Natalia Sherba: Fenissa és az Álmos Ház (részlet)

Első fejezet ~~ Ki ez a Fenie?

Nem egyszerű legkisebb testvérnek lenni, gondolta Fenie. Nem számít, hány éves vagy, a környezetedben mindenki állandóan pátyolgatni akar, és azt hiszik, hogy a családban te vagy a leginkább „semmirekellő”, vagyis a mindenre alkalmatlan. Elvira nagyi minden helyzetben pontosan e szavakkal nyilatkozott Fenie-ről.

Persze nehéz másmilyennek lenni, amikor olyan remek nővéred van, mint Ella, és olyan belevaló bátyád, mint Vlad. Ella kitüntetéssel végezte el az iskolát, és most egyetemi felvételire készül marketing és reklám szakra. Ezenkívül zongorázik, saját vlogot vezet a YouTube-on, jól ismeri a modern művészeteket,  és eltökélten azon igyekszik, hogy egy jó nevű divatcégnél csináljon karriert. Ella idén télen töltötte be a tizennyolcat, amire elképesztően büszke, és a korábbinál csak még fárasztóbb lett.

Vlad nem szeret tanulni, viszont kicsi kora óta különböző sportszakosztályokba jár, és mindenhol az élre tör. Amikor otthagy valami addig űzött sportágat, az edzők még sokáig eljárnak teázni a szüleihez, hogy meggyőzzék őket, Vladnak vissza kell térnie az edzésekre, de a fiú sajnos hamar közömbössé válik, és máris új mozgásforma – atlétika, úszás, vízilabda, rögbi vagy foci – iránt kezd érdeklődni. Végül a taekwondónál maradt, és az edzői nagy örömére egyik bajnokságot nyeri a másik után. Az állandó sikerek igazán nagyképűvé tették, és a hozzá hasonlóan beképzelt fiúkkal barátkozik a válogatott csapatból.

Fenie-vel viszont mindig csak gond volt. A nagyi – aki a lányunokái oktatásával kívánt foglalkozni – erőfeszítései ellenére az ötletei egyáltalán nem jártak sikerrel Fenie-nél. A lány nem akart táncolni, zongorázni vagy sportolni. Elvira nagyi makacsul hordta hol táncórákra, hol úszásedzésre, hol meg különböző intellektuális klubok foglalkozásaira, sőt, még kézműves szakkörre is beíratta, de Fenie mindenhol csak unatkozott.

A nagyi minden egyes próbálkozást követően éktelen haragra gerjedt, és szemrehányást tett legkisebb unokájának, amiért semmi iránt nem mutat érdeklődést. Fenie azt válaszolta, hogy mindez nem igaz, hiszen a kedvenc elfoglaltsága a rajzolás. Különösen szemeket szeretett rajzolni! Egyszer azt hallotta, hogy az emberek szemébe nézve meg lehet pillantani a valódi lelküket, ezért meg akarta tudni, van-e lelkük a fáknak, a virágoknak meg a parkban álló padoknak, vagy esetleg anya kedvenc teáskészletének. Szerette a közönséges tárgyakat rendhagyó módon ábrázolni: nevető vagy szomorú szemű teáskannákat és bögréket, csíkos nadrágba vagy szoknyába bújt vázákat, kötött zoknit viselő, vékony lábú tévéket és a saját párnáján szendergő díványt rajzolt. Alkotásain az egyszerű tárgyak nyomban érdekesnek és izgalmasnak mutatkoztak. A nagyi viszont a rajzok láttán csak szörnyülködött, apa megjegyezte, hogy a stílus nem rossz, a nagy szemű csészék azonban ijesztők. Anya csak visszafogottan dicsérte, és egyedül Liz néni, anya húga imádta nézegetni Fenie munkáit, és még azt is mondta, hogy az unokahúga olyan különleges kreatív gondolkodással bír, mint ő maga gyermekkorában.

– Az ilyen ábrándozóknak, mint te meg én, nem könnyű boldogulni az életben – kezdte Liz néni, miközben teáztak, és a kedvenc almás pitéjüket majszolták. – Mi túl bonyolult lelkek vagyunk ehhez a világhoz, hiszen a legtöbb ember az egyszerű és érthető dolgokhoz van szokva, amelyek már régen világosak mindenki számára.

Elvira nagyi e szavakat hallva mindig a mennyezetre emelte tekintetét, és hangosan felsóhajtott, hiszen igazi csodabogárnak tartotta anya húgát. Egyetlen fia, Andrej – Fenie apja –, akit szigorúan neveltek, most könyvvizsgálóként dolgozott ‒ igaz, egyelőre csak egy kisebb cégnél.

A nagyi végül feladta, és beíratta Fenie-t egy művészeti iskolába, amelyet gyermekkori barátnője vezetett.

Fenie eleinte jól érezte magát: mindenhová ola jfestmények voltak kiaggatva, a tantermekben finom festékillat terjengett, és senki sem tiltotta meg, hogy rajzoljon. Egy teljes évig kitartott, rajzolta az unalmas csendéleteket meg a jellegtelen márványszoborfejeket, amíg el nem érkezett a záróvizsga ideje.

Az igazgatónő minden osztály elé külön-külön kiállt, és próbálta rábírni a diákokat, hogy erőltessék meg magukat és rajzolják meg életük legkiválóbb csendéletét, mert a vizsgára egy fontos ember fog érkezni, akitől jó nevű iskolájuk anyagi támogatásának növelése függ.

Fenie mindenkinél jobban átérezte az igazgatónő érzelemdús beszédét, és évzáró munkaként megalkotta eddigi legjobb csendéletét. Rajzán az öblös vázának és benne az összes bazsarózsának, a csillogó piros almának, a sárga, kerekded körtének, sőt még a szőlőfürt minden egyes szőlőszemének is szeme volt. Mindez a pompa egy vidám, csupa szeplős, szakállas férfi – akit Fenie egy régi angol képeslapról kopírozott – lapos, széles karimájú kalapján kapott helyet. Mint később kiderült, e férfi portréja váratlan hasonlóságot mutatott azzal a bizonyos fontos személlyel, akitől az iskola finanszírozása függött. Amint a valódi szakállas úr, akit a portréjától eltérően nem jellemzett vidám természet, meglátta a rajzát, szörnyen megharagudott, és megkérte a lányt, hogy hagyja el az osztályt.

A következő napon az igazgatónő meghívta magához teázni Elvirát. A nagyi két óra múlva ért vissza a vendégségből, és egy szót sem szólt a megkukult Fenie-hez. Egyedül csak összepréselt ajka árulkodott arról, hogy kellemetlenre sikeredett a beszélgetés a barátnőjével. Az incidens után Fenie nem járt többé a művészeti iskolába.

A történtek eredményeképpen Elvira nagyi csak rálegyintett Fenie-re, és inkább Ellára összpontosított, akinek – megfogalmazása szerint – „minden esélye megvolt rá, hogy emeljen a család társadalmi és anyagi helyzetén”. Fenie eleinte örült, hogy végre békén fogják hagyni. Vágya azonban, sajnos, nem valósulhatott meg…

Az egész akkor kezdődött, amikor betöltötte a negyedik életévét: pontosan ekkor történt meg vele az első különös eset. Hirtelen nagyon mély álomba merült. Az újévi jövendölés idején történt. Ella meg a barátnői mécseseket gyújtottak a szobában, és egymás után igyekeztek meglesni jövendőbelijüket a falon függő nagy, kerek tükörben. Fenienek is megengedték, hogy belenézzen a tükörbe, de a lány a sima felület mélyén csak a remegő gyertyaláng tükörképét pillantotta meg, és rögtön el is álmosodott.

Meglehet, hogy Fenie nagyon elfáradt, de a padlón aludt el, és csak három nap múlva ébredt fel.

Az eset újra megismétlődött, amikor elutazott egy régi birtokra, gyerektáborba. Eleinte minden rendben zajlott. Nagyon tetszett neki az ódon ház: a folyosókon a padlót meg a lépcsőket sűrű, mintás szőnyegek borították, a falakon napközben is, este is cikornyás kristály- és rézkandeláberek világítottak, a régi rézkarnisokon súlyos sötétítő- és tüllfüggönyök lógtak, az étkezőben ezüstedények voltak. Fenie a folyosókat járva elképzelte, hogy a családja nem egy kis lakásban, hanem ebben a mesebeli, sokszobás, különleges tárgyakkal teli, hatalmas zöld kertes villában él. A táborban nem lehetett unatkozni, és Fenie, miután számtalan szakkörre meg kurzusra beiratkozott, hamarosan barátokat is szerzett.

Azon a bizonyos estén a birtokon lekapcsolták az áramot, és a közös nappaliban meggyújtották az ódon gyertyatartókban meredező mécseseket. Rögtön nagyon kellemes és vidám hangulat kerekedett, a nagyobb gyerekek rémtörténeteket meséltek, igazi színpadi jeleneteket kreálva belőlük. Fenie azonban, amikor meglátta a fényesre suvickolt réz gyertyatartókban tükröződő gyertyalángot, azon nyomban elálmosodott.

Csak három hét múlva tudták felébreszteni. Ekkor a szülei komolyan aggódni kezdtek. Fenie-nek rengeteg orvost kellett felkeresnie, akik mindannyian csak széttárták a karjukat: a kislány makkegészséges.

Kis idő múlva a család két hétre Görögországba utazott. A harmadik napon azonban Fenie, az ünnepi utcai karneváltól megbabonázva, ismét álomra szenderült, ezúttal egy teljes hónapra. Minden, amire emlékezett, az a bolt kirakatában tükröződő fáklyaláng élénk visszfénye volt.

Fenie éppen Görögországban jött rá, hogy attól merül mély álomba, ha egy lángcsóva – és egyáltalán nem fontos, hogy gyertyáé vagy gázlámpásé – tükörképét pillantja meg. Felfedezéséről megpróbált beszámolni Ellának, de a nővére meg sem akarta hallgatni, viszont azonnal elmondta a szülőknek, hogy a húga megőrült.

Fenie-t ezután ismét orvosokhoz cipelték. A tortúrát követően a lány jobbnak látta, ha senkivel sem osztja meg többé a feltevéseit. Nem sokkal később Fenie-nek kék színű haja kezdett nőni.

Anya igyekezett rövidre nyírni, abban reménykedve, hogy ismét bebarnul, ez azonban sajnos nem következett be, ezért Fenie ettől fogva bájos, de rövid gombafrizurát hordott, ami alig takarta el a fülét.

A szülők próbálták meggyőzni magukat, hogy a lányuk haja továbbra is barna színű, mint anyáé, csak különleges kékes árnyalata van, de miután egy év elteltével sem történt változás, ismét úgy határoztak, hogy orvoshoz viszik a gyereket. Az orvosok Fenie egészségét teljesen rendben találták, és egyhangúlag azt tanácsolták, hogy várjanak, amíg a kislány felnő. Homályosan arra célozgattak, hogy majd „magától elmúlik”.

Fenie haja azonban évről évre egyre erőteljesebb kék színt öltött. Vlad dühbe gurult, hogy a húga miatt sehová sem utaznak nyaralni, és a Kékfej gúnynevet ragasztotta a lányra. Vlad barátai, akik feljártak hozzájuk meccset nézni, vagy online játékot játszani, szintén ezen a néven kezdték szólítani. A leginkább Gleb, Vlad legjobb barátja buzgólkodott ebben, aki egyébként kicsit még tetszett is Fenie-nek, mert kitűnő humorérzéke és szép mosolya volt.

A lány még arra is gondolt, hogy beleszeret, de egy eset végül mindent elrontott. Egy alkalommal Gleb mindenki füle hallatára kijelentette, hogy rémisztőnek találja Fenie tekintetét, mert olyan, mintha egy vékony lábú és riadt szemű erdei vadállat meredne rá. Az egész társaság vihogásban tört ki, a megbántott Fenie pedig bemenekült a fürdőszobába. Néhány perc elteltével azonban mégiscsak kidugta az orrát, hiszen anya gyakran mondogatta neki, hogy bárkivel össze lehet barátkozni, ha az ember mosollyal válaszol a sértésre.

Fenie ezt őszintén meg is próbálta. Szívből rámosolygott Glebre, amikor elhaladt a nappali mellett, a fiú viszont válaszként riadalmat színlelt: a szívéhez kapott, görcsös rángatózás lett úrrá rajta, majd végül illetlenséget mutatott a lánynak, mire ismét mindenki felröhögött, még Vlad is, bár később rákiáltott a barátjára, hogy ne ingerelje a húgát. Fenie ekkor rájött, hogy a felnőtteknek nincs mindig igazuk, hiszen sokszor nem látják a teljes képet.

A lány végérvényesen dühbe gurult: feláldozott két tejszínkrémes süteményt, amit Liz néni sütött, és Gleb bakancsába dugta őket. Hadd tudja csak meg a fiú, hogy Fenie ki tud állni magáért, még akkor is, ha véznák a végtagjai!

Amikor a barátok hazaindultak, a mindig siető Gleb elsőként húzta fel a bakancsát. Jellegzetes cuppanó hang hallatszott, amit Fenie-n és áldozatán kívül senki sem hallott. Gleb értetlenül meredt a lábára, míg végül rájött, hogy mi történt: először elzöldült, majd elsápadt, aztán hirtelen egészen a füléig elvörösödött.

Elsőként anya vette észre, hogy valami nincs rendben.

– Kedvesem, talán rosszul érzed magad? – kérdezte aggódva.

Gleb azonban csak a fejét rázta, miközben még jobban elöntötte a pír.

Fenie kárörvendőn felnevetett. Jól tudta, hogy a fiú soha az életben nem fogja bevallani a történteket, nehogy nevetség tárgyává tegye magát a barátai körében.

– Csak túlette magát chipsszel – szólalt meg Vlad. – Három zacskóval is befalt!

Mindenki nevetésben tört ki, Gleb arca pedig természetellenes, bordó árnyalatra váltott.

Fenie éppen ezt követően gondolkodott el komolyan a küllemén. Például azon, hogy az emberek miért lepődnek meg a kék haja láttán. Miért kell feltétlenül feketének, szőkének vagy barnának lenni, ahogyan mások „normálisnak” vagy „helyénvalónak” gondolják? A lány kék fürtjeit leszámítva átlagos, sőt, mondhatni, túlságosan is átlagos külsővel rendelkezett: hatalmas világosbarna – borostyánszínű, ahogy apa mondta – szem és kerekded – ahogy anya mondta –szív formájú arc. Meg pisze orr, amelyet minden tavasszal megszámlálhatatlan szeplő borított be. Az ajka telt és szép volt, az első két foga között viszont rés éktelenkedett. Anya meg Liz néni elképesztően aranyosnak találták, Fenie viszont jobban szeretett volna olyan szabályos és egyenletes fogsort, mint a népszerű bloggereké meg a filmszínésznőké. És nagyon szeretett volna magas lenni, hogy a végtagjai ne tűnjenek vékonynak.

Fenie szenvedett, és nem értette, hogyan is néz ő ki valójában, hiszen a szülei kedvesen „gidá”-nak nevezték, és biztosították róla, hogy nagyon aranyos és csinos kislány, a bátyja meg a barátai viszont továbbra is Kékfejnek csúfolták, mint gyermekkorában. Eleinte mindenkivel, aki sértegette, összeverekedett, amiért aztán csak még jobban bosszantották.

Amikor Fenie dühbe gurult, a szeme elsötétült és az írisze kék árnyalatot öltött, mintha – ahogy Liz néni fogalmazott – vihar tükröződne benne. Ilyenkor mindenki félt tőle, még az utcagyerekek is, mert tudták, hogy amikor ezt a látszatra törékeny kislányt elönti a méreg, jobb nem piszkálni.

Sajnos, kötekedő természete elijesztette a barátait is: a legtöbb lány nyíltan kerülte, és a háta mögött verekedősnek nevezte, a fiúk pedig azért nem vették be a bandájukba, mert számukra mégis egy lány volt csupán. Sőt a hosszú alvások miatt Fenie már régen csodabogár hírében állt. Így hát egyszer csak elege lett abból, hogy mindenkinek az átlagosságát bizonygassa, ezért szép lassan eltávolodott a környezetétől, és egyre jobban magába zárkózott.

Egy borongós és esős napon apa hazahozott egy régi petróleumlámpát, Elvira nagyi pedig arra kérte, hogy javítsa meg. Apa sokáig dolgozott rajta: megtisztította, felpolírozta, megsodorta a kanócot, és amikor végre felgyúlt a láng, odakint már besötétedett. Fenie hallgatta, hogyan kopognak monotonon az esőcseppek az ablaküvegen, miközben mereven a tükröződő lámpafényt bámulta, amíg az homályos és elmosódó folttá nem változott, ő pedig el nem szenderült.

Pontosan ezen az estén merült furcsán kezdődő, szokatlan álomba: felvette a petróleumlámpát, és a valóságból átlépett egyenesen az ablaküvegbe, amelyből hosszú folyosó indult, rengeteg ajtóval. Egyre csak haladt előre, amíg egy szélesre tárt ajtóhoz nem ért, mely mögött sötétségen és ürességen kívül semmit sem talált. De nem ijedt meg: bátran belépett a sötét ajtónyíláson, és váratlanul hosszú legyezőfarktollú, a fején ezüst koszorút viselő, különös, apró szárnyú, fehér madárrá változott. Fenie madár sokáig repült a hihetetlenül gyönyörű hegyek és tavak fölött, síkságokon meg sztyeppéken vágott át, és még színes fénytengerbe süllyedő, magas kristálytornyos, fantasztikus városokat is megpillantott odalent. Összetalálkozott különös repülő szerkezetekkel, melyeken az emberarcú bánatos napraforgótól kezdve a hatalmas és kerek görgetegkövekből álló óriásig a legkülönfélébb lények ültek. És mindenhol úgy üdvözölték, mintha már régóta ismernék: „Szervusz, Fenissa!”, vagy „Örülünk, hogy látunk, Fenissa kisasszony!” Eleven, fényes és csodálatos álom volt!Később azonban kiderült, hogy ezen az estén Fenie egy teljes hónapra elaludt. Számos módszerrel próbálták felébreszteni, de mind haszontalannak bizonyult: még a vödör hideg víz, melyet Vlad cipelt be titokban, sem hozott eredményt, a komoly szidáson kívül, amit anyától kapott.

Senki sem értette, mi történik Fenie-vel. Az orvosok, akiket ismét egymás után hívtak ki, csak megismételték, hogy „A kislány teljesen egészséges. Légzése egyenletes, pulzusa nem szapora, testhőmérséklete normális. Nem veszített a súlyából, és kitűnően néz ki, még az arca is ki van pirulva, mintha most jött volna meg egy kiadós sétából.” Amikor Fenie végre felébredt, ismét fel kellett keresnie az összes doktort, akik újra megerősítették, hogy minden rendben van vele.

Ezek után még néhányszor hosszú időre elaludt. Az alvás általában egy-két hétig tartott, és mindig nagyon élénk álmokat hozott: hol a saját fehér szárnyán repült, hol tengerek mélyén, korallzátonyok és színes halak mellett úszott, hol meg villamost vezetett egy üres, elhagyott városban, ahol csak macskák meg beszélő fák éltek.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy ezekben az álmokban bármely varázslatnak a birtokába juthatott. Elegendő volt elképzelnie valamit, amit csak szeretne, és azon nyomban előbukkant előtte, legyen az egy csésze tea, hatalmas torta, kistükör, könyv, luftballon, karosszék vagy akár négy ló húzta hintó.

Sőt Fenie-nek egyszer sikerült álmában megalkotnia egy teljes várat is. Még bástyája, erődfala meg várkapuja is volt. De nem tartott sokáig: ki tudja, miért, ömleni kezdett az eső, ami elmosta a várat, mintha csak papírlapra lett volna rajzolva. A többi ábrándképpel is hasonló történt: hol eső, hol tűz, hol szél végzett velük, és ha valami nagyszabású dolgot próbált létrehozni – hegyek közt elnyúló függőhidat vagy hatalmas, lila színű napot –, rögtön az álmon kívül találta magát, és felébredt. Ennek ellenére nem keseredett el, folytatta kísérleteit, és az álomfantáziák egyre pontosabbá és érzékelhetőbbé váltak.

Nem kis meglepetésére rémálmok szinte sosem gyötörték. Varázslatos álmai horizontján csak néha vette észre a partot csapkodó tengeri hullámokhoz hasonló, lassan mozgó, de egyre közelebb kúszó feketeséget. Ilyenkor nyugtalanságot érzett, mintha a jelenség hihetetlenül félelmetes és kérlelhetetlen lenne… Olyasmi, ami biztosan eljön és bekebelezi, beborítja egész lényét. A baljós feketeség azonban a távolban maradt, ő pedig hamarosan már nem is figyelt rá.

Szerette volna persze megosztani meglepő felfedezéseit a hozzá közel állókkal. De amint belekezdett a „hosszú álmairól” szóló elbeszélésekbe, apának furcsán kővé dermedt az arca, anyának meg könny gyűlt a szemébe. Ella ingerülten harapta össze az ajkát és távolságtartó ábrázatot öltött, a bátyja kifejező pillantása meg sok mindent elárult.

Amikor pedig az iskolában szárnyra kelt a pletyka, hogy a hosszan tartó, mély álmok után kicsit „elmentek neki otthonról”, Fenie végleg hallgatásba burkolózott. Csak néha osztotta meg élményeit Liz nénivel, mert a nagynénje nagyon szeretett álmokat fejteni, és még saját álmoskönyvet is vezetett.

Fenie bevallotta magának, hogy minden „hosszú álom” egy elképesztő kaland, melyet minden alkalommal nagyon vár. Valósággal egy másik, párhuzamos világ tárult fel számára, melyben tényleg annyit lehetett alkotni és fantáziálni, amennyit csak akart.

És volt még egy titka: az Ajtó, amely már gyermekkora óta minden egyes álmában felbukkant. Időnként kapu, kis kertkapu vagy ágyfüggöny volt, de legtöbbször ajtó alakot öltött. Hol kicsi volt, mint egy egérlyuk bejárata, hol gigantikus, égig ért és fából vagy vasból készült, hol élénkvörös, fehér vagy zöld, hol új, frissen festett, hol ódon, kopott és repedezett, hol vékony és légies, mint egy pókháló, hol súlyos és vaskos, mint egy ódon pinceajtó. Fenie kedvence a cikornyás borostyánhajtásokat mintázó ezüst sarokvassal és nagy, juharlevél alakú ezüstkilinccsel ellátott, sötétlilára mázolt faajtó volt. Sajnos azonban bárhogyan is rángatta a kilincset, ezt az Ajtót mindig zárva találta, mintha az álmában létezne egy olyan hely, ahová külön meghívás nélkül nem léphet be. Fenie kicsit tartott az Ajtótól, mintha érezné, hogy nagyon fontos, de számára egyelőre elérhetetlen dolog rejtőzik mögötte… Mintha a szíve bejárata lenne, melyben élete legfőbb titka bújt meg. Emiatt aztán egyre jobban vágyott rá, hogy megfejtse a különös Ajtó talányát.

Így élte hát Fenie átlagos, de mégis átlagon felüli életét, minden reggel örült az új napnak, éjszaka pedig az új álomnak. Egyszer azonban, amikor betöltötte a tizenkettedik életévét, három teljes hónapra álomba merült. És éppen azon az éjjelen látta élete legkülönlegesebb és legmeglepőbb álmát.

Fordította: Teleki Anna

Natalia Sherba: Fenissa és az Álmos Ház
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024
560 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft