Patkó Ágnes: Gyilkos borvidék (részlet)

Prológus

Január végéhez képest 1s hideg volt, a szeles, napos, száraz zimankó a rossz nyelvek szerint Szibériának isbecsületére vált volna, bár ebben azért talán volt némi túlzás. De legalább a hó nem esett, nem csúsztak a hegyi utak. Ennek pedig nemcsak a szervezők örültek, hanem azok a futók is, akik — valószínüleg minden józan ész ellenére — úgy gondolták, nincs jobb elfoglaltságuk egy téli szombat délelőttön, mint hogy részt vegyenek a város talán legőrültebb sportrendezvényén. Szekszárd hegyes-völgyes vidékén évek óta megszokottak voltak a különféle futóversenyek, némelyik rengeteg embert vonzott ide az egész országból, akik az egyáltalán nem könnyű terepen hosszú távokat is teljesítettek. Ez az esemény azonban újdonság volt: Vince napjára, azaz január 22-ére időzítették.

A Béla térről induló mezőny egyre inkább szétszakadt, ahogy megközelítette a város északi részén található, meredeken emelkedő völgyet, amelynek két oldala a napfényt is csak nyáron engedte be a mélyebb részekbe. Mire idáig elértek a futók, már komoly időkülönbség alakult ki a leggyorsabbak és leglassabbak között. A szervezők azonban nagyon 1s nagylelkűen határozták meg a szintidőt, azt akarták, hogy a tempója miatt senkit ne kelljen kizárni.

A magas, szikár férfi az utolsók között kanyarodott a völgybe vezető útra, és amikor jobbra fordulva eltűnt a szurdikban, maga előtt sem látott senkit. Kissé megcsóválta a fejét, és sétára váltott, ahogy elérte a legmeredekebb szakaszt. Magában motyogott, hiszen tudta, senki sem hallja. Mosolyogva korholta magát, hogy a kora ellenére pont egy ilyen nehéz versenyre nevezett be. Mert egy dolog a pályán vagy Sötét-völgyben kocogni, de mi értelme van a legnagyobb emelkedőket időre kipróbálni, arról nem is beszélve, hogy éppen télen?

Ha már úgy1s lelassított, a zsebéből előhúzott egy tasakos zselét, hogy új energiát merítsen a hátralévő kilométerekre. Ahogy letépte és a zsebébe gyömöszölte a csomagolás sarkát, lépteket hallott maga mögött. Fel sem nézve szippantotta ki a piros anyag egyik felét a zacskóból, és kissé  félrehúzódott, hogy elengedje a mögötte érkező futót. Az ütés teljesen váratlanul érte. A tarkója egy pillanatra belesajdult, aztán elvesztette az eszméletét, és már nem fájt semmi. Ahogy a földre zuhant, a kezéből kicsúszott a tasak. Az arcán még mindig az önmagukat korholók elnéző arckifejezése ült. Ahogy egyre távolodott a tudata, furcsamód az jutott eszébe, hogy a zselé csomagolásából így szemét lesz.

A gyilkosnak szerencséje volt az áldozata szikár termetével: nem nyomott sokat. Csak meg kellett ragadnia, és behúzni a közelben lévő bekötőutat határoló bokrok mögé. Szintén szerencsés volt, hogy a férfi nem rikító színű futóruhát viselt, mint aznap olyan sokan a versenyzők közül. Persze sietnie kellett, hiszen már hallotta, ahogy a következő versenyzők felbukkannak a kanyarban. Gyorsan leguggolt ő is a bokrok mögé, épp mielőtt két futó fújtatva elkocogott tőle néhány méterre, mit sem sejtve az előbb lezajlott eseményekről. Az úton csak egy piros folt jelezte a zseléstasak kifolyt tartalmát, ahogy az arra menők rátapostak.

~ ~ 1 ~ ~

Karai Renáta végre megkönnyebbülten dőlhetett hátra az elmúlt hetek feszes tempója után. Ahogy reggel felkelve megfőzte szokásos dupla kávéját, és beleöntötte a tejet, majd a veranda foteljába kuporodott vele, kedvtelve nézegette a nappaliban álló karácsonyfát. Lassan itt a vízkereszt, le kell szednem, gondolta, és kényelmesen nyújtózott egyet.

A lány ősszel költözött a városba, miután hirtelen elhatározással eladta a budapesti lakását, és megvette álmai kis házikóját Szekszárd belvárosának egyik csendes, eldugott utcájában. Amikor egy októberi délutánon dugig tömött autójával megérkezett új otthonához, még nem sejtette, milyen gyorsan talál majd barátokat, mennyire fogja szeretni új otthonát, és főként, hogy milyen rendkívüli kalandokba keveredik a következő hetekben. Még mindig megborzongott, ha eszébe jutott az a novemberi reggel, amikor megtalálta Wieszlauer József, a sikeres borász holttestét. Arról nem is beszélve, hogy az utána következő időszakban ő maga is komoly fenyegetéseket kapott, amíg végül fényt nem derített a mustgázmérgezés ügyére.

Annak ellenére, hogy így kezdődött, nem is kérdés, hogy maradok, tartott ki az elhatározása mellett a lány, hiszen végül minden jól alakult. A kissé túl kalandos kezdést leszámítva az új lakóhely barátokat, együtt elfogyasztott helyi borokat meg rengeteg közös vacsorát és beszélgetést is adott Renátának. Az év vége pedig egy hatalmas munkát hozott: egy teljes könyv fordítását. A karácsonyt ugyan külföldön töltötte a családjánál, de a munkát oda is magával vitte, és igazán csak most fújhatta ki magát, miután előző éjjel végre elküldte a kész kéziratot.

A gondolatra ismét belehasított a hátába a fájdalom, amit az okozott, hogy az elmúlt hetekben rengeteget ült. Még a hőn szeretett futásra is alig maradt ideje, az pedig, hogy a barátnőjével, Ildivel tartson annak kedvenc jógaórájára, végképp szóba sem jöhetett.

Jó, ez nem csak a kevés idő miatt nem került szóba. Huh, borzongott meg a lány, aki nem volt éppen a lassú, összpontosítást igénylő sportok híve. Renáta újra nagyot nyújtózott, közben majdnem kiöntötte a kezében tartott kávét. A veranda nagy üvegablakain csak úgy ömlött be a januári nap fénye. Letette a kisasztalra a bögrét, egy keze ügyébe került hajgumival összefogta rakoncátlan vörösesbarna fürtjeit, és a telefonjáért nyúlt, hogy üzenjen Ildinek. Végre megint élhetek társasági életet! — gondolta, és rögtön fel is vetette a város legegyedibb ruhaboltját vivő lánynak, hogy együtt ebédelhetnének.

A válasz, Ildire jellemző módon, azonnal megérkezett, szokás szerint tele különféle emojikkal és írásjelekkel.

Renáta az órájára nézett, és látta, hogy egy rövid futás még éppen beleférhet az idejébe a megbeszélt ebéd előtt. A napsütés persze csalóka volt, hiszen mégiscsak januárt írtak, így a legmelegebb futóruhájában indult a nem messze lévő pályára. A délelőtti órán szinte üres volt a futókör, csak egy férfi rótta a köröket. Amikor a lány megérkezett, éppen a túlsó oldalon járt. Renáta a fülébe dugta a fülhallgatóját, és igyekezett lassabb tempót diktálni magának, hiszen érezte, az elmúlt hetek megfeszített munkája után rettentően kimerült. Nem 1s volt csoda, hogy a férfi már a negyedik körnél beérte. A lány érzékelte, hogy lelassít mellette, és ránéz. Ahogy kikapta a füléből a fülhallgatót, és odapillantott, azonnal felismerte a fiatal férfit. László. Ez biztos, de milyen László? — futott át azonnal a fején a gondolat, miközben gépiesen mosolyogva visszaköszönt a nála is magasabb, kifejezetten jóképű férfinak.

A kapcsolatukat nem lehetett éppen barátinak mondani. László ugyanis nyomozó volt, és ősszel többször is megpróbálta meggyőzni Renátát, hogy Wieszlauer József halála körül semmi gyanús nincs. A kis kézműves pincészet tulajdonosának a halála nem igazán alapozta meg barátságukat. Renáta kis híján elmerült az események igencsak izgalmas végkifejletével kapcsolatos emlékeiben, amikor végre tudatosodott benne, hogy a másik futó beszél hozzá.

— Elnézést, nem figyeltem, mit mondott? Tudja, éjjel adtam le egy nagy munkát, amin hetekig dolgoztam, és ilyenkor teljesen üres az agyam — próbálta magyarázni a dekoncentráltságát.

— Semmi gond -— vágta rá László.

Csak milyen László? És milyen szép, mély hangja van! — terelődtek el ismét a lány gondolatai. Nagyot sóhajtva kérdezett vissza:

— Szóval mit is mondott? — kérdezte meg újra, és már biztos volt benne, hogy a fiatal nyomozó teljesen hülyének tartja. Hát, üsse kő, miatta akár meg is halhattam volna, tette hozzá gondolatban.

— Csak annyit jegyeztem meg, hogy nem is tudtam, hogy a pályán 1s szokott futni — mondta ismét, talán már harmadik alkalommal a férfi, bár Renáta erre nem esküdött volna meg.

— Igen, elég gyakran, bár a pálya nem a kedvencem, de közel van, és most túl fáradt voltam ahhoz, hogy az autókra figyeljek az utakon, vagy felmenjek a hegyre — magyarázta.

A férfi egyértelműen lelassított, hogy a lánnyal tarthasson, így már a második közös körükbe kezdtek.

— Remélem, jól van, és sikerült kihevernie a krimibe illő eseményeket. Örülök, hogy nem költözött el azonnal a bűnös városunkból — mosolygott a lányra.

Ha mosolyog, még jobban néz ki, futott át Renáta agyán, aztán gyorsan próbálta visszairányítani a gondolatait, hogy legalább valamennyire értelmes társalgást tudjon folytatni.

— Igen, köszönöm, a rémálmok csak pár hétig tartottak, és már a széket sem tolom a kilincs alá — magyarázta nevetve. — A költözés pedig valójában eszembe sem jutott, továbbra is nagyon tetszik a kisvárosi élet, habár most már kicsit kevésbé látom idillinek.

— Igen, ezt megértem. De abban szívesen segítenék, hogy újra minél pozitívabb színben lássa a városunkat. Örömmel bemutatnám egy borász barátomnak, sőt, elmehetnénk egy borkóstolójára is, ha van kedve. — A férfi kissé félénken mosolygott, miközben a javaslatot tette, láthatóan egyáltalán nem volt biztos a válaszban.

— Ó, hát igen, az akár jó is lehetne — válaszolta Renáta, aki teljesen megdöbbent. Eddig meg volt róla győződve, hogy a nyomozó egy idegesítő, nem túl okos, viszont minden lében kanál nőszemélynek tartja, az eszébe se jutott, hogy randira hívná.

A rendes válaszadástól ebben a pillanatban megmentette a telefonja hangos figyelmeztető jelzése.

— Ööö, elnézést, mennem kell. A barátnőmmel ebédelek, és el fogok késni, ha nem rohanok haza lezuhanyozni most azonnal — magyarázkodott kissé kapkodva. Remélte, hogy a rákvörös arcát a férfi a
futásnak tudja be.

— Persze, persze, menjen csak! — válaszolta László kissé csüggedt arckifejezéssel. — De valamikor felhívhatom a borkóstoló miatt?

— Igen, igen, hívjon csak. És egyébként nem tegeződhetnénk? Így olyan, mintha még mindig kihallgatna.

— De, persze, igazad van — nevetett a férfi, ezt azonban már csak Renáta gyorsan távolodó hátával közölhette, aki még gyorsan visszaintett, ám megfordulni már nem fordult meg, így nem látta, hogy László addig nézi, amíg el nem tűnik az út végén.

Renáta, bármennyire is sietett, mégis öt perc késéssel lépett be a bisztróba, ahová Ildivel megbeszélték az ebédet. Már az ajtóból kiszúrta a barátnőjét, ami persze nem is volt nehéz. A szóke, komplikált hajfonat és a különösen tél idején szokatlanul élénk szinű pulóver azonnal elárulta volna akkor is, ha nem éppen abban a pillanatban rendel csengő hangon egy limonádét a pincértől, aki láthatóan el volt ragadtatva a vendégtől. Ildi azonban rá sem hederített szegényre, főként, amikor észrevette a barátnőjét.

— Na végre, már azt hittem, visszamerültél valami újabb, végeláthatatlan feladatba, és további hetekre eltűnsz — mondta nevetve.

— Nem, mindennel végeztem, mindent leadtam, elküldtem, a következő egy hétben biztosan nem fogok dolgozni — vágta rá Renáta, és kihasználva, hogy a pincér még mindig ott téblábol az asztaluk mellett, ő is kért egy italt.

Gyorsan megrendelték a napi menüt is, amely szokás szerint levesből és valamilyen helyi, sváb szalámifajtával készült szendvicsből állt.

Patkó Ágnes: Gyilkos borvidék
General Press Kiadó, Budapest, 2024
288 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft