hogy Durastanti miket gondol társadalmi helyzetéről: „Volt a táborban egy kislány, drogfüggő, abuzáló családból jött. Hát, ezt is elvették tőlem. A páratlan szenvedés privilégiumát. Mire jó a családom története, ha nem zsarolhatom a többieket a tragikumával. A kislány többet szenvedett, mint én. Az ő elhagyatottságával nem versenyezhettem. Még a szüleim fogyatékossága is középszerűnek tűnt a pisztolyok és a börtön epikájához képest.” Másutt: „A gimnázium vége felé a magány hisztérikus formájával kezdtem kísérletezni, bezárkóztam a lakásba. Arra törekedtem, hogy olyan egyedülálló dolog legyek, amilyen még nem volt a világon.”

Ekkor gondolok először arra, hogy ez a könyv több, mint önéletírás, inkább korai jegyzetlapok egy pszichiáter számára, mély önelemzés. (A szerző jóval később megemlíti, hogy borderline szindrómát diagnosztizáltak nála). A vallomása – akaratlanul is – akár indirekt tanácsadó lehet más, önértékelési vagy identitászavarral küzdő tini számára.

Brooklyn, Róma, Basilicata, London után eljut a világ más pontjaira is. Kalkuttában azt várta, felfedez (önmagában) valami újat: „a szívemben, de sem a piszkos lábak, sem a sebek a tehenek hátán, sem a vad, vörös hennarajzok a járókelők homlokán, sem a hirtelen feltűnő csúnya városok, sem a ragasztóra emlékeztető köd, amelyre a Himalája előtt ébredtem, semmi sem tudott átlökni a megfigyelés szférájából az érzelmekébe. Egyedül az érdekelt, mikor lázad fel az osztály a kasztban.” „Nem örököltem semmiféle politikai gondolkodást a családomtól: megörököltem viszont a törekvés, az áldozati szerep, a kabbala, a restség és a düh elegyét. Ez a hasznavehetetlen, szomorú genetikai hozomány segített, hogy előre lássam a Brexitet és Donald Trump megválasztását: mintha szenzorok lennének bennem és előre jeleznék a kollektív háborgásokat, noha sokkal tájékozatlanabb vagyok, mint az ismerőseim, akik aktívan foglalkoznak politikával. Ez inkább valamiféle kelletlenül bizalmas viszony a katasztrófával.”

Akárcsak anyja, Claudia is könyvben, prózaként olvasta a dalszövegeket. „Mindkettőnket a történet érdekelt.” Mikor aztán egy lemezboltban megtudta, hogy Bob Dylan tud énekelni, „megpróbáltam a fejemben énekeltetni. Ráéreztem vibrálására, ritmusára, mint bármely íróéra vagy költőére. Nem jelentett csalódást a hang. De ezzel elvesztettem a közelséget anyámhoz. Beléptem a másik világba, ahol a dalokat újra meg lehet hallgatni. Ezért nem értettem a Dylan Nobel-díjáról folyó vitát: számomra mindig is élőbbek voltak a szövegei, mint a hangja.” Ez a könyv zenét, dalszöveget ismertető antológia is lehet. Vagy aforizma gyűjtemény. Bár sok – elsőre jól hangzó – érdekes mondatról, megállapításról, gondolatról nagyon hamar kiderül, csak színes lufi volt. Gyorsan szétpukkan.

• Olvass bele!

A könyv egyik legizgalmasabb kérdése számomra az, hogy milyen lehet a siket szülő és a gyereke közötti kommunikáció. Durastantit is foglalkoztatja ennek jövője, utal rá, hogy több high-tech vállalat próbálkozik olyan szenzorokkal, melyek a bőrön átjuttatják a hangokat, rezgések sorozatával stimulált füllé alakítandó a testet.

Naplónak (is) tartva könyvét Durastanti antropológia professzorát idézi: „a valódi öngyilkosság nem a halál, hanem a naplóink elégetése.” Azt mondja magáról, nem akar olyan lány lenni, aki azzal dicsekszik, hogy mélyről jött. „De azt se akarom, hogy útra kelve elfelejtsem a házat, ahol felnőttem.” Vagyis ez a napló beillik az egyetemi szociológia kurzus jegyzetfüzetének is: „A szegényektől nem csak azt várjuk el, hogy csináljanak forradalmat, mintha lenne szabad idejük, s nem arra menne el minden idegi energiájuk, hogy kiderítsék, hogyan szerezhetnének még valamit az összes lehetséges eszközzel, de azt is, hogy illedelmesek legyenek és viselkedjenek rendesen.”

Ebbe a jegyzetfüzetbe illik az a pszichologizáló gondolat is, ami szüleinek esete kapcsán lett megkerülhetetlen, központi téma az életében: „A fogyatékosok a rejtett többség: a gépek és a protézisek bizonygatni próbálják, a halál nem létezik, idővel mégis mindannyian elvesztünk egy szupererőt, ki a látását, ki a karját, a memóriáját. Az, hogy képtelenek vagyunk megtenni dolgokat, amiket tudnunk kellene, nem látunk, hallunk, emlékezünk, nem tudunk járni, nem kivétel, hanem (eleve) elrendeltetés. Előbb vagy utóbb mindannyian fogyatékosok leszünk.”

Amióta könyvekről írok, a kötetek minden oldalát, sorát, sőt szavát úgy olvasom, hogy azt keresem, mennyiben adja vissza adott mű lényegét, mit kell ebből megörökítenem az olvasó számára. Durastanti könyvével is így voltam, amikor sok héten át naponta vettem kézbe, mert a kezdeti idegenkedés után egyre jobban elvarázsolt és lenyűgözött. Mert kategorizálni is szerettem volna, mi is ez? Nyilván nem csak az utazások közben szerzett élményekről akart beszámolni. Eleinte emberekről, főként családtagokról ír és iskoláról, később a kultúráról: művészetekről, irodalomról, végül a társadalomról, politikáról is. Gondolatai mélyen szántók.

Fejlődésregény? Akár az is… De ki ez a címbe írt Ismeretlen ismerős, ha nem ő maga? Vagy nem csak ő. Hanem lehetne akár az anyja is. E kemény dió feltörésének gondját meghagyom az olvasónak. A szövegben találtam egy megfejtésnek is felfogható jellemzést. „Anyám nem változott, én mégis több különféle nő lánya voltam.” Eleinte sérült volt. Azután fogyatékos. Majd fogyatékkal élő nő. „Egy időben egyszerűen bolond volt. Ma olyan ember, aki fent van a neten.” Mióta megtanult netezni, álhíreket oszt meg. Kiderült, hogy idegengyűlölő, noha ő maga egész életében migráns volt. Az információs társadalom fölerősítette misztikus érzékeléseit. „Az internet Nostradamus helye lett, a technológiai népbutításban szétmorzsolódott jövőé. Tökéletesen beilleszkedett a világba. A maga módján előre látta a jövőt. Megelőzte a világot hamis hiteivel, és az egész világból anyám lett.”

Claudia Durastanti: Ismerős idegenek
Határhelyzetek sorozat
Fordította: Todero Anna
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
284 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3599 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 144 3936 (papír)
ISBN 978 963 144 3943 (e-könyv)

* * * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Claudia Durastanti a fiatal olasz írónemzedék legizgalmasabb, legeredetibb hangú alkotója. Önéletrajzi elemeket is tartalmazó könyve egy nem mindennapi család életébe enged bepillantást, ahol a szülők még abban sem tudnak megegyezni, hogyan ismerkedtek meg egymással. A narrátor két hallássérült ember gyermekeként nő fel az olaszországi Basilicata régió egyik falujában és New Yorkban. A családi kommunikációban mindennaposak a félreértések, és a szülők viharos kapcsolatára még a válás sem jelent megoldást. A minden szempontból kívülálló lány szabadságra vágyik, ezért könyvekhez és a zenéhez menekül, amelyek megmutatják neki, hogyan teremtse meg a saját mitológiáját.
Az Ismerős idegenek egy kulturális utalásokkal teleszórt, egyedi hangú felnövéstörténet családról, emigrációról, nyelvről, valahol a regény és a memoár határán.
A kötet az Európai Unió támogatásával megjelenő Határhelyzetek sorozat darabja.