Emlékek az „elátkozott ládika” idejéből | Lichter Péter: A VHS gyermekei

Erdélyi Z. Ágnes |

Ebből a nemrég megjelent könyvből idézek: „A VHS-kazetta fekete téglahasábjában van valami titokzatosan diabolikus: mintha egy olyan elátkozott ládika lenne, amiből dzsinneket és démonokat lehet előhívni.” És ez valóban így is volt az immár harminc év távolába került kilencvenes években, amikor viharos sebességgel betört a videókultúra a világba, és felforgatta a filmnézési szokásokat. Mindnyájan a ládika rabjaivá váltunk.

Lichter Péter megint formabontó könyvet alkotott, szokatlan nézőpontból kezelve témáját. Választhatta volna egyszerűen azt, hogy: „a 90-es évek meghatározó filmjei.” De az ifjú szerző szokásához híven sokkal trükkösebb megoldást talált az érdeklődés felkeltésére. Könyve a kilencvenes évek legnagyobb filmélményeit veszi sorra, amelyeken az akkori kis- és nagyobb kamaszok – köztük ő maga is –, a „VHS gyermekei” nevelkedtek.

Személyes, néha kicsit túlságosan „önéletrajzi” filmtörténet ez is, mint előző könyve (Az amerikai film rövid története), ráadásul megerősítésnek most kortársait (többek között Reisz Gábor rendezőt, Horváth Ádám Márton zenészt, Bartók Imre írót) is bevonja az emlékezésbe, „kollektív generációs élményként” kezelve az évtized során látottakat. Bár messze nem vagyok annak a generációnak tagja, de anyaként lelkesen végigasszisztáltam a jelzett időszakot. Nem minden filmválasztásban értek egyet Lichter Péterrel, de abban teljesen osztom megállapítását, hogy a kilencvenes évek az egyik legjelentősebb évtized volt a filmtörténetben, különösen az amerikai mozi világában. Mára klasszikussá vált remekművek készültek ekkoriban: a Vissza a jövőbe harmadik része, Az angol beteg, A függetlenség napja, A szökevény, a Twister, a Ponyvaregény, a Good Will Hunting, a Titanic, az Értelem és érzelem – és még sorolhatnám – és majd sorolom is.

Leszögezném, hogy a 90-es évek valóban aranykora volt a filmnek és valószínűleg az elmúlt fél évszázadnak is. Lezárult a nem túl vidám hidegháborús korszak, kivonult a szovjet hadsereg, beköszöntött a szabadság, megszűnt a cenzúra. A felszabadultság élménye sokakat eltöltött – a gyerekek ezt nagyon is érzékelték szüleik magatartásából, illetve abból is, hogy többé nem kellett kötelezően megtanulniuk a cirill ábécét. Emlékszem, azon töprengtem, most, hogy az oroszok kikerültek a képből, vajon ki lesz a mindenkori ellenség az akciófilmekben? Az Egyesült Államok elnöki székében az akkor még fiatal és pozitív energiát sugárzó Bill Clinton ült, Jelcin bejelentette a Szovjetunió felbomlását, nálunk lezajlottak az első szabad választások. Sajnos 2001. szeptember 11-én aztán választ kaptam a kérdésre.

A 90-es években még moziban néztük a filmeket, és bár a város kezdett megtelni videotékákkal, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy frissen bemutatott filmet máshol nézzünk meg, mint moziban. Voltak is izgalmak a telt házas előadások, jegyüzérek, kétszer eladott jegyek körül. A VHS valóban ebben az időszakban vált az életünk részévé. (Ma már kidobni sajnált, tárolni nehéz teher.) Valóságos csodának számított, hogy egy-egy kedvenc filmet a mozi után újra meg újra megnézhetünk.

• Olvass bele!

Lichter a Reszkessetek betörőkkel (1990) és A halászkirály legendájával (1991) indítja az évtizedet. Az egyik film az örök mulatság, képtelen kihullani a nézők emlékezetéből, a másik jelezte a filmimádó kamaszoknak, hogy a moziban nem csak vidám családi komédiákat láthatnak, és a filmeknek formanyelvük is van. Az egyes művek (kissé elnagyolt és rengeteg személyes élménnyel dúsított) elemzését a szerzőtől ugyancsak megszokott élvezetes és informatív elméleti, történeti eszmefuttatások szakítják meg, illetve kötik össze. Lichter remekül eligazodik az amerikai stúdiórendszer átláthatatlan dzsungelében, pontosan leírja csúcsait és hullámvölgyeit. A Hollywood vs Indiewood című fejezetből megismerhetjük a független művészfilmek sorsának alakulását, kísérletező kedvét, vagányságát, vagyis főleg Tarantinót, Jim Jarmuscht, az Új-Hollywoodot, illetve korábbról John Cassavetest, vagy a valamikor progresszív, de azóta Harvey Weinstein tulajdonlása miatt rossz hírűvé vált Miramax stúdiót. A szerző ezek után műfajok szerint veszi sorra az évtized filmtermését: thrillerek és gengszterfilmek, akció- és kalandfilmek, katasztrófa- és túlélőfilmek, horror – és az ekkor készült filmek legtöbbjét szemléletes elemzésekkel be is sorolja a kialakított dobozokba. Megjelennek alcsoportként a tárgyalótermi, a katonai, a western és a távol-keleti filmek. Lichter hatalmas filmismeretnek van birtokában, ez tény, nincs kétségem afelől, hogy több ezer film és a hozzájuk kapcsolódó irodalom gyűlt össze a fejében.

Nagy rajongóként kíváncsian vártam A szökevény című 1993-as film elemzését, és teljesen egyet is értek a szerző összegzésével, amely szerint a kilencvenes évek atmoszféráját, Harrison Ford menekülő orvosának és Tommy Lee Jones kíméletlen rendőrbírójának izgalmas párharcát legerősebben éppen ez a film tudta megragadni. Vártam a magyarázatot, de csak ennyit kaptam: „hogy pontosan miért érzem így, azt nem tudom.” A könyv szerzőjében még mindig élő filmbolond kamasz megint erősebbnek bizonyul az elemző filmesztétánál. Jó példa erre az a képzelt levél is, amit egy ugyancsak képzelt időutazás után Luc Bessonnak ír arról, 2008 után mennyire meg fogja csúfolni korábbi ragyogó eredményeit.

Nagyszerű elemzést kapunk viszont a kilencvenes évek sztárrendszeréről és Tom Hanksről, megállapítva, hogy az a fajta hagyományos sztárrendszer, amikor a főszereplő viszi a hátán a filmet, a kilencvenes években véget is ért.

Találó és nagyon szellemes a szerző megállapítása, hogy a VHS ugyanúgy üstökösként robbant be a popkultúra világába, mint a hatvanas években a Beatles, majd éppen olyan gyorsan tűnt el. Igaz, korrigál azonnal a szerző: a Beatles nem tűnt el, a VHS-t azonban végképp felváltották más hordozók. A továbbiakban szó esik még a számítógép térhódításáról a filmiparban és filmművészetben, a szerző fejlődésében meghatározó filmrendezőkről, akik leginkább a függetlenek közé tartoznak: Jim Jarmusch, akinek „az életműve jelentette az igazi hidat az amerikai popkultúra és az európai érzékenység között.” Gyönyörű sorokban tárja fel Jarmusch művészetének lényegi vonásait. Immár filmtörténészi szemmel elemzi a független filmes „nagy generációt” (Tarantino, Soderbergh), majd még a legújabb generációt is, amelynek a leghíresebb képviselője Christopher Nolan.

Izgalmas, de kissé eklektikus Lichter Péter új könyve. Talán nem ártott volna még érlelni. Olyan, mint egy elsietett elsőfilmes felnövéstörténet. Értékes részekkel, üresjáratokkal, belterjes családi históriákkal, esetleges válogatásokkal. Hiányérzetemet talán szemlélteti az a rögtönzött lista, amit összeállítottam „az én kilencvenes évekbeli filmjeimből”, és amiket erősen hiányolok a Reszkessetek betörők és a Batman mellől: Egy becsületbeli ügy, A remény rabjai, Hullámok hercege, JFK, A szív hídjai, Bronxi mese, Egy asszony illata, Schindler listája, Thelma és Louise, Ideglelés, A gyűlölet, Napok romjai, Értelem és érzelem.

De elfogadom: minden válogatás szubjektív, minden lista vitatható, minden könyvnek vannak terjedelmi korlátai.

Lichter Péter: A VHS gyermekei.
A kilencvenes évek meghatározó filmélményei
Prae Kiadó, Budapest, 2024
216 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a Bookline.hu-n 4491 Ft
ISBN 978 615 021 0827

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Ez a könyv természetesen nem „csak” a VHS-kazettákról szól, hanem elsősorban azokról a meghatározó filmekről (és filmélményekről), amelyek a kilencvenes évek eklektikus időszakában a generációm ízlését formálták. A huszadik század utolsó évtizedének amerikai filmkultúrája tele volt határfeszegetéssel, újdonsággal és kalandvággyal. Ekkor indultak el olyan, ma is megkerülhetetlen rendezők, mint Quentin Tarantino, Paul Thomas Anderson vagy Christopher Nolan, de Hollywood látképe is sokat változott, többek között olyan filmeknek köszönhetően, mint a Jurassic Park vagy a Titanic, illetve bizonyos műfajok – mint a thriller, a katasztrófafilm vagy a sci-fi – is vérfrissítést kaptak. A VHS gyermekei ebbe az izgalmas, eklektikus filmkultúrába repíti vissza az olvasót.