Észvesztő helyek | Vass Norbert: Kappanfölde; Baróthy Zoltán: Az utolsó napok

Szeifert Natália |

Szubjektív olvasónaplómba a frissebb olvasmányaimból választottam most kettőt. Nagyjából egy időben olvastam őket, és mintha mindkét kötet a maga módján a végítéletet hordozná. „[J]ó szórakozást a somogyi apokalipszishez” – így dedikálta nekem a szerző a kötetet, és azért kezdem ennyire személyessel, mert ennél pontosabban magam sem foglalhatnám össze a Kappanföldét: Somogyi apokalipszis.

Vass Norbert novellafüzére (talán ez fedi legjobban a formai részét) egy elképesztően agyament, látomásos kirándulás egy somogyi faluba, ahol élők, holtak, szellemek, szentek mind együtt kártyáznak, fociznak és vadásznak, átkot mondanak és oldanak fel két Family Frost kocsi érkezése között, valamint élők szívét ássák be szemétdombokba, énekelnek, dudorásznak, visszafelé olvasnak és az egészségesnél jóval több Vangelist meg Kadlott Károlyt hallgatnak, miközben a vadászpuskából kilőtt golyók szentjánosbogárrá változnak.

A látomásos világ alapköve (vagy alapfolyadéka) az az aludttej, amelyet a helyi pasztörizáló üzemben állítanak elő, és a falusiak bőszen fogyasztanak (matt ital). A kötet végére érve már magam is úgy éreztem, mintha rendszeresen innék ebből a hallucinogén cuccból.

A címről pedig Átokföldje jut eszembe (T. S. Eliot: The Waste Land), és talán nem is lövök ezzel nagyon mellé. Idézek a versből egy passzust, ami szerintem Kappanföldén is megállná a helyét:

Hullát ültettél múlt évben a kertben –
Kihajt-e? Lesz-e még idén virága?
Vagy ártott tövének a hirtelen fagy?
Űzd el a Kutyát, az ember barátját,
Vagy körmei a földedből kiássák!
(Vas István fordítása)

Hogy kicsit belekóstoljunk a világba és a nyelvbe, idézem a Kappanfölde első novellájának elejét:

Frissmise

Sötét volt az ég, mint egy üres pocak a reverenda alatt. Rossz arcú démonok dézsmálták meg a holdat a minap, és szinkópában böfögték azóta föl a cikcakkos kráterokat. Álmatlan éjszaka volt. Végenincs, cudar. Didergett a löszös kőre simuló barna talaj, vacogtak a szottyos orrú bárányfellegek, a nádas lúdbőrzött, és egymásnak koccant a kőkereszten Krisztus urunk mindahány őrlőfoga. (…)
Úgy izzott a feketeségben a nagylóki kölcsöntiszteletes biciklijének elülső reflektora, ahogy szagos misék végén ragyog a fölmutatott eucharisztia. Fénytelen volt viszont a kölcsöntiszteletesnek mind a két szeme. Az arca meg bágyatag, mintha vérét vették volna a babodi vámpírok.

Világos, hogy Vass Norbert nemcsak világot alkot, de nyelvet is, amelyet folyamatosan (kitartó ügyességgel) játékban is tart, olykor konkrétan versszerűen olvasható. Olvastatja is magát, mint folyékony vers, épp csak nincs betördelve, képileg és lüktetésében egyértelműen lírai a szöveg, ha néhol túl is beszél egy-egy mondatot. Éppen ez a bökkenő is, a líraiság és a dallam sokszor elviszi a fókuszt (nálam legalábbis) a mondandóról. Vékony, gyors kötet létére helyenként hosszabb időre megakaszt, annyira elvisz a tartalomtól a forma, mint amikor rádió szól a szomszédban és nem lehet tőle az olvasásra koncentrálni. Ez egyébként egyáltalán nem baj (főleg, ha ez a cél), ilyenkor az ember visszalapoz, újraolvas.

Közben megismerünk vagy felidézünk magunkban rengeteg ízes szót, felfedezünk csodás nyelvi leleményeket, asszociációs kapcsolásokat, szóval dolgozhat az agyunk – ez pedig igen jó.

* * * * * * *

Az utolsó napok főleg címében idézi az apokalipszist, kevésbé eszement hely, mint Kappanfölde, de nem sokkal. A budai Várban, azon belül is a Könyvtárban (Nemzeti Nagykönyvtár, NNK) járunk. Mostanában vágyom a jó krimikre (inkább klasszikus krimiket olvasok, főleg A. Christie-t), nagy érdeklődéssel vettem tehát kézbe Baróthy Zoltán könyvét.

Be kell vallanom, hogy a századik oldal után félretettem a kötetet, ennek több oka volt, például úgy gondtam, hogy eddigre (a könyv negyedére) már kéne, hogy valamiféle viszonyom legyen a főszereplő könyvtároshoz (Becsey Gergely), aki levágott emberi fület talált a Nemzeti Nagykönyvtár egyik könyvszállító kocsijában (ez afféle sínen futó rekesz) – de nem volt. Mármint viszonyom hozzá, nem tudtam róla eleget ahhoz, hogy viszonyulni tudjak, azon kívül hogy számomra irracionális a viselkedése és még mindig (tehát a könyv negyedénél) magánál hordozza a fület. Sokat megtudtam viszont a könyvtár felépítéséről és működéséről, sőt erről alighanem többet, részletesebben, mint valaha akartam, habár úgy gondoltam, ez fontos a történet szempontjából (igaz, nagy részét végül elfelejtettem), biztosan nem véletlenül tárgyalja ilyen aprólékosan, hosszan. Aki szereti a könyvet, könyvtárat, szívesen olvas könyvtárról, de utólag azt mondom, talán kevesebb részlet is megtette volna.

Úgy fogtam hát neki, mint kriminek, afféle könnyed olvasmánynak, nem is értettem, miért nem jelöli például a párbeszédeket (egy ismerősöm találó megfogalmazásával: ezzel mintha mást akarna sugallni magáról, mint ami). és egyelőre csak kicsit izgatott, hogy mi is történhetett a könyvtárba belépő, de onnan nem távozó lánnyal, aki azóta szerepel a rendőrség eltűnt személyeket kereső, körözési listáján is.

Aztán egy-két hét múlva újra kézbe vettem a könyvet, és százahatvan oldal után jött a mesés fordulat.

(Az itt következő részt átugorhatod, ha nem akarsz spoilert)

●Azért mesés, mert valóban meseszerű — a könyvtárban dolgozó, kortalanul öreg nők egy titkos munkcsaport tagjai, akik varázserejű könyveket rejtenek el az állományból –, másrészt mesebeli szörnyek is megjelennek, amelyek a tiltott könyvek nem tárgyi mellékletei (NTM), és a könyvek olvasásával inkarnálódnak. Fantasyn is edzett olvasóként nem állt távol tőlem az ilyesmi, mégis végig a még éppen hihető és hihetetlen határon mozgott a regény, és pont nem a lények miatt.

● Az ötlet egyébként remek, szép metaforája annak, mi mindenre lehet képes egyetlen könyv. A logikájának egy része ki van dolgozva, megvan, miért az öreg nők dolgoznak rajta, van főgonosz is (aki szembemegy a könyvek végleges elrejtésére irányuló munkával, ráadásul az egyik nő ikertestvére), ő az, aki a tiltott könyveket kikéreti az egyetemi tanítványaival, ezzel veszélybe sodorva az életüket is. Őket menekítik — saját teendőik mellett — a könyvtár titkos munkacsoportjának tagjai vidékre, Balaton-parti nyaralókba. De éppen az eltűnő lányok köröztetése nem illik nekem a képbe, hiszen, ha már ők maguk úgyis be vannak avatva (legalább részben), és nyár van, nyugodtan mondhatnák a családjuknak, hogy elmennek nyaralni, így nem hagynának nyomot.

A logika egyébként számomra több helyen is megkérdőjeleződik, például mi szükség van a macska-egér játékra, ha minden, az egész intézmény is a főgonosz hatalmak (politika) kezében van (akik természetesen a könyveket akarják megszerezni), tulajdonképpen azt váltanak le, neveznek ki, akit akarnak, mindent elintézhetnének egyszerű hatalmi szóval, és a fél- vagy egészen illegális munkaerők zsarolásával, akár kínzásával stb. Becsey Gergelyt például éppen a csúcs-összecsapás előtt tiltják ki az épületből, aki tehát… nem megy be. Ha ez ilyen egyszerű, tényleg indokolatlannak tűnik az éveken át tartó fogócska.

A végén (kb. az utolsó  40 oldalon) viszont egészen mulatságos végső összecsapás és csatajelenet bontakozik ki, egyre több a mulattató részlet, alighanem a szerző is jól szórakozott írás közben (a káromkodásoktól a főgonosz nevéig: Hörömpöli Irén), szóval itt már nyugodtan hátra lehet dőlni. Én is így tettem.

Szeifert Natália írása eredetileg a patreon com oldalon jelent meg.

Vass Norbert: Kappanfölde
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
148 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a lira.hu-n 3390 Ft
ISBN 978 963 468 4992

A könyv kiadói fülszövege

Foghíjtelkek, búcsújáró helyek és Family Frost-os hűtőkocsik. Traffipax ellen rózsafüzér, álmatlanságra visszafelé játszott Rolling Stones-dalok. Világszép szólamvezető, halláskárosult lemezlovas, ördöggel cimboráló vénlány, fociultra kölcsöntiszteletes, na meg a lidérces pasztörizálóüzem. Ezen a babonás végvidéken képtelen alakok teszik a dolgukat.
A Kappanfölde apokaliptikus rural fantasy, szellemekkel és szentekkel van tele. Mozaikszerűen építkező elbeszéléseiben egymásra rakódnak a pogány hitvilág, a keresztény hagyomány, a népi hiedelmek, valamint a popkultúra rétegei.
Mit keres az andocsi futballpályán egy Freddie Mercuryba oltott, Tom Selleck-bajszú alak, és hová lett a Frigur kántor szíve? Vass Norbert borongós színekkel, szeretettel és humorral idézi meg egy sosemvolt somogyi kisközösség szokatlan mindennapjait. A Kappanfölde lüktető prózanyelve minden földi dolgok legvarázslatosabbikával, a zenével rokon.

– – – – – – – – – – –

Baróthy Zoltán: Az utolsó napok
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
400 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
online ár a lira.hu-n 3825 Ft
ISBN 978 963 468 4879

A könyv kiadói fülszövege

Becsey Gergely, a Nemzeti Nagykönyvtár munkatársa egy forró júniusi délutánon emberi fülre bukkan az egyik könyvszállító kocsiban. A rejtélyek egyre csak szaporodnak, és sürget az idő: közeleg a nyári napforduló és vele együtt a könyvtári zárás. Kezdetét veszi a fordulatos nyomozás, mely egyre nyugtalanítóbb részletekkel hömpölyög a Múzeumok Éjszakája őrült karneválja felé.
Baróthy Zoltán olvasmányosan szövi a bűnügyi szálat a könyvtár helyrajza és története köré, a budai várban álló épület megannyi szintjén és a raktárak föld alatti labirintusán át egészen a Gellért-hegy gyomráig. Alapos ismereteinek és élénk fantáziájának köszönhetően a könyvtár legbelsőbb működése, a jelzetek és katalógusok világa izgalmas összetettségben tárul elénk, és lesz mozgatórugója a történetnek. Baróthy letehetetlen kultúrkrimije nem nélkülözi a fantasztikus elemeket, az a mágikus erő pedig, amellyel a könyveket felruházza, végső soron valamennyi olvasó ember közös tapasztalata.