M.M. Sarr: Ugyanolyan emberek (részlet)

~~ 2 ~~

Ahogy az várható volt, halálosan unalmasan zajlott az órám. Keveset és rosszul aludtam, zavarosak voltak a gondolataim, a szám úgy csócsálta a Verlaine-vers elemzését, akár egy íztelen rágógumit. Egyetlen célom volt: a lehető legkevesebb fizikai és szellemi erőkifejtéssel letudni az óráimat, és lelépni; így aztán örömmel láttam, hogy nem történt csoda, a hallgatóimban nem ébredt hirtelen szenvedélyes érdeklődés a tantárgyam iránt. Ugyanolyan közönyösek, lusták és középszerűek voltak, mint máskor. Egyértelműen látszott, hogy semmit sem mond nekik a XIX. századi francia irodalom. Egyébként abban sem vagyok biztos, hogy akár összességében az irodalomból bármit is értettek volna; ebből a kérdésből pedig egy másik következett: akkor mi a fenét keresnek itt? Erre a rejtélyre soha nem találtam választ. Lefogadom, hogy ők maguk sem.

Gyakran elgondolkoztam azon, hogy az idegen nyelvű, különösen a francia irodalom oktatása jó ötlet-e az egyetemeinken. Már a saját íróink iránt is nehéz felkeltenünk a hallgatóink érdeklődését, holott ők a mi társadalmunkról, annak vágyairól, szorongásairól, természetéről beszélnek. Hát még átadni nekik egy másik ország irodalma iránti rajongást, miközben annak nyelvezete még a legtöbb mai francia számára is olvashatatlan… Még a holtakat is könnyebb lenne feltámadásra tanítani. A hallgatóim gyanakvóan, vagy még rosszabb, teljes közönnyel viseltettek a legkisebb Balzac-értekezés, a legvilágosabb Mallarmé-vers, a legegyszerűbb Barbey d’Aurevilly- vagy Villiers de l’Isle-Adam-novella, egy Huysmans-regény, egy Flaubert-mondat iránt. Miért törjem magam azért, hogy megtanítsak nekik valamit, amit azonnal elfelejtenek?

Volt idő, amikor friss diplomásként, a hosszú és göröngyös – bár becsületes – egyetemi képzésem után lendületes, ambiciózus órákat tartottam a hazámban, ahová tanítani és a tudást átadni tértem vissza. Akkor még feltettem a kérdést a kollégáimnak. Meg akartam reformálni az összehasonlító irodalomtudomány oktatását. Nem akartam megszüntetni tantárgyakat, csak a hallgatóink valóságához adaptálni a tartalmukat. Nagy energiával és lelkesedéssel – néha még némi harci kedvvel is – fogtam az ötleteim megvalósításához. Fel akartam rázni a dolgokat. Neki akartam támadni a tanszékek, az öreg, kopasz, szemüveges és kövér professzorok tekintélyének, akik egész életükben úgy bolyonganak az egyetem folyosóin, akár kísértetek a temetőben, és nincs más ambíciójuk, mint megtartani a tanszékvezetői vagy előadói posztjukat. Őskövületek voltak, dinoszauruszok, akik már nem írtak (írtak valaha is?), nem publikáltak, nem kutattak, nem gondolkoztak a módszertanon, és még kevésbé az irodalmon. Beérték azzal, hogy mindig ugyanazokat az előadásokat ismételgetik, amelyekben a legjobb esetben is csak egy-két vesszőt, egy-két hivatkozást, egy alcímet, egy idézetet változtatnak évente. Ezenkívül csakis arra ügyeltek, hogy remek elfekvővé alakítsák a tanszéket, ahol gyorsan és végleg elveszíti a lendületét bárki, akiben maradt volna még egy kevés.

Amikor odakerültem, egymást érték a kezdeményezéseim: beszélgetések, tanulócsoportok, új javasolt tananyagok, műhelyek, modulok, szemináriumok. A kollégáim – két vagy három embert leszámítva – gúnyos megvetéssel vagy szomorkás mosollyal nézték az igyekezetem. Azt mondták: „Arra emlékeztetsz, amilyen én voltam, amikor idejöttem. Igen, mind olyanok voltunk, mint te, fiatalok és idealisták, de majd meglátod, hamarosan te is rájössz, hogy felesleges, kölyök, ebben az országban senkit nem érdekel az irodalom. Valójában még téged sem…” Voltak olyan, kevésbé beszédes kollégák, akik szerint csakis egyetlen cél indíthatott egy fiatal egyetemi oktatót arra, hogy ennyi energiát fektessen az oktatásba ebben az országban: az, hogy gyorsan emelkedjen felfelé a ranglétrán, és elfoglalja a régiek helyét, vagyis az ő helyüket. Ők természetesen nemcsak nem támogattak, ez magától értetődött, de ahol csak tudtak, gáncsoltak is. És többségük befolyásos, fontos ember volt, a baromfiudvari intrikák rangidős professzora, a dékán, vagy egyenesen a rektor régi barátja. Az akadályok kimeríthetetlen készletével rendelkeztek, és mindent be is vetettek ellenem…

Három évig bírtam. Azután feladtam. Nem mintha kihalt volna belőlem a tettvágy, vagy elfogyott volna a szenvedély. Egyszerűen csak megundorodtam attól, mennyi energiát fordítanak az egy helyben maradásra, attól, hogy ennyi ember csak azért ébred fel a tespedésből, hogy azután rögtön visszasüppedjen bele, hogy a megcsontosodott tudás közvetítői csakis azért mozdulnak meg, hogy megőrizzék szánalmas potentátprivilégiumaikat. Úgy döntöttem, hogy csendben maradok, csakis a tananyagomra összpontosítok, a tananyagra, amely nem érdekli a diákjaimat, és nem is értenek belőle semmit. Kinevettek a folyosón. A kollégák azt mondogatták, hogy végül hamarabb beálltam a sorba, mint ők annak idején. Nem feleltem. Minek is próbáltam volna megmagyarázni? Nekik csak az számított, hogy én vesztettem, ők pedig győztek. Ebben igazuk volt. Valóban vesztettem.

A vereségem óta – immár négy éve – beértem a minimummal: lelkesedés nélkül tanítottam, évente publikáltam egy vagy két cikket (már ennyivel is a kar egyik legtermékenyebb és legrendszeresebben író kutatója voltam), teljesítettem a posztommal járó néhány adminisztrációs kötelezettséget, és ennyi. Hadd bűzölögjön tovább a hulla. Nem érdekelt, hogy végem van. Harminchét évesen beletörődtem a hazám egyetemének hétköznapi jelentéktelenségébe.

Azt azért el kell mondanom, hogy a háromévnyi hősies szélmalomharcomban egy elkötelezett szövetségesre mindig számíthattam. Coly úr kétségkívül a bölcsészkar legjobb tanára volt. A születésem éve óta oktatott ott. A francia szimbolista költészet, azon belül is különösen Saint-Pol-Roux szakértője volt, akinek munkásságát magasan a Mallarméé vagy Laforgue-é felett állónak tartotta. Ő volt a mentorom, amikor csatlakoztam az összehasonlító irodalomtudomány tanszék csapatához. Beszélgetéseink során baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, amelyet az irodalom szeretete és a kedvenc költőjéről folytatott végeérhetetlen értekezéseink tápláltak. Szórakozásból gyakran mondogattam neki – nem csak provokációként, hisz valóban így gondoltam –, hogy Saint-Pol-Roux középszerű költő, aki nem gyakorolt jelentős hatást a XX. századi költészetre. Ő erre azt felelte, hogy éppen a költészeti örökség hiánya („ami nem ugyanaz, mint a hatás”) bizonyítja, hogy nagy, egyedülálló költő volt.

Coly úr támogatott, amennyire a befolyása és a rangja engedte, ami nem volt elhanyagolható a karon, amelynek egyik nagy tiszteletnek örvendő és rettegett alakja volt. Ugyanakkor semmiképpen nem akart szívességet kérni Ndiáje dékántól, akivel egykor barátok voltak, de a privilégiumok megszerzését célzó politikai forgatagban elsodródtak egymástól. Összevesztek. Coly nem akarta megadni Ndiájénak azt, amire a dékán évek óta várt: hogy a lekötelezettje legyen. Ndiáje módszeresen megtagadta tőlem az engedélyt az újításokhoz, amelyeket bevezetni próbáltam. Coly tudta, hogy csak kérnie kellene, hogy megkapjam. De a büszkesége, az egyetemen uralkodó középszerűség és szervilitás iránti megvetése nem engedte. Megértettem. Ennek ellenére továbbra is biztatott, hogy tartsak ki a terveim mellett, anélkül hogy bármit is várnék a kartól. Így tettem, míg csak meg nem undorodtam az egésztől. Coly úr szomorúan fogadta, de így is jó barátok maradtunk. Ő volt az egyetlen kollégám, akivel a puszta köszönésnél szorosabb kapcsolatot ápoltam.

A második óra vége előtt negyedórával elengedtem a hallgatóimat. Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb megkönnyebbülés, nekik vagy nekem. Lassan összepakoltam a holmim, és elvonszoltam magam az egyetem kávézójába, imádkozva magamban, hogy a kávégép, ami hol működött, hol nem, épp működőképes legyen. Elég ihatatlan kávét főzött, de annyira álmosnak éreztem magam, hogy készen álltam elviselni akkor is, ha belehalok. Összefutottam két kollégával, akik kifelé tartottak a kávézóból. Épphogy odaköszöntünk egymásnak. Mindkettejük kezében kis, fehér pohár volt, melyben furcsa, fekete lötty gőzölgött. Szerencsés napom volt.

Épp kedvetlenül belekortyoltam a kávéba, üres tekintetemet végigfuttatva a táblán, amelyen előadásokat, tanulószobákat, konferenciákat és egyéb intellektuális tevékenységeket hirdettek, amikor egy hangra rezzentem össze:

– Megjavították a kávégépet? El sem hiszem!

Talán a fáradtság miatt, de nem lelkesített a gondolat, hogy beszélgessek Colyval, pedig máskor élveztem a társaságát. Biztosan észrevette a szememben a kimerültség árnyékát.

– Pihennie kellene, Géjé úr. Olyan elgyötört, mint egy elsőéves mesterszakos hallgató.

– Épp órám volt.

– Együttérzek. Pihenjen, és főként ne igya meg ezt a borzalmat, amelyből én azért elfogyasztok egy-két csészével. Hogy halad a tantárgyával? Megpróbált megtanítani valamit a drága hallgatóinknak ma reggel? – kérdezte, míg várta, hogy a gép lefőzze a kávéját.

– Bevezetést nyújtottam az elátkozott költőkbe. Verlaine…

– Ah…

Coly hangja furcsán, valahogy nyugtalanul csengett. Az arckifejezése is megváltozott; mintha egy távoli emlékbe vagy egy nyugtalanító gondolatba merült volna. Azután eloszlott az árnyék, és elhagytuk a kávézót. A folyosón folytatta:

– Gondolom, nem látta a minisztérium nevetséges direktíváját Verlaine és a többiek oktatása kapcsán. Vagy engedetlenkedik?

– Milyen direktívát?

– Jól gondoltam. Nem tudja, miről beszélek… Megtalálja az e-mailjei között. Körülbelül két héttel ezelőtt érkezett, válaszul az eseményekre… Tudja… Micsoda ostobaság, micsoda feneketlen butaság… Na jó, Géjé úr, menjen aludni. Rettenetesen fest. Egyik nap, majd ha jobban lesz, keressen meg. Híreim vannak Saint-Pol-Roux-ról. Szeretném megosztani őket magával.

Mosolyogva megszorította a kezem, és gyors léptekkel elsietett. Elvonszoltam magam a kocsimig, félálomban hazamentem, és meztelenül bezuhantam az ágyba.

Mohamed Mbougar Sarr: Ugyanolyan emberek
Fordította: Balla Katalin
Park Kiadó, Budapest, 2024
168 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft