Samuel Burr: A Rejtvénykészítők Társasága (részlet)

Prológus

1991

A bejárati ajtóhoz erősített fényes sárgaréz tábla egyesek számára puszta halandzsának tűnhetett, de akik rendszeresen látogatták a Bedfordshire külterületén álló nagy házat, azok közül sokak számára tökéletesen értelmes volt. Az itt lakókról nem is beszélve. A táblán olvasható szöveget egyszerű +11-es Caesar-rejtjellel kódolták. Semmi túlságosan bonyolult nem volt benne

Alatta, egy darabka laminált papírlapon a következő olvasható: A csengő rendetlenkedik. Tartsa lenyomva, máskülönben úgy hangzik, mintha morzekód lenne! Még jobb, ha a kopogtatót használja. Valaki mindig van itthon. Szóróanyagot nem kérünk!

Pippa Allsbrook a háznak háttal állt, és teljes testsúlyával, ernyedten dőlt az íves tölgyajtónak. Abban a pillanatban bezárta maga mögött, hogy kilépett a szabadba, és a bejárathoz vezető lépcsőn észrevette a különös küldeményt, amely szinte a semmiből tűnt elő.

Egy kalapdoboz volt az.

Pont úgy nézett ki, mint bármely másik: fekete bőrrel vonták be, a szélein aranyszegély díszítette, és a hatszögletű fedelén domború aranybetűkkel a H. H. monogram ékeskedett. De Pippát igazából a tartalma, jobban mondva a belőle kiszűrődő hang zavarta össze igazán: egy sürgetően magas, metsző hang, amelyet, ha jobban belegondolt, semmi mással nem lehetett összetéveszteni.

Amikor az asszony eltávolította a fedelet – amelyet szándékosan nem rögzítettek –, azonnal úrrá lettek rajta az érzelmei, olyannyira, hogy a térde majdnem összecsuklott. A terasz oszlopa után nyúlt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és a másik kezét a hevesen verő szívére szorította, majd újabb lopott pillantást vetett a kalapdobozra.

Biztosan csak képzelődöm!

A doboz virágmintás papírbélése közé rejtve egy világossárga takaróba bugyolált, gyönyörű kisbaba feküdt, nem lehetett több pár naposnál. A gyermek keservesen üvöltött.

– Ó, drágám! Hát te meg honnan a csudából kerültél ide?

A kisfiú egy pillanatra elcsendesedett, ahogy Pippa lenézett rá, és találkozott a tekintetük.

– Hát nem te vagy a leggyönyörűbb a világon?

Az asszony nemigen szokott ilyen komolytalan hízelgéseket osztogatni, de az aprócska szerzet, aki felnézett rá, minden elképzelhető szempontból tökéletes volt – egy kisfiú, legalábbis a kezeslábasának kék színéből erre lehetett következtetni. A feje búbját bolyhos, aranyszínű fürtök borították, az orcája kerekded volt, mint a barack, a szeme pedig a leghalványabb kék, olyan metsző tekintettel, amely mintha Pippa lelkébe látott volna.

Az asszony összefogta a tweedszoknyáját, és leguggolt.

Óvatosan belenyúlt a dobozba. Először is letörölte a baba arcáról a könnyek után maradt ezüstös csíkokat, aztán végigsimított a hüvelykujjával a kisfiú icipici orrán, mielőtt egyszer, kétszer, háromszor megérintette volna az orra hegyét, mintha így akarná ellenőrizni, hogy valódi-e, és ez az egész nem csak egy álom-e.

– Bíp! – hallotta magát, amint szelíd, dallamos hangon megszólalt. – Bíp… bíp… bíp!

A kisbaba, akit megnyugtatott a gesztus, egy pillanatig nem mozdult.

Pippa csak nézte. A baba visszanézett rá. Az asszony érezte, hogy a kisfiú az apró kezecskéjét az ujjára kulcsolja, mielőtt a kalimpáló kis karját a magasba emelte volna.

A baba Pippa felé nyúlt.

Az asszony habozás nélkül, óvatosan a fiúcska feje alá csúsztatta az egyik kezét, a másikat pedig a háta alá, és kiemelte a gyermeket a dobozból.

– Csss! – suttogta gyengéden a baba fülébe. – Itt vagyok… Itt vagyok.

A kisfiú szinte elviselhetetlenül puha volt, és Pippa nem tudta megállni: az arcát a baba arcához szorította. Ahogy a kicsi bársonyos bőre az övéhez simult, az asszony megpuszilta a gyermek fejét, az orrát, az aprócska bemélyedést az állán. Olyan illata volt, mint a tejesüvegnek, a frissen sült kenyérnek és az Imperial Leather szappannak.

A karja hajlatába fektette a kisfiút, és csak ekkor vette észre: a hosszú, kavicsos felhajtót övező sűrű bokrok között határozottan megvillant valami. Mintha valaki futásnak eredt volna. Nem egy állat halk iramodása volt az, és nem is a szél susogtatta az ágakat, hanem egy ember mozdult a távolban. Pippa biztos volt benne. Valaki rejtőzött ott. Valaki figyelte.

Mutasd magad!, akarta mondani. Áruld el, ki vagy! Miért hagyod itt nálunk ezt a babát? Ám ekkor a kicsi kinyújtotta az aprócska öklét, majd Pippa középső ujjára szorította az ujjait, és ő ebben a pillanatban tudta, hogy a sorsuk megpecsételődött.

– Úgy, úgy! – mormolta megnyugtatóan, gyengéden ringatva a csecsemőt a foltokat vető reggeli fényben. Kettejük pulzusa kezdett megnyugodni, és egyszerre lüktetni. – Most már biztonságban vagy.

Pippa Allsbrook eddigi élete hatvannégy évében még sosem élt át ehhez hasonlóan varázslatos vagy sorsszerű pillanatot. Ez volt a válasz, amelynek a keresésével az egész életét töltötte. A hiányzó darab.

Fordította: Schmidt Jolán

Samuel Burr: A Rejtvénykészítők Társasága 
General Press Kiadó, Budapest, 2024
360 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft