Gyász, önazonosság és kósza hangulatok | Sally Rooney: Intermezzo

kistibi |

Vajon lehet-e úgy történetet mesélni, hogy nincsen történetem, illetve ha van, nem akarom elmondani. Lehet. Hogy miképpen, azt Sally Rooney mutatja meg immár negyedik regényében. Végy néhány erős karaktert, tedd őket valamely lélektani szempontból nehéz szituációba, fessél köréjük izgalmas kapcsolati hálót, fűszerezd meg szexszel, hintsd meg némi világfájdalommal, tedd líraivá az elmúlás utáni vágyat, váltogasd az elbeszélői stílust úgy, hogy mindig azonos legyen az ábrázolt karaktered beszédmódjával, kavard össze rendesen, és ne felejts el keresni valamilyen központi motívumot, ami köré (némi képzavarral) ezt a pecsenyét fel tudod tálalni. Ha készen vagy, kaptál egy Sally Rooney-regényt – ami azért nem kis dolog, mert egyszerűnek látszik, pedig nagyon nem az.

Degradálónak tűnik a történet nélküli történetmesélés, de borzasztóan nehéz. Nincs olyan lineáris cselekmény, ami feszültséget adhatna, nincs meg az érzés az olvasóban, hogy vajon mi fog történni a számomra kedves szereplővel, nincs a krimik, az egyenes vonalú történetmesélések szikársága. Hangulatok vannak, szikrák, szilánknyi epizódok, és ezekben értelmeződnek a karakterek különböző vonásai.

Rooney igazi titka: úgy tud írni, hogy ezek a történet nélküli történetek nagyon olvastatják magukat. Nagy valószínűséggel ő ma a legismertebb ír szerző – de mondhatnám úgy is: ír ember – a világon, és ezt nem köszönheti semmi másnak, csak saját tehetségének. Továbbá: a receptje töretlenül működik.

Ha egy regény viharos gyorsasággal teremt rajongói csoportokat, ha közkedvelt az egész világon, akkor annak van valami sajátos oka. Rooney pontosan tudja, hogy kiknek és kikről ír. 2017-ben, a Baráti beszélgetések című regénye megjelenése után kapta ezt a címkét: „a Snapchat generáció Salingerje.” Az ember azt gondolná, hogy ha valakit Salingerrel egy szinten emlegetnek, az egyike a legmagasabb fokú dicséreteknek. Ám a megglóriázott nem minden esetben gondolja így: „Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy nagyon szívesen hagyom ezt magam mögött. Ugyanis nem »a fiatal író« akartam lenni, csak jó író.”

Ez a szándék teljesen jogos, bár szerintem Rooney kicsit félreértelmezte a méltató szavakat. Az nem baj, ha egy író a saját nemzedékének ír. Ilyenkor el kell felejteni a teljesség igényét – hogyan is lehetne elképzelni, hogy egy huszonévesnek az ideáljai, ízlése, gondolatai azonosak lennének egy nyolcvanévesével. Pontosan ettől lett Rooney ismert és elismert, hogy korosztálya lelkének minden rezdülését ismeri – és hitelesen tudja ábrázolni. Az ő generációja a millenniumi, a Harry Potteren felnőtt korosztály. Azonosak a kulturális élményeik a világ szinte minden részén: ezért tudnak hatni ezek a regények annyi nyelven és annyi országban.

Nem látok jelentős színvonalbeli különbséget munkái között: és az a tény, hogy egy harminchárom éves prózaíró négy sikeres regényt tud néhány éven belül letenni, az magáért beszél. A regényeit mintegy negyven nyelvre fordították, három kontinensen van jelen Európán kívül, és a mögötte álló kiadói csapat legnagyobb húzása, hogy ez a negyedik regény, az Intermezzo, egyszerre, egy időben jelent meg 29 országban. Ha van sikeres könyvmarketing, hát ez az. Ilyenkor legfeljebb a szíve fáj az embernek, hogy az a rengeteg kiváló magyar mű miért nem kaphat legalább negyedennyi esélyt.

• Olvass bele!

Szokták mondani, hogy az igazi prózaíró „negyvenéves kora után kezdődik”. Ebben van logika, hiszen a prózához élettapasztalat kell. Viszont a művészet azért csodálatos, mert unja a tudomány egyformaságát, az „ez így van és nem lehet másként” gorombaságát, nem akar mindig mindenben megfelelni a szabálynak. „Gondolta a fene” gondolkodásmód ez, nem szereti, ha irányítják, ha helyette döntenek: a gondolkodásmódom, sikerem, kudarcom, nyomorom az enyém. És ezért veszíti el a hatalomhoz dörgölődző művész művész mivoltát, mert alkotni csak szabadon, szolgalelkűség nélkül lehet.

De lássuk az Intermezzót, ami két dologban is különbözik az eddigiektől. Egyik a terjedelem. Jelentősen hosszabb, mint az előző három. A másik pedig: Rooney nem szokott ennyire melankolikus lenni. Már maga az alapszituáció sem bonyodalommentes. A regény kiindulópontján egy testvérpárt ismerünk meg. Édesapjuk rákos volt, meghalt, már eltemették. Az idősebb fiú, Peter már betöltötte a harmincat, jól menő ügyvéd, simulékony, sikeres. Ivan jóval fiatalabb, a sakkozásban zseni, a való világ dolgaiban ügyetlen. Kettejük kapcsolata felszínes.

A regényvilágot Rooney kettejük párhuzamos, ritkán egymásba fonódó életére osztja. A kapcsolati háló az olvasónak izgalmas, ám Ivan és Peter számára elkeserítő. A testvérpár édesanyja még él, de új párja van, a régi családja számára már lezárt múlt, a fiai iránt nem érez semmit. Pontosabban: ha ők kerülnek szóba, csak elégedetlenkedik. Sokkal inkább elfogadta, kedveli a mostohagyermekeit – legalábbis a két fiúnak úgy tűnik. Pedig ők nem csupán egy apát veszítettek el halálával, hanem vele a gyökereiket, a múltat, a családot, a biztos támaszt is.

Amint egyre beljebb haladunk a főhősök életébe, annál izgalmasabbá válik a regény világa. Peter: látszólag tökéletes az élete. Munkájában siker sikert követ, a bíróságon elhangzott védőbeszédeit idézgetik… Ám a magánélete egy másik világ. Anyjával elszomorító a kapcsolata. Az apja halála óta csak gyógyszerekkel tud aludni. „Mert az apja, akivel sosem volt különösebben jóban, öt évig tartó kezelés után belehalt a rákba még hetvenéves kora előtt… Petert megbocsáthatatlanul felkészületlenül érte az előre látott esemény. Hirtelen ő lett a családfő, pedig olyan már nem is létezik.” A magánélete katasztrofális. Két szeretője között ingázik, akik tudnak is egymásról. Egyikük, Sylvia egyetemi tanár. Gyönyörű, okos, de egy baleset következményei miatt nem tud szerelmeskedni Peterrel. A másik, a csodálatos testű, fiatal Naomi kettős életet él van: nappal az egyetemre jár, de a tanulás költségeit szexmunkásként keresi meg. Peter ebben a háromszögben nem igazán tud mit kezdeni magával, nem lát semmifajta jövőt. Talán ha Sylvia intellektusát egyesíteni lehetne Naomi testével…, akkor Peter magánéletében is meglenne az a kapaszkodó, amit a munkájában megtalált.

Ivan: fiatalabb és éretlenebb Peternél, még fogszabályzót visel, gátlásos, a gondolkodásmódja elég sajátos. Állása nincs, viszont akkora sakkzseni, hogy szimultánozni hívják. „Ilyen és hasonló okok miatt tartja Ivan a testet alapvetően primitív tárgynak, evolúciós folyamatok maradványának, amelyet meghaladott az agy fejlődése.” Pillanatnyilag a legnagyobb problémája, hogy gyengébben sakkozik most, mint gimnazista korában. Hogy ez igaz-e, nem tudjuk megítélni. Egy vidéki szimultán alkalmával ismerkedik meg a Peterrel nagyjából egykorú Margarettel, aki abban a művelődési házban programszervező, ahol a sakk-eseményre sor került. Ivan nyer minden ellenféllel szemben. Van közöttük egy kislány, akit Ivan megszólít a kötelező kézfogások után: „Nagyon jól játszottál. Tudod, hol hibáztál? A kislány megrázza a fejét. Megmutatom, mondja Ivan, és akkor legközelebb nem követed el ezt a hibát.” Talán ez a jelenet indít meg Margaretben valamit, ami felülír korkülönbséget, eltérő gondolkodásmódot… Magával ragadja Ivant, ebből először szerelmeskedés lesz, később hosszú távú kapcsolat. Margaret természetesen igyekszik titkolni a kapcsolatot, hiszen harminc már elmúlt, papíron még férjezett, de vele már évek óta nem él együtt, és ettől valahogy lezáratlannak tűnik a házasság. Szinte retteg a környezetének megvető véleményétől, hogy sokkal fiatalabb fiúval jár. Ivan viszont „mindenestül” szereti Margaretet.

Ha nem is központi, de nagyon fontos motívuma Rooney regényeinek a szex. „Olyan közel van, szinte máris érzi a másik nedvességét, zihálását. A másik mélyebben akarja magában, és amikor ő ezt megadja neki, érzi, hogy az jobb Margaretnek.”

Jó szexjelenetet nagyon nehéz írni. Rooney végtelenül gyöngéden teszi ezt, szépen, mintha balladát írna, és minden finoman stilizált sorából kiviláglik, hogy ezt csak nő írhatta.

Nagyon furcsa, mondhatnám felületes a két testvér kapcsolata, ami azért érdekes, mert már csak ők ketten vannak a családból, már ha ezt családnak lehet nevezni. Bár az is igaz, hogy Ivannal elég nehéz szót váltani. Az alábbi beszélgetés telefonon zajlik kettejük között. Rooney nem hagyományos módon írja a párbeszédeket: a hatás olyan, mintha a szövegfolyam elnyelné a gondolatjeleket.

„Ivan hallgat egy ideig. Aztán így szól: Szuper, jó. Ennyi?
Tessék?
Úgy értem, végeztünk?
Peter lehunyja a szemét. Nem jókor hívlak?, kérdi.
Hát, mihez?
Beszélgetni.
Igen, azt értem. De miről?
Peter mélyen beszívja a levegőt, egy pillanatig bent tartja, majd kifújja. Semmiről, feleli. Csak felhívtalak, hogy beköszönjek.
Ivan rövid hallgatás után felel: Ó. Utána hozzáteszi: Oké”

Lássuk be, egy ilyen furcsa zsenivel, mint Ivan, nem egyszerű.

Intermezzo. A sakkban ez a váratlan, közbeiktatott lépés. Összekötő, közjátéknak is fordítható egy zenemű két része között. Két dolog is indokolja a címválasztást. Egyik természetesen az, hogy Ivan sakkozó. A másik pedig a szerkesztési mód. Két párhuzamosan futó életbe látunk bele. Hogy a váltáskor milyen hangulatban, melyik életszakaszban találjuk a főhőst, az magában hordja a váratlanságot, az izgalom feszültségét.

A kiadó nagyon jó érzékkel találta meg Sally Rooneyt, és fontosnak tartotta, hogy a magyar nyelvű változat is együtt jelenjen meg a világpremierrel. A regényt Dudik Annamária Éva fordította, igen jól.

Sally Rooney: Intermezzo
Fordította: Dudik Annamária Éva
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
Kult Könyvek sorozat
414 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft,
online ár a lira.hu-n 5516 Ft
ISBN 978 963 568 0092

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az Intermezzo középpontjában egy testvérpár áll, Peter és Ivan Koubek, akik nem is lehetnének egymástól elütőbb egyéniségek.
Peter túl van a harmincon, sikeres dublini ügyvéd. Magabiztos, kompetens, lehengerlő. De apjuk halála után csak gyógyszerrel tud aludni, és nem boldogul a párkapcsolati bonyodalommal, amibe belenavigálta magát. Napjai két nagyon eltérő nő vonzásában telnek: Sylvia Peter régi első szerelme, akivel máig meghitt a kapcsolatuk, Naomi pedig egyetemista, aki egyelőre mindent brahira vesz.
Peter öccse, Ivan huszonkét éves, és versenyszerűen sakkozik. Visszahúzódó, feszengő típus, nagyszájú bátyjának tökéletes ellenpárja. A gyász első heteiben ismerkedik meg Margarettel, egy idősebb nővel, aki problémákkal küszködik. Ivan és Margaret viszonya gyorsan komolyra fordul.
A két testvér élete – és szeretteiké is – új szakaszba ér: vágyak, kétségek és lehetőségek őrlik fel őket. Rá kell jönniük, mennyit bír el az élet, mennyit bírnak el ők maguk.