Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? (részlet)

I. Bevezetés

„Mindenki tudja, hogy zsidó vagyok, csak én nem.”
Szép Ernő: „[A zsidóságról]”¹

Az olvasó a legszigorúbban vegye tudomásul, hogy e sorok írója zsidó!

Ezen az állításon azonban van még mit töprengenünk ahhoz, hogy elfogadhassuk igaznak. Vallási értelemben semmi közöm a zsidósághoz. Az ünnepeket nem tartom, az étkezési előírásokra nem adok. Semmilyen szabályhoz, szokáshoz, rítushoz nem kötődöm. Sőt nem ismerem ezeket jobban egy átlagosan felkészült érettségizőnél. A hitemről pedig ne is ejtsünk szót. Halachikus értelemben, vagyis a zsidó vallási törvény szerint sem vagyok az: anyám a szó egyetlen elképzelhető értelmében sem zsidó. Bár, az a gyanúm, apámnak sem sokszor jutott még eszébe, hogy ő az lenne. Merthogy apám sem zsidó vallású.

De legalább a felmenői azok voltak? Apám anyja és apja ugyan valamikor – úgy képzelem – reggeltől estig zsidó volt, kénytelen is volt az lenni. De aztán mindketten vallást váltottak: kommunisták lettek, amiben – szerintem – épp az lehetett a vonzó számukra, hogy reggeltől estig nem zsidókként mutatkozhattak, legalábbis azt hitték.

Esetleg „etnozsidó” lennék? Ha ehhez nem elég az az apróság, hogy nálunk odahaza az átlagnál talán kicsit gyakrabban kerül az asztalra sólet (szigorúan disznóhússal) meg maceszgombócleves – főleg, hogy flódnit egész életemben csak kétszer sikerült kiharcolnom –, akkor a zsidó nép kultúrájáról is csak az olvasmányaimból tudok ezt-azt. Persze annak ellenére is lehetne zsidó etnikai öntudatom, hogy számomra a zsidó kultúra valójában idegen. És van is valami ilyesmim. De elég különös, hogy – ha szabad mondanom – népi zsidóként is csak a magyarországi zsidókra gondolok úgy, mint akikkel valamiféleképp összetartozom. Emlékeim szerint soha nem szóltam, cselekedtem, éreztem úgy, hogy közben a világ minden zsidójával azonosítottam magam. Vagyis az én zsidó öntudatomnak csak a magyar nemzeti identitás alá rendelve van némi jelentősége. És ha őszinte akarok lenni, eddig még csak nem zsidók körében fordult elő, hogy komolyan zsidóként gondoltam magamra. Zsidók közt inkább az ellenkezőjét érzem.

Ismerős szavak. Az elmerengés önmagunk (nem) zsidóságán valóságos értelmiségi műfaj. Isaac Deutscher, a Nagy-Britanniába emigrált marxista gondolkodó is valahogy így tépelődött 1966-ban azon, vajon zsidó-e, és ha az, milyen értelemben: „[Amennyiben a zsidóságot fajnak tekintenénk], az nem egy újabb győzelme lenne Hitlernek és elfajzott filozófiájának? De ha nem fajról van szó, akkor mi teszi a zsidót? A vallás? Ateista vagyok. A zsidó nacionalizmus? Internacionalista vagyok.” Deutscher mégis biztos volt a zsidóságában: „zsidó vagyok azonban annak erejénél fogva, hogy feltétlenül szolidáris vagyok az üldözöttekkel és elpusztítottakkal. Zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a magam tragédiájának érzem”.²

Talán én is emiatt lennék zsidó? Nem hinném, hogy ez zsidóvá avatna. Deutscher generációjának „könnyebb” volt így, a holokausztot középpontba állítva átélnie zsidóságát, magára vállalnia a szenvedéseket, mert ők valóban életveszélyben voltak vagy lehettek volna. Ha azonban az én nemzedékem hivatkozik a zsidó szenvedésekre önmeghatározásakor, olyasmit használ arra, hogy regényes identitást nyerjen, ami nem történt és nem is történhetett volna meg vele. Azt hiszem, nekünk ez alapján zsidónak lenni inkább felfuvalkodottság, öntetszelgés lenne, mintsem együttérzés. Nem érzem magam a zsidó szenvedések letéteményesének. Még csak – ahogy Alain Finkielkraut fogalmazott – képzelt zsidó, „a koncentrációs táborok szájhőse”³ sem vagyok.

Mindent egybevetve biztosan csakis a magyarországi zsidótörvények értelmében lennék zsidó, vagyis faji megközelítésben. De lássuk be, épp azért születhettem meg, vagyis azért lehetett az apám az apám és az anyám az anyám, mert ez az értelmezés nemcsak jogilag tűnt el, de szerencsére a társadalmi gyakorlatok is réges-rég mentesültek tőle. Úgy fest tehát, amikor annak tudomásulvételére szólítottam fel az olvasót a legszigorúbban, hogy zsidó vagyok, akkor arra akartam rávenni, hogy egy olyan határvonalat véssen az eszébe, és képzeljen engem azon túlra (vagy innen), ami nincs jelölve, csak én állítom, hogy ott húzódik.⁴

Hát jó. Akkor az olvasó a legszigorúbban vegye tudomásul, hogy e sorok írója nem zsidó!

Végül is teljesen mindegy. A fontos csak az, hogy valamelyik állítást tartsa észben, vélje a szerzőt zsidónak vagy nem annak. Az eddigiek ugyanis nem a szerzői pozíció tisztázásának posztmodern népszokását ápolták (az majd a bevezetés vége felé jön). Épp ellenkezőleg: összezavarni akartam inkább az olvasókat, hogy két táborra szakadjanak. Önök közül most egyesek azt gondolják, hogy a szerző úr agyalágyultnak néz minket. Azt hiszi, le tudja tagadni a zsidóságát, pedig napnál világosabb, hogy az. Mások ellenben arra jutottak, hogy „na már megint egy wannabe zsidó, aki mindenáron el akarja hitetni velünk, hogy az, de hiába erőlködik.”

Feltevésem szerint az olvasó döntése arról, melyik tábort erősíti, zsidónak vél-e engem vagy sem, eltérítő hatást fog gyakorolni a befogadói ténykedésére, könyvemről alkotott ítéletére. Azt várom tehát, hogy különbözni fog azoknak a véleménye erről a kötetről, akik zsidónak tartanak engem, azokétól, akik nem. Ha így lesz, az attól érdekes, hogy én egyetlen könyvet írtam, vagyis a zsidónak és a nem annak gondolt szerző hajszálra egyező teljesítményt nyújt, ám a zsidó Bolgár Dániel teljesítményének értékelése mégis eltérő lesz a nem zsidóétól. Nem lesz köztük teljesítménykülönbség, de lesz köztük egyenlőtlenség.

Milyennek fogják találni a könyvem azok, akik a nyitómondatnak engedelmeskedve tudomásul vették a tényt, hogy zsidó vagyok? Az a sejtésem, hogy átlagosan szellemesebbnek, vonzóbbnak és jelentősebbnek, de szertelenebbnek, nyeglébbnek és megbízhatatlanabbnak is, mint megérdemelné. Míg azok, akik megtörtek érveim súlya alatt, és megértették, hogy nem vagyok zsidó, átlagosan unalmasabbnak, jelentéktelenebbnek és semmitmondóbbnak, de legalább fegyelmezettebbnek, tisztelettudóbbnak és alaposabbnak észlelik majd munkámat annál, mint amilyen igazából. Azt gondolom tehát, hogy e mű elbírálását elfogulttá fogja tenni a zsidókról és a nem zsidókról a fejünkben élő kép.⁵

Hogy teljesül-e várakozásom? Tényleg így reagál-e erre a kis játékra az olvasó? Befolyásolja-e manapság egy könyv megbecsültségét pusztán az, hogy szerzőjét zsidóként tartják számon vagy sem? Ezzel nem foglalkozik ez a munka. A válaszadást rábízom az olvasó lelkiismeretére.

Ehelyett azt fogjuk megvizsgálni, vajon úgy alakult volna-e a sorsa ennek a könyvnek, ahogy elképzeltem, ha valamikor a zsidók emancipációja és a holokauszt között jelent volna meg, és így olvasói a holokauszt előtti évtizedek emberei lennének. Az lesz a kérdésünk, úgy működött-e a holokauszt előtti világban az elismerések osztogatása, a javak elosztása zsidó–nem zsidó viszonylatban, ahogy az imént feltételeztem. Vagyis annak kiderítésére teszünk kísérletet, hogy a zsidók a keresztényektől vajon a teljesítményeikben különböztek-e, vagy csak a teljesítményeikről alkotott ítéletek voltak eltérőek?

A könyv célja tehát, hogy új és alátámasztott megfejtést adjon egy régi, klasszikus, de megnyugtató megoldást mindmáig nélkülöző rejtvényre: megmagyarázza a zsidók és a keresztények közötti egyenlőtlenségek – tehát az előnyként vagy hátrányként, sikerként vagy kudarcként értelmezhető eltérések – sokakat lenyűgöző, másokat elborzasztó, ám mindenki által jól ismert rendszerét. (Keresztényen ebben a könyvben, néhány könnyen felismerhető kivételtől eltekintve, mindig nem zsidót értek, nem pedig vallási meggyőződésre utalok.⁶) Egészen pontosan azt igyekszem megtudni, mi, illetve mi mennyire okozta az egyenlőtlenségeket olyankor, amikor nem magától értetődő a válasz, vagyis nem egyszerűen jogszabály vagy nyers erőszak határozta meg a javak elosztását.

Közelebbről egy terepet fogok megvizsgálni, amelyen azonban éppen olyan módon keletkeztek az egyenlőtlenségek, mint a többin, amelyen a zsidók egyenlőtlen helyzetbe kerültek a keresztényekhez képest, például a munkaerőpiacon, a tudományos és művészeti díjak átadásán vagy az üzleti életben: bizonyos, mindenki számára adott feltételek mellett versengés folyt, és az érvényesülés mások döntésein múlt. Annak feltárására vállalkozom, miért volt jobb a hangulat a zsidó gyerekek otthonában bizonyítványosztás után. Vagyis miért kaptak a legfontosabbnak tekintett tárgyakból jobb (néhány másikból pedig rosszabb) osztályzatot a zsidók a magyar középiskolákban? Vajon a zsidóknak a többiekénél jobb feleletei álltak a háttérben, vagy inkább az ítéletosztóknak, a tanároknak a zsidókkal kapcsolatos fantáziái?

Attól tartok, az olvasó egyelőre idegenkedik az elgondolástól, hogy valakit csupán az, zsidó-vagy sem, képes sikerre vagy kudarcra ítélni, előnybe vagy hátrányba hozni anélkül, hogy cselekvéseit befolyásolná. Hogy jobban megbarátkozzon ezzel a lehetőséggel, figyeljük meg ezt az érvelést egy sztoriba ágyazva, lépjünk be egy fiktív világba, ahol valaki pontosan úgy gondolkodik, ahogy én.

A népszerű Family Guy című amerikai rajzfilmsorozat főhőse, az ír-amerikai, katolikus, néha eminensen antiszemita, de következetesen csak az ostobaság mellett elkötelezett Peter Griffin a 3. évad 22. részében⁷ folyamatosan helytelen pénzügyi döntéseket hoz. Utcabeli barátai, akiknek a szellemi képességeit szintén hiba lenne túlbecsülni, ellenben ütemesen gyarapodnak. Peter azonban ráébred, miből ered a különbség: barátai brókerét, illetve ügyvédjét Ian Greensteinnek és Larry Rosenblattnak hívják, azaz zsidók, innen pedig már könnyen belátható, hogy az anyagi jóléthez neki is nélkülözhetetlen egy saját zsidó. „I need a Jew” – ez a refrénje Peter Griffin érzelmes dalának. Vágya teljesül, Max Weinstein személyében olyan könyvelő kopogtat az ajtaján, aki beteljesíti minden előzetes várakozását a zsidókkal szemben, még korábban vulkánbiztosításra elherdált pénzét is visszaszerzi. Peter persze felbátorodik azon, milyen nagy a magyarázó ereje újonnan kidolgozott társadalomelméletének, mennyire jól felismerte az egyenlőtlenségek termelődésének mechanizmusát, rájött, hogy siker és kudarc között a zsidóság képezi a határvonalat. És mivel már rég megelégelte, hogy kamasz fiúgyermeke, Chris talán még nála is feltűnőbben korlátolt, elhatározza, hogy átviszi őt a társadalom sikeres oldalára, azaz kizsidósítja, amitől elméje csodált, erszénye tömött lesz. Magyarán egy saját zsidónál csak az lehet jobb, ha az ember maga is zsidó. A helyi rabbi azonban tanulmányi előfeltételekhez köti a bármicvót,⁸ amit Peter kerek perec elutasít. Peter tehát a zsidóvá válást úgy képzeli el, hogy az erőfeszítés híján, fia viselkedésének megváltoztatása nélkül is meghozza a sikert: elég a világ szemében zsidóvá válni, nem szükséges tettekben. Ezért apa és fia inkább Las Vegasba utazik, hogy az ottani Copperfeld rabbinál elintézze a villámbármicvót. Azonban Peter feleségének, Loisnak az ellenállása (akiről egyébként egy későbbi epizódban kiderül, hogy maga is zsidó⁹), valamint a vegasi zsidó közösség agresszivitása meghiúsítja a ravasz tervet.

Hogy a terv ostobaság volt, és épp az lenne a rajzfilm szándéka, hogy nevessünk abszurditásán? Ami igaz, az igaz: az epizód végére Peter is belátja, hogy fia nem lesz sikeresebb csupán attól, hogy felcímkézik zsidónak, ahhoz bizony igyekezni is kell. Ez a kötet mégis amellett kíván érveket felsorakoztatni, hogy a fikciós rajzfilm megfontolandó tanulságokkal szolgál a realitások értelmezése során: Peter Griffin teóriája racionális alapokon nyugodott és működőképes volt. Chris jövőjét nagyban segítette volna a villámbármicvó. A főhős nem járt el körültekintően, amikor feladta álláspontját. Ahhoz ugyanis, hogy fia sikeresebb legyen másoknál, elég lehetett volna pusztán az, hogy a társadalom zsidóként ismeri őt fel, mert a képzeletbeli zsidó könnyen elhatalmasodhat a valóságos felett.

Talán még ezután vannak olyanok, akik úgy érzik, amit mondok, nekik túlságosan meredek ötlet, ilyesmi biztos csak a képernyőn létezik. Két ellenérvem már most van.

Az egyik az, hogy a történelem lapjain, a valóságban is találunk példát arra, hogy valakik úgy okoskodtak, mint Peter Griffin vagy én. A thai szülők cselekedtek a Griffin-elméletnek megfelelően, amikor egyengetni próbálták gyermekeik jövőjét. Állítólag szokásban volt ugyanis Thaiföldnek legalábbis egyik tájékán, hogy a thai etnikumú családok kínai nevet is adtak az újszülöttnek, mert azt remélték, ettől az utódaik olyan sikeresek lesznek az életben, mint „kelet zsidói”, tehát a kínai kisebbség tagjai.¹⁰ Ha tényleg így volt, kit akarhattak megtéveszteni? A túlvilági erőket, amelyek irányítják az emberek sorsát? Vagy az evilágiakat? Nem tudom, de nem is fontos tudni. A lényeg az, hogy egy ilyen névadási gyakorlat csak akkor észszerű, csak akkor képzelhető a kínai név hasznosnak a boldoguláshoz, ha a thai szülők úgy gondolták, a kínaiak előnye hozzájuk képest nem a köztük lévő valóságos teljesítménykülönbséget tükrözi, hanem azt, amit a társadalom vagy a felsőbb erők (tévesen) közéjük képzelnek.

A másik érvem az elméletem mellett, hogy az olyan típusú egyenlőtlenségeket, mint amilyenek a zsidók és nem zsidók közöttiek is, éppenséggel szokványos és kézenfekvő úgy magyarázni, ahogy javaslom, vagyis részrehajlás eredményeként.

Hogy ezt belássuk, induljunk ki abból a nevezetes mondatból, amely az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) elején áll, és amit nevezhetünk a modernitás nyitómondatának akár: „Magától értetődőnek tartjuk a következő igazságokat; hogy minden ember egyenlőnek van teremtve […]”.¹¹ Ez az állítás az ancien régime, a rendi társadalom örökletességi elvével állt szemben. Azt tagadta, hogy aki ahová született, annyit is ér. Az persze, hogy mindenki egyenlőnek teremtetett, nem jelentette, hogy ezentúl mindenkinek egyenlően kellene részesülnie a javakból.¹² Ez csak annyit tesz, hogy eztán mindenki ugyanonnan startol el, egyenlő feltételek mellett folyik a verseny. A feltételek azonosságáról, – ahogy Deirdre McCloskey fogalmaz – burzsoá egyenlőségről¹³ van szó. Ennek az új világnak az érdemelvűség az erkölcse, azaz főszabály szerint nem számít, ki minek született, mert csak a szorgalmon és/vagy tehetségen, szóval a teljesítménykülönbségeken nyugvó egyenlőtlenségeket ismerjük el méltányosnak: győzzön a jobb!

A modern világ azonban egyáltalán nem olyan lett, amilyennek megálmodták: szakadatlanul nagymértékű egyenlőtlenségek termelődnek olyan csoportok között, amelyekbe úgy kerülünk be, hogy a dolog nem rajtunk áll, hanem beleszületünk.¹⁴ Nem mindegy például, hogy az ember ülve pisil vagy állva. A nők rosszabbul keresnek a férfiaknál. Aztán a pigmentáltság is számít. Minél sötétebb bőrrel jön valaki a világra, annál szerényebb életkörülményekre számíthat élete során. Hogyan lehetséges ez? Sokak, főleg a baloldaliak számára világosnak látszik a magyarázat: az a baj, hogy nincs igazság a Földön! Vagyis a modern világ csak papol az érdemelvűségről, ám valójában nincs fair play, nem mérünk egyenlő mércével, megszegjük azokat a szabályokat, amiket különben helyeslünk: az elnyomottak, megvetettek ellenében a társadalom elfogult, teljesítményeiket alulértékeli.

A zsidók és nem zsidók közti egyenlőtlenségek is ebbe a sorba tartoznak, hiszen az sem az igyekvésen múlik, zsidónak számít-e valaki, hanem a születésnél dől el. És én is a részrehajlást okolom ezek kialakulásáért: az a várakozásom, hogy a zsidók előnye a keresztényekkel szemben nem olyasmi, amire a zsidók és a keresztények rászolgáltak, hanem olyasmi, amit feltaláltak, tehát ami a fejükben, az egymásról folytatott képzelgés során jött létre.

A zsidók esetében ezt a szokványos szcenáriót mégis nehéz elképzelni. Tudomásom szerint nem is gondolkodott még senki ebbe az irányba. Hogy miért nem? Mert a zsidók és a nem zsidók közti egyenlőtlenségeknek van egy egészen meglepő vonásuk, ami miatt izgalmasabbak és rejtélyesebbek még a többi egyenlőtlenségnél is: egy kicsiny és lenézett kisebbség nem lemaradt a versenyben, hanem tetemes előnyökre tett szert, szép sikereket ért el.  Az tehát, amit gyanítok – vagyis, hogy a zsidó előnyöket diszkrimináció termelte, hogy a zsidó sikerek oka nem a zsidókban, hanem a róluk folytatott képzelgésben rejlett –, úgy gondolható csak el, ha a társadalom a megvetettek javára volt elfogult, az erősek a gyengéket favorizálták. Ez pedig elsőre képtelenségnek tűnik. Ezzel a nehezen emészthető forgatókönyvvel kell jobban megismerkednünk a továbbiakban, és kiderítenünk, ennek megfelelően zajlottak-e az események.

Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók?
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
608 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft