Sally Rooney: Intermezzo (részlet)

Kitolás volt ez a fiúval szemben. Az az öltöny a temetésen. Meg a fogszabályzója, a serdülőkor mélységes feszengése. Ilyen alkalmakkor az ember szinte bánja, hogy neki olyan zseniális szociális készségei vannak. Így a másiknak van kifogása, vagy legalábbis van mellette valaki, akire könyörgő tekintettel nézhet a kötelező kézfogások között. Az Isten áldja már meg ezt a fiút! Már majdnem huszonhárom éves: rettenetes Ivan. Igazából nehéz elhinni ezt az öltönyt. Talán valami apró, dohos, a helyi hospice intézetnek gyűjtő adományboltban talált rá, készpénzben fizetett, majd egy újrahasználható nejlonszatyorba gyűrte, és bringával vitte haza. Igen, így már értelmet nyer, így már passzol a fényes, ronda öltöny a fiatalabb, tíz évvel fiatalabb öcs személyiségéhez. Aki a maga módján azért nincs híján stílusnak. Akad némi elegancia abban, ahogyan teljes mértékben fittyet hány az anyagi világra. Az ész és a szépség, állapította meg egyszer az egyik nagynénjük. Mindkettejükről. Vagy Ivan volt az ész, Peter meg a szépség. Kösz szépen. Átkel a Watling Streeten, a lakás felé, amely nem lakás, a ház felé, amely nem ház, tizenegy nap telt el a temetés óta, vagy már tizenkettő is, újra a városban van. Újra dolgozik, éppenséggel. Legalábbis újra Naomi felé tart. És mi lesz rajta, amikor ajtót nyit. Ahogy a bejárati ajtó lépcsőihez ér, a zsebéből a tenyerébe csúsztatja a telefont, a képernyő felvillan, hűvös az ujjai alatt, pötyög. Odakint. Száll le az éjszaka, Naomi valószínűleg már visszament az előadásokra. Nem reagál, de látja az üzenetet, aztán jön az előre megjósolható hangsorozat, az annyira ismerős és már önmagában izgató hangsor, ahogy Naomi a bejárati ajtó mögött feljön a régi alagsori lépcsőn, belép az előszobába. Klasszikus kondicionálás: mi tartott ennyi ideig, hogy rájöjjenek? Közhely. Nem is az. Hétköznapi tapasztalat. Az emlékek és az érzések kapcsolata. A nyíló ajtó.

Szia, Peter.

Rövid kasmír ujjatlan haspóló, vékony aranylánc. És fekete, bokánál szűkülő tréningnadrág. Nem elasztikus, azt utálja. Mezítláb van.
Bemehetek?, kérdi Peter.

Le a lépcsőn, be a lány szobájába anélkül, hogy megpillantaná a többieket. A fal mellett halvány tűpontokban izzósor világít. Peter leveszi a cipőjét, az ajtó mellett hagyja. Laptop fekszik nyitva a bevetetlen matracon. Parfümillat, izzadság- és kannabiszszag. Keverék legében célunk mind egymásra lel. A függönyök behúzva, mint mindig.

Hol jártál?, kérdi Naomi.
Á! Sajnos közbejött valami.

A lány ránéz, aztán elfordul. Elhúztál egy kis nyárutói vakációra, mi?, méltatlankodik.
Naomi, drágám, szól barátságos hangon. Meghalt az apám.

A lány döbbenten felé fordul: Az apád… Aztán elhallgat. Jézusom, teszi hozzá. Úristen, basszus. Részvétem, Peter.
Nem baj, ha leülök?
Együtt ücsörögnek a matracon.
Jesszus, mondja Naomi. Aztán: Jól vagy?
Aha, azt hiszem.
A lány a talpát nézi, törökülésben ül. Fekete a kosztól, ami nem is tűnik teljesen kosznak. Akarsz beszélni róla?, kérdi.
Nem igazán.
Az öcséd hogy viseli?
Ivan? Kábé olyan idős, mint te, tudtad?
Már mondtad. Meg azt is, hogy be akarsz mutatni neki. Ő jól van?

Peter szeretetteljesen, visszatarthatatlanul elmosolyodik, és hogy elkerülje, hogy magára Naomira mosolyogjon szerelmesen, visszatarthatatlanul, inkább, mintegy humorosan, előrenyújtott kezére, csuklójára mosolyog. Ó, hát ő… igazság szerint fogalmam sincs, hogy van. Mit meséltem eddig róla?
Nem is tudom, azt mondtad, fura, vagy ilyesmi.

Ja, igen, totál fura. Tényleg nem a te eseted. Azt hiszem, kicsit autista, bár gondolom, ilyet ma már nem lehet mondani.
De lehet, ha tényleg az.

Hát, nem klinikai értelemben. De sakkzseni, szóval lehet. Peter hátradől az ágyon, nézi a plafont. Nem baj, ugye?, teszi hozzá. Mindjárt el kell indulnom.

A látóterén kívül Naomi szája válaszol: Nem baj. Csend. Peter játszik a lány mackónadrágjának belső varrásával. A lány lefekszik mellé, meleg, a lehelete meleg, kávé és valami más illatát érzi rajta. A melle meleg a pici kasmírtop alatt. Amit ő vett neki, vagy egy ugyanilyet más színben. „Párizsi szürke.” Hagyja, hogy ujjai hegyével megérintse nyirkos karját. A dezodor krétaillata csak elfedi az alóla kiszabaduló sós verítékszagot. Naomi szinte soha nem borotválja magát máshol, csak a lábán, térd alatt. Peter egyszer elmondta neki, hogy amikor ő volt egyetemista, a lányok fazongyantát csináltattak. Naomi ezen felnevetett. Megkérdezte, hogy ezt most azért mondta, hogy rosszul érezze magát, vagy miért. Egyáltalán nem, felelte ő. Csak érdekes fejlemény a szexuális kultúrában. Naomi mindig nevet. Vadak lehettek azok az évek, amikor ugrott a kelta tigris. Neked egyébként is tetszik így. És ez igaz, tetszik neki. Van valami érzéki a nemtörődömségében. Hideg a lába. Mindig fekete a talpa attól, hogy félpucéran járkál ebben a kócerájban, miközben füvet szív vagy kihangosítva telefonál. Most halkan motyog: Részvétem. Peter ujjai a kasmír alatt. A szemek lecsukódnak. Minden nagyon bágyadt és álmatag így. A lány bőre nem látszik az ő két keze alatt, puha, mint a dunna, szinte bársonyos. Megkérdi, mi mindent csinált, amíg ő nem volt itt.

Nincs válasz. Peter szeme ismét nyitva, tekintete megtalálja a lányét.

Figyelj, mondja Naomi. Hülyén érzem magam, hogy elmondom. De pár hete összejöttek a dolgok. Mármint az egyetemen, vennem kellett pár könyvet. Szóval pénzre volt szükségem. Nem nagy ügy.
Peter lassan bólint. Á, mondja. Oké. Ki tudtalak volna segíteni, ha tudtam volna.

Hát igen, feleli amaz. Nem igazán válaszoltál az üzeneteimre. Száját fájdalmas mosolyba görbíti. Bocs, teszi hozzá. Nem tudtam apukádról. Nyilván.

Semmi gáz, feleli Peter. Nem tudtam, hogy pénz kellene. Nyilván.

Egy pillanattal tovább nézik egymást, zavarban, ingerülten, bűntudatosan. Aztán Naomi a hátára fordul. Nem nagy ügy, mondja. Nem is kellett csinálnom semmit, a képek ezerévesek. Peter fáradtságot érez, teste elnehezül; lehunyja a szemét. Valószínűleg valamelyik pasi, aki Naomi minden posztjára odakommentel. A szemét eltakaró majom emodzsit. Vagy valami szánalmas házasember egy hitelkártyával, amelyről nem tud a felesége.

Kurva gáz, hogy ez van apáddal, szólal meg a lány. Mikor volt a temetés?
A múlt héten. Két hete.
Minden barátod ott volt?
Peter hallgat. Nem mind. Újabb hallgatás után: Sylvia. Meg még páran.
Gondolom, nem akartad, hogy én is ott legyek.

Peter Naomi felé fordul, hogy profilból lássa. Telt ajkai szétváltak, arccsontján szeplők. Fülcimpáján ezüst fülbevaló csillog. A fiatalság és a szépség. Eltűnődik azon, mennyit fizetett a pasi. Nem, mondja. Azt hiszem, nem.

Naomi nem néz rá, kényszeredetten mosolyog. Mit gondoltál, mit csinálnék? Megpróbálnám elcsábítani a papot, vagy mi? Voltam már temetésen, ha tudni akarod.

Csak arra gondoltam, megkérdeznék, ki vagy, felelte a másik. És erre mit mondtam volna, hogy barátok vagyunk?
Miért ne?
Szerintem senki sem hinné el.
Kösz szépen. Nem nézek ki elég menőnek ahhoz, hogy barátok legyünk?
Nem nézel ki elég idősnek.
Most már kidugott nyelvvel vigyorog. Be vagy csavarodva, mondja.
Tudom, de te is.

A lány elgondolkodva nyújtózkodik, tarkóját a kezére hajtja. Van barátnőd vagy ilyesmi?, kérdi.
Peter nem felel. Mert a lányt úgy tűnik, egyébként sem érdekli a válasz, miért is érdekelné. Megfordul a fejében, hogy azt feleli: Régebben volt. És talán épp itt lehetne az ideje, hogy meséljen neki róla. A temetésről, meg arról, ami utána volt. Nem mintha történt volna bármi. Csak az érzés volt ott, az érzés emléke, ami valójában semmi. A kocsiban azon kapta magát, hogy azt motyogja: Légyszi ne hagyj egyedül Ivannal. Ezért maradt ott a másik. Csak ezért. Ő meg fent a régi gyerekszobában úgy lüktetett mellette, mint egy kamasz fiú. Szerencsére túl sötét volt, nem tudott a szemébe nézni. Mellette aludt, ennyi történt. Nincs mit elmesélni. Reggel amaz kelt fel először. Halkan beszélgetett Ivannal lent a konyhában; ő a fenti folyosóról hallotta őket. Mi mondanivalójuk akadt egymásnak? Remek előretolt állás a huszárnak a d5, vagy mi? Nyilván. Hogy Ivan kedvében járjon. Hagyjuk is.

Ha lenne, feleli, akkor miért lógnék veled?

A lány egész testtel a férfi felé fordul, ujjai hegyét a nyakában lógó vékony aranylánchoz érinti. Mert be vagy csavarodva, nem emlékszel?

De, emlékszik, és arra is emlékszik, ahogy a lány kicsi arcára teszi a kezét, tenyerét az állkapcsán pihenteti. Még nevet is rajta a lány? Igen, naná, de nem csak erről van szó. Nyáron, amikor a születésnapi bulijára Peter pezsgőt vitt, Naomi meg festett szájjal ivott az üvegből. A konyhában a barátnője, Janine azt mondta, szerintem bejössz neki, Peter. Más, mint a többiek, ezt Peter is tudja. Kihívást jelent, pont ez tetszett meg neki benne, amikor megismerte: a bárban, ezüst ruhában, majdnem derékig érő hajjal. Az orrában az ékszer pirosan csillogott a lámpa fényénél. A lány barátai megmutatták neki a weboldalt, állítólag azért, hogy megkérdezzék tőle, legális-e az ilyesmi. Kopjatok le, szólt Naomi. Neki nem kell tudnia erről. Rávillantotta a szemét: állati intelligencia. Ez csak kettejükre tartozik, Peter megértette. Más, mint a többiek. A férfiak, akik háborodott üzeneteket küldenek neki az interneten, nemi erőszakkal fenyegetik, hülye kurva, megöllek, elvágom a torkodat. Naomi a bejövő leveleket görgeti, nevet. Ez totál cringe, képzelheted. Nem süllyed odáig, hogy megijedjen. Peter szerint ha megtörténne, Naomi nevetve halna meg.

Hülyeség volt nem válaszolni az üzeneteire. Volt köztük néhány tök kedves is. Az ő hibája. Eltűnődik azon, mennyire kellhet neki a pénz, és aztán… mi? Elszégyelli magát, vagy ilyesmi. A szokásos. Naomi hason fekszik, fejét a karjára teszi. Ismerős koreográfia, elpróbálta vele együtt és mással is. Hol csókolt ajkam. Nincs más, mondhatná ezt is. Van, de nem úgy. Bocs. Szeretlek. Őt szeretem.
Mindkettőtöket szeretlek. Ne félj. Ne mondd ki. Jézusom, ne. Jézus egyetemes parancsa, hogy szeressük egymást.

Sally Rooney: Intermezzo
Fordította: Dudik Annamária Éva
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
Kult Könyvek sorozat
414 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft