Rupert Holmes: Hogyan *** *** a főnököd (részlet)

Az alkalmazott művészetek alapfogalmai

Törlés: Mi ezt a kifejezést részesítjük előnyben a „gyilkosság” [vulg.] szó helyett, bár némely fiatalabb kollégánk az utóbbi időben inkább a kevésbé szigorú „átsegítés” kifejezést használja.

Elintézendő: Annak a személynek a megnevezésére használatos kifejezés, akinek a törlése („kivégzése” [vulg.]) az ön kezdeményezésére történik. Úgy véljük, hogy az „áldozat” kifejezés túlságosan is szubjektív, és nem is feltétlenül tükrözi megfelelő mértékben az ön előtörténetét és motivációját. Bár a tudósok a közérthetőség kedvéért időnként használják ezt a szót egy-egy előadásban vagy tankönyvben (mint amilyen ez is), mi ezt nem javasoljuk, mert amennyiben a beszélgetés rögzítésre kerül, a bíróságon lejátszott felvétel esetén a „elintézendő” kifejezés sokkal jobban hangzik, mint az „áldozat”. Érdemes megjegyezni, hogy ebben a szituációban a CÉLPONT kifejezés is elfogadható.

Végrehajtó: Ez a kifejezés, ha minden rendben megy, önre vonatkozik. Ne felejtse, hogy a McMastersnél a teljes szót használjuk. Semmi sem árulkodik jobban arról, hogy valaki újonc az akadémiánkon, mint ha „hajtóként” hivatkozik önmagára. Ezt a kifejezést inkább csak cowboyoknak ajánljuk.

Törlész: A McMasters végzett hallgatója, akit az akadémia képesnek és érdemesnek ítélt arra, hogy végrehajtsa célszemélye törlését, vagy aki ezt már meg is tette.

Homicidalista: A múlt egy el nem ismert végrehajtója, aki sikeresen véghez vitt egy vagy több törlést annak ellenére, hogy nem részesült a McMasters képzésében. Ezek a figyelemre méltó, de sajnálatos módon el nem ismert amatőrök posztumusz díszoklevélben részesültek úttörő hozzájárulásuk elismeréseként. A listán szereplő kiválóságok közt ott találjuk Mrs. Bess Weisst (Bess Houdinit), Buffalo Bob Smitht, Lucretia Rudolph Garfield first ladyt, Harland David Sanders ezredest, Viktóriát, az Egyesült Királyság királynőjét és India császárnőjét, Dale Carnegie-t, valamint Joan Sutherlandet.

Az ellenség: Ezt a kifejezést soha nem használjuk akkor, amikor a célszemélyre utalunk. Inkább vonatkozik ez azokra az erőkre, amelyek összeesküdtek a McMasters Akadémián végzett hallgató ellen. A kifejezés vonatkozhat helyi, illetve országos illetőségű rendőrhatóságokra, a kerületi ügyész hivatalára, valamint azokra a helyszínelőkre, akik nem a mi megbízásunkból dolgoznak a bűnügyi laboratóriumokban. A kifejezést nem használjuk a Szövetségi Nyomozóiroda munkatársaira, hiszen körükben igen sok végzett hallgatónk tevékenykedik.

A halál jobb, mint a rabszolgaság.
Harriet Ann Jacobs,
a rabszolgaság eltörléséért küzdő író

Egyetértek. De kinek a halála?
R. M. Tarrant,
a McMasters dékánja 1937–41

Nincs annál egyszerűbb dolog, mint kirúgni a főnökünket.
Nem kell hozzá más, csak egy kis lendület és egy nyitott ablak.
Guy McMaster, alapító

Előszó

Tehát úgy döntött, hogy megöl valakit.
Gratulálunk. Ennek a kötetnek a megvásárlásával máris megtette az első lépést egy sikeres gyilkosság elkövetéséhez, melyre egyszer még büszke lehet, és amely kivívja kortársai elismerését, ha valaha tudomást szereznek róla.

Ennek a könyvnek a segítségével azonban ez nem történhet meg.

Mind ez idáig a kezdő törlésznek nemigen volt más választása, mint vakon az igazságszolgáltatás karjaiba sétálni. Az őszinte és jó szándékú amatőrök számára eddig ismeretlenek voltak az ehhez hasonló képzések (hogy az alapvető fontosságú tankönyvekről és egyéb anyagokról ne is beszéljünk). Kérjen csak bármely könyvtárostól bűnesetekkel kapcsolatos könyvet, ő vidáman a 363.2 jelzetű könyvekhez irányítja majd, ahol vaskos kriminalisztikával és a bizonyítékok elemzésével kapcsolatos kötetek várnak önre. Ha azonban ugyanettől a könyvtárostól egy olyan könyvet kér, amely segítségére lehetne abban, hogyan tegye el láb alól okleveles könyvvizsgálóját, akkor az óvatosan a kijárat vagy, ami még ennél is valószínűbb, egy biztonsági őr felé irányítja önt.

A kudarc következményeit számításba véve évekig a McMasters Alkalmazott Művészeti Akadémia volt az egyetlen észszerű választás minden emberölést elkövetni szándékozó számára. Másrészt azonban a McMasters képzése a mai napig csak a legtehetősebbek számára volt elérhető. Való igaz, nehéz olyan egyetemi képzésre diákhitelt felvenni, mely intézmény nemcsak önnön létezését tagadja, de ráadásul más emberek létezésének kiiktatását tanítja a hallgatóinak.

Sajnálatos módon a McMasters nem kap támogatást a máskor igencsak bőkezű Egyesült Államok kormányától annak ellenére sem, hogy sok végzősünk igen magas beosztásban dolgozik ott. Így tehát kénytelenek vagyunk egyedül boldogulni, ami sajnálatos módon tükröződik tandíjunkban is.

Pozitívum azonban, hogy az akadémia kollégiuma és étterme már rég megkapta (bár nem hivatalosan) a hőn áhított három Michelin-csillagot.

Évekig sürgettem, hogy az igazgatótanács tagjai tegyék számomra lehetővé, hogy megosszam a McMasters néhány alapelvét az érdeklődő közönség kiválasztott tagjaival. Legmerészebb álmom valósult meg azzal, hogy ez a kötet létrejött: olyan megnyugtató eszközt kap így kézhez az olvasó, mely elhozza az örök nyugodalmat az általa kiválasztott személy számára. Őszintén remélem, hogy az itt olvasható leckék túlmutatnak majd a mesebeli ábrándok világán, és egy valódi happy endhez segítenek hozzá valakit, aki ezt érdemli.

Az emberek gyakran mondogatják, hogy „a legszívesebben kinyírnám ezt meg azt”, mégis kevesen vannak, akik tesznek is ezért valamit.

Azon olvasóink számára, akik azért néznek bele ebbe a könyvbe, mert még nem biztosak benne, hogy a gyilkosság a legjobb megoldás, én azt mondom, ezt a döntést soha nem szabad elsietni. A gyilkosság ugyanis olyan esemény, amely megváltoztatja az életünket. A célszemélyéről nem is beszélve! Mielőtt azonban továbblépne, fel kell tennie magának négy kérdést.

1. Szükség van-e erre a gyilkosságra?

Röviden: nincs más megoldás? Egyesek nagyon gyakran fordulnak egy általuk könnyűnek ítélt megoldás felé anélkül, hogy megvizsgálnák az alternatívákat. Megölné a vezérigazgatót ahelyett, hogy megpróbálná elcsábítani a fiát vagy a lányát? Elég ostobának fogja érezni magát, miután elkövette a kockázatos és nehéz „bűncselekményt”, ha később kiderül, nem is lett volna rá szükség. Végzetes túlzás lenne ez, a szó legszorosabb értelmében.

2. Megadott-e minden lehetőséget a célszemély számára, hogy megbánást tanúsítson?

Tartson önvizsgálatot. Adott lehetőséget a célszemélynek arra, hogy megváltozzon, és új, jobb életet éljen? Jobban fog aludni a gyilkosság utáni éjszakán, ha tudja, előző nap megadott a célszemélynek minden lehetőséget arra, hogy másnap felébredjen. Persze ha ő nem élt ezzel a lehetőséggel, nyugodt lelkiismerettel hajthatja végre a törlést. Végtére is, ha a másik ember viselkedése nem hagy az ön számára más kiutat, mint hogy megölje, a gyilkosság tulajdonképpen nem más, mint gondatlanságból elkövetett öngyilkosság.

3. Milyen ártatlan emberek szenvedik meg a tettét?

Ne azt kérdezze, ki az, akiért a harang szól, hanem azt, ki gyászol majd a harangszó hallatán. Ha a válasz az, hogy senki, ne legyen önben feszültség (főleg, ha áramütéssel tervez végezni valakivel). De főleg:

4. Jobbá teszi-e ez a törlés mások életét?

Azt kívánom, hogy a nap végén, amikor megtette, amit kellett, minden McMasters-diplomás elmondhassa, a világ jobb hely lett azáltal, hogy ellenfele már nem létezik.

Amennyiben az első, a második és a negyedik kérdésre igen a válasz, a harmadikra pedig az, hogy senki, arra biztatom, olvasson tovább. És ahogyan azt alapítónk egyszer megfogalmazta számomra: „Remélem, csupán költői igazságszolgáltatással kell szembenéznie.”

Sok vita és elmélkedés után úgy véltük, hogy akkor nyújtjuk a legmegfelelőbb iránymutatást a McMasters módszertanának kanyargós ösvényén, ha betekintést engedünk régi diákjaink történeteibe. Legyen azonban óvatos! A történetek nem minden szereplője járt sikerrel, úgyhogy semmilyen körülmények között ne kövesse a példájukat, míg meg nem ismeri, milyen következményei lettek tévedéseiknek. A történetekben, melyekben a halál győzedelmeskedik az élet felett, szeretnénk arra is felhívni a figyelmét, hol vezettek a hibák kudarchoz, melyért egy McMasters-diáknak bizony olykor olyan súlyos árat kell fizetnie, mint amilyet a célszemélynek szánt sorsául.

Mivel végzőseink és munkatársaink anonimitása mindig is elsődleges szempont volt számunkra, diákjaink esetében igyekszünk kerülni a valódi nevük használatát (illetve a felvett álnevükét is), még akkor is, ha a huszadik század közepéről beszélünk – melyet joggal tartanak a régi McMasters aranykorának –, és ma már a legtöbben, akiket a leleplezés kellemetlenül érintene, nincsenek abban a helyzetben, hogy elérje őket a törvény szigora. Ami engem illet, a sors elképesztően kegyes volt hozzám; egészséget, időt és számos lelkes segítőt adott számomra, így rájuk – és az emlékezetem hiányosságait kiegészítő bőséges korabeli jegyzeteimre – támaszkodva képes voltam jó néhány bűncselekményt felidézni.

Ne felejtsék, hogy a továbbiakban általában túláradó személyiségem egy névtelen harmadik személyű elbeszélő álruhájába bújtatom (bár én volnék az első, aki, ha lehetőséget kapna rá, így kiáltana: én vagyok az!). Azon alkalmak esetén, amikor elbeszélésem során a mindentudó narrátor szerepébe csúszom bele, és mások belső gondolataiba vagy privát pillanataiba engedek betekintést, melyeknek én magam aligha lehettem volna tanúja, legtöbbször az adott személy velem (gyakorta mint kari tanácsadójával) bizalmasan megosztott élményeire, illetve az akadémia toborzásért felelős, terepen dolgozó ügynökeinek beszámolóira hagyatkoztam. Ahol pedig azokról ejtek szót, akik a McMasters Weltanschauungja (világnézete) szempontjából a legundorítóbbak, igyekszem irántuk érzett személyes megvetésemet a lehető legtávolságtartóbban, akadémiai fordulatok használatával kifejezni.

Egyesek talán azzal érvelnek, hogy a második világháború utáni évekből felmutatott példák aligha készítik fel az embert arra, hogy manapság gyilkosságot kövessen el. Nekik azt válaszolnám, hogy bár ellenségeink tudományos felkészültsége sokat fejlődött, a McMasters-féle törlések alapelvei éppoly időtlenek, mint Issza haikui, Piranesi börtönrajzai vagy Beethoven utolsó vonósnégyesei. A gyilkosságok aranykorának kapuit kitárva úgy érezhetjük, a friss levegő kisöpri a modern kriminalisztika állott, hidegvérű számításait, vagy ahogyan mi emlegetni szoktuk, „a badarságokat”.

Ne lepődjön meg azon, hogy a kötetben említett személyek ez idáig ismeretlenek voltak. Mi, a McMasters oktatói igen büszkék vagyunk arra, hogy elkerül minket a köz érdeklődése. Nézzük csak a régi gyilkosokat: Nerót, a Borgiákat, dr. Crippent… vagy éppen az el nem ítélt Lizzie Bordent, és gondolkodjunk el egy pillanatra. Mi az, ami ezekben az állítólag nagy formátumú gyilkosokban közös?

A válasz az, hogy már hallottunk róluk. Szégyen, gyalázat! Ha mást nem is jegyez meg ebből az előszóból, azt az egy dolgot mindenképpen érdemes, hogy a sikeres törlész az ismeretlen törlész. El sem kezdem sorolni, mennyi McMasters-végzős működik manapság is a szórakoztatóipar, a sport és a politika jeles képviselőjeként. El sem kezdem sorolni, mert ha így tennék, egy életre rács mögé kerülnének. Akadémiánk frusztráló, ám szükségszerű nehézsége, hogy mi sosem büszkélkedhetünk sikeres öregdiákjaink sokaságával. Gyakorta mondjuk azt az akadémián, hogy „Ha egy gyilkossági ügy megoldatlan marad, egy McMasters-diák sikeresen vizsgázott.”

Természetesen nem mindenki alkalmas erre a tudományterületre. Vannak olyanok, akik dicsőségre és elismerésre vágynak. Ők közhírré teszik a bűncselekményeiket, levelet írnak a sajtónak, esetleg számos ügyetlen nyomot hagynak maguk után, melyekkel szinte saját magukat buktatják le. Mi a McMastersnél elutasítjuk az ilyen jelentkezőket. Amennyiben hírnévre vágyik, vagy mazochistaként egyenesen arra, hogy megbüntessék – az önért tett minden erőfeszítésünk ellenére is –, jobb, ha nem folytatja az olvasást.

Ebben a kötetben kitérünk akadémiánk labirintusszerű kampuszának néhány elragadó pontjára: a varázslatos tó körüli favázas üzletekre és éttermekre; dísz-, konyha- és mérgező növényeket termesztő kertjeinkre; csillogó szökőkútjainkra és tündöklő sétányainkra, napfényes strandunkra, a bogáncslabirintusra, a sportpályákra, karaink különös épületeire és a Finsterwoldénak nevezett sűrű erdőre. Ez a kötet azonban szándékosan nem szolgál útikalauzként. (A kedvező árú Illusztrált útikalauz mindig kapható a zárt belső udvar melletti kis könyvesboltban, Mussel büféjében, illetve a diákszövetség üzletében. Ára részben visszatérítésre kerül, amikor a végzős azt az iskola elhagyásakor kötelezően visszaszolgáltatja.) Inkább csak szerény kísérletet teszek arra, hogy iskolánk módszertanával és céljaival korábban megismerkedő öregdiákjaink tapasztalatai alapján érzékeltessem a McMasters-kampusz hangulatát mindazokkal, akik egyéni tanrend szerint végzik tanulmányaikat.

Hadd fejezzem be azzal, hogy mély meggyőződéssel állítom (nem kedveljük „az úgy ítélem meg” kifejezés használatát), hogy a McMastersnél elsajátítható sok gyakorlati tudás mellett gazdag filozófiai ismeretekhez is juthat az, aki az akadémiára jár, vagy ezt a kötetet olvassa. Azt remélem, a tudásanyag elsajátítása közben az olvasó jobban megérti és nagyra értékeli majd, milyen törékeny is minden élet… és hogy úgy éli majd minden napját, hogy az akár az ellensége utolsó napja is lehet.

Fordította: Alexovics Ingrid

Rupert Holmes: Hogyan öld meg a főnököd.
Bevezetés a gyilkolás művészetébe
Libri Kiadó, Budapest, 2024
480 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft