Szlavicsek Judit: Halál Tihanyban (részlet)

~ ~ 1 ~ ~

Queen, David Bowie: „Under Pressure”
(Remastered 2011)
Tihany, Hotel Szirén***,
egy augusztusi vasárnap,
reggel 8:15-kor

Esküvő, vendégek – olyan nehéz nem gyűlölni őket.

Huszti Anna leér a hoteltől a fürdőház épületéig vezető lépcsősoron, és lenyomja a kilincset. Nem mozdul.

Csendben káromkodik. Az öreg Valler biztos duplára zárta az éjjel, pedig olyan szépen elmagyarázta neki, hogy mit és hogyan csináljon, miután végzett. Mindegy. A kulcsot legalább visszaakasztotta a helyére a recepcióspult mögé, már ez is valami. Minek folyton elégedetlenkedni?

És tényleg. Anna sóhajt egyet, és átfut az agyán, hogy a vendégekkel szembeni ellenérzései talán nem is azok, amiknek gondolja őket. Talán épp a magával szembeni utálatát – ami, úgy érzi, néha felemészti – vetíti mindenkire, talán csak a fiára nem: egyelőre rá még nem. Ezért kell ez a munka, mikor bezár az iskola, ezért kell a pluszműszak – milyen plusz? dehogy plusz! –, ezért kell a bármennyi műszak egész augusztusban, míg Vencel az apjánál van Ausztriában. Hogy legyen Jordan 1-es a gyereknek, és ne legyen gyomorgörcs az első fűtésszámla. Persze rég nem kéne tanítania, és ha lenne hozzá elég vér a pucájában, már nem is csinálná.

Megrázza a fejét. Megint azzal tölti az időt, hogy magát sajnálja.

Kitámasztja a bejárati ajtót, aztán elindul a rövid folyosón a medence felé. A levegő nehéz, mint egy vastag paplan egy fülledt nyári éjjelen. Csípős klórszag keveredik némi penésszel és valami ismeretlen szaggal. Köhög, körülnéz, és elhúzza a száját. A víz körül teljes a káosz, a vendégek ott hagytak mindent, ahol épp már nem volt többé szükségük rá.

A helyet a hotel honlapja fellengzősen Szirenetta fürdőházként emlegeti, valójában azonban csak egy szűkös helyiség, amelynek a tóra néző ablaktábláin széles csíkokban csorog le a pára.

Persze hízelgően van fotózva, fókuszban a vese alakú medencébe vezető két lépcsősor között álló gipszszoborral. Pálmalevélszerű, elnagyolt ornamentikán térdelő nő húsos combbal, melle a gravitációt meghazudtolóan felfelé ágaskodik, habár ő erősen előredől, hogy a szobrász nyilvánvaló koncepciója szerint a lényeg hátulról, a medencéből tárulhasson a mohó férfivendég szeme elé, mert a fő látványosság kétségtelenül a nő feneke.

Pucsító szirén, extra nagy méretekkel. Hmmm.

Anna egy pillanatra megáll az üvegfal előtt, és megengedi magának azt a luxust, hogy az elé táruló pazar balatoni panorámát csodálja, aztán elindul, hogy összeszedje a széthagyott holmikat.

Tegnap is hőség volt, és az esküvő csak este hatkor kezdődött az Apátságban, úgyhogy néhány vendég érkezés után leugrott az uszodába, mielőtt elkezdtek volna készülődni. Leguggol, hogy összeszedje az üvegfal mellől a két üres pezsgősüveget és a műanyag pezsgőspoharakat. Nyilván itt alapoztak a „fiatalok” – gondolja, és felidézi őket, ahogy a becsekkolásnál találkozott velük, aztán elképzeli, ahogy itt ülnek, a lábukat a vízbe lógatva és egymás szavába vágva próbálnak viccesek meg lazák lenni. A menyasszony persze nem jött le. Nagyon idegesnek tűnt, Anna nem is csodálta, még élénken éltek benne az emlékek a saját esküvőjéről. Ő egész nap enni sem tudott, igaz, ott nem volt wellness, hotel és medence, csak az anyósáék háza, ahol egész héten át sütötték a süteményt, amit aztán elvittek az étterembe, mert amin lehet spórolni, azon kell is.

Feláll, és hóna alatt a pezsgősüvegekkel a szemeteshez megy, és belepakol mindent. A vőlegény bezzeg lejött úszni, ahogy a barátai is. Az egyik férfi nagyon megmaradt benne. A feleségével jött. Vadász és neje – Anna így jegyezte meg őket bejelentkezéskor a szokatlan vezetéknévről meg arról, ahogy Levente, a vőlegény szinte csüngött a férfin és minden szaván. Igen, Geri, úgy gondoltam, a tiétek legyen a nagyobb apartman, amihez van nappali is. Mit szólsz, szerinted jó lesz nektek? De mondd csak, ha máshogy szeretnéd. Ilyen az, ha fiatal vagy, és a főnököd neked maga az isten, de annyira, hogy őt kéred fel még az esküvői tanúdnak is.

Anna felvesz egy koszos papír zsebkendőt a padlóról, aztán körbejár, és a nyugágyakról összeszedi a barna szaunalepedőket. Megnézi a falon az órát, nyolc múlt húsz perccel. Kezében a nyirkos kupaccal elindul az épület végébe a szaunarészlegnek hazudott ablaktalan helyiség felé, amiből mindössze egy elöregedett finn szauna és egy néhány évvel korábban felújított sófürdő nyílik.

Egy pillanatig tétovázik, aztán a törülközőket ledobja az ajtó mellé a földre, és a vállával belöki a lengőajtót, aztán belép. Megtorpan. Mögötte fémes, rekedt, ütemes nyikorgás, aztán az ajtó lassan végre megáll. De valami nem oké. Nincs sötét. Pedig sötétnek kellene lennie.

A szag, ami odakint beleveszett a klórba, most jóval erősebb. Rozsdaszag. Vagy valami ahhoz hasonló.

Az előtérben narancsvörös fény dereng. A sófürdő felé fordul, és az ajtót bámulja. A gyomra görcsbe rándul. A szemmagasságban vágott kémlelőablak üvege betört, a cserepek a padlón hevernek. És a szag. Az a szag.

Aztán mégis odaviszi a lába, és a keretben maradt éles szilánkok között benéz a helyiségbe. Narancsfény a hátulról megvilágított sótéglafalból. Vérszag. És valami másé. Elfelejt félni. Az ajtó résnyire nyitva, ösztönösen csak a könyökét teszi a nyílásba, úgy tárja ki annyira, hogy beléphessen. A fadézsa közvetlenül a sótéglafal előtt áll, oldalán lépcső, csupán három lépcsőfok, amin keresztül a nyakig érő merülőmedencébe lehet jutni. Az agya gépiesen rögzíti, amit lát: a fél pár khaki színű hasítottbőr mokaszint a lépcső tövében és az ősz férfiparókát mellette.

Odalép, belenéz a dézsába, és tudja, hogy mások ilyenkor ordítanának.

~ ~ 2 ~ ~

Tracy Chapman, Luciano Pavarotti:
„Baby Can I Hold You”
Veszprém, ugyanazon a reggelen, 7:18-kor

A foltok előbb mélykékek, aztán lilák, kicsit később narancsosak lesznek, hogy végül zöldbe, majd sárgába váltsanak, aztán eltűnjenek, mint a kapcsolata Csongorral vagy mint a lehetőség, hogy anya legyen.

Kardos Júlia az utolsó sárga foltot nézi a hasán a fürdőszobatükörben, és nem akar sírni semmiképp. Napok óta úgy kel, hogy hátha aznapra már ez az utolsó is eltűnik. Azt, hogy várja-e, mert ezt végre tekinthetné egyfajta lezárásnak, ami után már fizikai nyoma sincs mindannak a másfél évnek, amit végigcsinált azért, hogy teherbe essen, vagy pont ez jelenti majd a lejtőt, amin nekilódul, ha már végérvényesen befejezettnek kell tekintenie ezt a szakaszt az életében, még nem sikerült eldöntenie.

Mindenesetre, amióta Csongor elköltözött, minden reggel az az első, hogy megnézi, az utolsó sárga folt megvan-e még. Sokáig és sokszor küldte el őt, és mikor már elégszer mondta neki, Csongor egy szerda este végül feladta, és tényleg el is ment, Júlia meg azóta gyakran gondol rá, a férfi vajon értette-e azt a menj el!-t – értette-e valójában –, vagy csak így volt kényelmesebb: elmenni, mikor már annyiszor mondják.

A kudarc megalázó volt. Júlia szinte összezsugorodott a székben, mikor a brnói termékenységi klinikán a doktornő azt mondta, itt az ideje, hogy elfogadja, nincs értelme több hormonkezelésnek és beültetésnek. És tudta, mi jön ezután. Hosszú gyász – egy hét évvel fiatalabb férfi mellett, akinek bármikor lehet gyereke, bárkitől, csak tőle nem. Nemes gesztusnak tűnt hát elküldeni őt – egészen az első, újra magányosan töltött estéig. Onnantól tudta, hogy nettó baromság volt az egész.

Most, a tükör előtt állva még egyszer végigsimít az alig látható szalmasárga pacán.

– Helló, Kardos! – mondja a fürdőszobatükörnek, ahogy egy gyászterápiával foglalkozó coach YouTube-videójában látta előző este, aztán elfintorodik.

A hangja mély és rekedt – ma még nem beszélt senkivel, vagyis, ha jól belegondol, egészen tegnap délután négy ötven óta, mikor egy gyors köszit morgott a kínai büféslánynak a Tesco étteremsorán.

– Jó reggelt! Legyen szép napod! Milyen jól nézel ki ma, Júlia! – folytatja, aztán grimaszol, és hozzáteszi: – Bassza meg.

Mert az arca valójában olyan, mint egy szomorú maszk, festetlen, barna haja a legkevésbé sem élettel teli, a csípője megszélesedett, a válla előreesik, amitől a melle hervadtabbnak tűnik, mint amilyen valójában.

– Baromság – mormolja, aztán elfordul a tükörtől, és beleütközik a macskájába, aki épp most sorolt oda a lábához, hogy beledörgölőzzön. Idős, fekete perzsa, egy menhelyről vette magához még Keszthelyen, valamikor az előző életében, valamikor az előző magányosságában.

Felveszi az ölébe, és magához ölelné, de a macska rögtön kitámaszt a lábaival, hogy elkerülje a szoros testi kontaktust, úgyhogy leteszi, az meg a merev ízületeivel kidöcög a fürdőből, hogy a konyhában ülve várja a napi első alutasakost. Sosem nyávog, talán mert tudja, hogy a gazdája úgyis rögtön ott lesz. Elcseszett egy élet ez, macskástól, tükröstől és a soha el nem maradó reggeli első alutasakostól.

A telefoncsörgés a ruhásszekrény előtt éri, mikor épp azt próbálja eldönteni, mi a legelviselhetőbb öltözet egy olyan vasárnapra, amin megint túl korán kelt, pedig az égvilágon semmi programja nincsen, és amire ismét harmincöt fok feletti kánikulát ígértek.

Ismeretlen szám, mégis felveszi – talán a régi rutin, még nyomozó korából, talán csak a kíváncsiság, hátha mégis történik valami ezen a nyomorult vasárnapon.

– Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, Kardos alezredes. A múlt héten találkoztunk az intézkedéstaktikai továbbképzésen, amit maga tartott – mondja egy ötvenes, dohányos-asztmás hang, aztán vár.

– Igen? – kérdezi Júlia, és érzi, hogy megy fel benne a pumpa.
– Bocsánat, lehet, hogy nem is emlékszik rám – folytatja a hívó, aztán megint elhallgat.
– Talán, ha bemutatkozna.
– Jaj, ne haragudjon! Csak annyira ideges vagyok. Varga Dezső zászlós vagyok, tihanyi körzeti megbízott, tudja, én kérdeztem annyit az önvédelmi közelharcról, amikor a többiek annyira röhögtek.
– Aha.
– Tényleg ne haragudjon, csak egyszerűen rögtön maga ugrott be, aki segíthetne, mert hogy a végén el is mondta, hogy nyugodtan lehet keresni, ha kérdés van, és tudom, hogy maga most nem nyomozó státuszban van, de az nem számít, mert most nem is emiatt jutott az eszembe, hanem ugye mert maga meg pont tud angolul is, meg minden, mert hallottam, ahogy a következő előadáson már angolul beszélt valami uniós küldöttségnek, és mi ott maradtunk, mert egész napra ott lehetett maradni, és mivel senki más nem jutott eszembe, és hát itt van ez a…

– Állj! – kiabál közbe Kardos, és még a mutatóujját is felemeli, pedig nem látja a kutya sem.
– Igen, igen, bocsánat, ha baj van, mindig ennyit beszélek.
– Mi a probléma?

A vonal túlsó végén Varga zászlós végre kifújja magát, aztán vesz egy mély levegőt, és mikor újra megszólal, sokkal összeszedettebb.

– Szóval a tényállás az, hogy ma reggel hat óra ötvenhat perckor telefonos bejelentést kaptam, hogy a tihanyi Középső-óvári utca végén áll egy idős nő zavart állapotban, és fogalma sincs, ki ő, és hogy került oda, és…
– És?
– És nem beszél magyarul, csak bámul szegény maga elé, és valamit ismételget állandóan, mindig ugyanazt az egy mondatot mondja, bármit is kérdezek tőle, és énnekem fogalmam sincs, hogy mit mond ez a szerencsétlen, csak azt tudom, hogy angolul van.

Szlavicsek Judit: Halál Tihanyban
Libri Kiadó, Budapest, 2024
Balatoni krimik sorozat
436 oldal, teljes bolti ár 5299 Ft