Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út (részlet)

A meg nem történt dolgok véget értek. A telefon még a kezemben volt, a fülemben még visszhangzott a labor munkatársának hangja, és a válaszom: ennyi is. Hát akkor ennyi volna, valami ilyesmit akartam mondani, ilyesmit szokás, gondolom, mondani, amikor az ember megtudja: az apja nem is apja, de én azt mondtam: ennyi is. Így van, felelte a nő. A meg nem történt dolgok megtörténtek, véget értek. Nagyon szépen köszönöm. Szívesen. Viszonthallásra. Köszönjük hívását. Egy vadidegen embertől kellett megtudnom az igazságot. Talán összefutottunk már ebben a városban, ahol felnőttem és éltem, lehetséges, hogy együtt várakoztunk valami hivatalban, vagy egyszer előreengedtem egy mozgólépcsőnél és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de akkor még nem sejtettük, hogy ő lesz az, aki egy januári délutánon közli majd velem a hírt. A képernyő elsötétült, a fekete tükörben láttam egy arcot, az én arcomat. Leállítottam a felvételt a diktafonon, és kinéztem az ablakon. A park fölött szürke felhők raja rohant a város belseje felé, anyám lakása felé, hideg pára ült meg a házak falán, a tetőteraszokon ide-oda dobálták magukat az ázott jukkák, amiket faiskolákból rendeltek az unatkozó újlipótvárosi anyukák. Január vége volt, az életem vége volt. Anyám nem rendelt jukkát, mert ő soha nem unatkozott. A nővérem meleg lakásában ültem már ötödik napja, ő az öbölben volt, Thaiföldön, Zsófi Párizsban. Bekapcsoltam a diktafont, elindítottam a legutolsó, 014 jelzésű felvételt, hogy ellenőrizzem, sikerült-e rögzítenem a bizonyítékot. 1 perc, 11 másodperc, eddig tartott. Csatlakoztattam a diktafont a laptophoz, átmásoltam a fájlt, aztán címet adtam neki, azt a címet, amit a laborban mondtam pár nappal korábban, amikor azt kérdezték, mi legyen a jelige. Nem tudom, feleltem. A regény címe? Az még nincs. De akkor legyen Regénycím, feleltem. Először magamnak és Gusztinak akartam elküldeni, ezért megnyitottam a levelezőprogramot és elkezdtem begépelni a nevét. Minden leütésnél láttam az életet, ugyanazt az életet a hazugság különféle perspektíváiból, fájt ez a név, fájt az életem. Megnyitottam egy üres dokumentumot, és leírtam a nevet. Beírtam egyszer, beírtam kétszer, beírtam háromszor. Pontosan úgy, ahogy akkoriban, amikor megtudtam, hogy Feri az apám, és ha senki nem látott, a szobám magányában a matekfüzetbe írogattam, aztán azt a lapot kitéptem és elégettem, mert szégyelltem magam, szégyelltem a gyalázatot, Mi volt a gyalázat? Hát én. A zabigyerek. Mit csinálsz te azzal a matekfüzettel? Semmit, rajzolgatok, unatkozom. Csak a hülye gyerek unatkozik, mondta volna anyám, aki nem rendelt jukkát, igaz, nem volt tetőteraszunk sem. Legalább nincs gyerekem, gondoltam. Legalább nincs egy tízéves fiam, akinek most el kellene magyaráznom, hogy a történetének egy jelentős része kitalált történet. Hogy is lett volna? Tudtam, hogy az apám, aki nem az apám, hamarosan hív, napok óta várja, hogy kedd legyen, délután három. Meg kell el előznöm a hívását, gondoltam, el kell küldenem neki a hangfelvételt. Azt mondta, kedden szeretne találkozni velem, megünnepelni, hogy véget ért ez a „hülyeség”. Lehet, hogy üvöltenem kéne vele, és akkor felszabadulnék? Akkor nem másokkal kiabálnék, nem lennék ilyen hirtelen haragú és feszült? Lehetséges, hogy ez a baj, gondoltam, de nem láttam magam előtt az embert, aki üvölt vele. Meg aztán sajnáltam őt, miért is ne sajnáltam volna? Nem kellett volna, de miért is ne sajnáltam volna. Elküldtem neki a hangfelvételt, aztán kiültem az erkélyre. A park csupasz lombjai fölött Gábor nagymamájának ablakára láttam, felhívtam Gábort, elmondtam neki, hogy Feri nem az apám. Tíz perc telt el, mire apám válaszolt. Én az eget néztem, az eget Újlipótváros felett, és azon gondolkodtam, hogy ez az ég nem Újlipótváros ege. Scicli fölött az ég Scicli ege, de ez az ég itt nem tartozik a tájhoz, mert nincsen táj. Falak vannak, tetők, járdák, vonalak, tégla, beton, üveg, acél, és nem látni a várost, nem látni rá az egészre, mindenhonnan csak eldugott részletei látszanak, laktam vagy tizenöt utca húsz lakásában ezen a környéken, ebben a gettóban, de csak falakra emlékszem, kapukra és kapucsengőkre, ajtókra és zárakra, konyhákra és sütőkre, szobákra és ágyakra. Az egyik ágyban ott feküdtem, a plafont néztem, délelőtt volt, csöndben, valaki jött, nyílt az ajtó, felpattantam, egy ember állt ott meg előttem, kopasz ember kerek szemüvegben, vörös hajszál nőtt ki a homloka közepén, bordó bársonymellény simult a hasára, örült nekem, örült valaminek. Gyanús volt. Furcsa volt. Ismerős volt. A hülye gyerekek, akik unatkoznak, vajon tudják, ki az apjuk?

– Én tudtam – szólalt meg egy hang.

– Az a fiú én voltam! – mondta Váczi Márton.

– Csak óvatosan ezzel – felelte valaki más.

„Hallottam a hangfelvételt. Itt vagyok a Pozsonyi-Katona Sarkon. Lejössz vagy felmenjek?” – írta apám. Vagyis ez az ember. Minek nevezzem akkor mostantól, gondoltam. Nem tudta, hogy a nővéremnél vagyok, azt hitte, az albérletemben tartózkodom, Pozsonyi út 4., de akkor is ezt írta volna, ha nem tudja, hol lakom, mert mindig itt laktam, valahol itt, valamelyik utcában, közel.

– Hagyjon engem békén! Nem akarok találkozni vele – üvöltötte valaki más, ökölbe szorított kézzel a kanapét verve. – Mi az, hogy ismerős volt? Hogy lett volna ismerős?

– Talán amiatt, amit a szemében láttam. Azonnal tudta, hogy a fia vagy. Volt ereje ennek a hitnek, ez a hit sugározta az ismerősség érzését. Nem nekem volt ismerős. Az ismerősség érzése volt ismerős. Miért kell találkoznom vele? Miért vagyok köteles ezt megtenni?

– Nem vagy köteles – felelte a Váczi. – De ennyit meg kell tenned, fogadnod kell őt. Talán ez lesz az utolsó. Szedd össze magad, és menjünk. Vár minket. Készül valami beszéddel. Azt mondta, akkor is lesznek megnyugtató szavai, ha nem ő az apád.

Szerda volt, január huszonkilencedik napja. Otthon voltam. Nem a saját lakásomban ugyan, de a saját környékemen, ahol minden lépcsőház az emlékeimbe vezetett. Otthon, mint egy vak a lakásában. Mint egy patak a medrében. Mint egy gyerek a családjában. Mint tejföl a dobozában. Mint tejfölben a légy, ami nem tud onnan kimászni. Otthon voltam, de soha nem éreztem otthonosnak ezt az otthont. Már megint itt vagyok, gondoltam, amikor felhúztam a cipőmet, kiléptem az ajtón, és beszálltam a liftbe. Már megint az Újlipótvárosban vagyok. Tiszta lift volt, pár éve újították fel. A régivel csak egyszer mentem magasabbra a harmadik emeletnél, ahol Gábor lakott, amikor nem találtunk Eszterrel más helyet, a liftben oldottuk meg, valahol a negyedik és az ötödik emelet között, tehát körülbelül abban a magasságban, ahol tizenöt évvel később, ezekben a napokban a nővérem albérletében időztem. Később ebből a liftes szexből gyakorlat lett, megkedveltem Újlipótváros liftjeit, a piros gombot vagy a nyitott ajtót két emelet között, persze csak éjszaka, persze csak azokkal a nőkkel, persze csak romlott állapotban, persze csak amikor szabad volt a lift és a szex a liftben. Szabad egyébként? Vagy tilos? Mi a házirend, nem tudom. Két hét Gábor lakásán, augusztus volt, a szülei a Börzsönyben, 2003, feküdtünk a tévé előtt a Pincérrel, extasyt ettünk reggelire speeddel néhány szoba megtelt üres üvegekkel, ismerősökkel, nőkkel, én pedig kikapcsoltam a telefonomat, mert üldözött egy újságíró és a kiadóm, aki mindenáron rá akart beszélni arra, hogy ezt az utolsót még vállaljam, május óta újságírók lógtak a nyakamon. Előtte nem fogyasztottam kemény drogokat és csak jóval később láttam be, hogy nem bírtam a stresszt, és leginkább azt, hogy a rossz könyvem fogy, mint a cukor. A lift megállt. Amíg az üvegajtó kinyílt, megigazítottam a sliccemet, aztán az alkarommal kitoltam a lift vasajtaját, és már rettegtem, vajon szembejön-e Aczélné. Abban a hitben élt, hogy én tettem tönkre a fiát, azt hitte, én adtam neki drogot, mert egyszer kihallgatta a telefonbeszélgetésünket, amikor Gábortól füvet rendeltem, hiszen Gábor díler volt, ő adott nekem drogot, nem pedig én őneki, de ezt Aczélné nem tudta, és attól kezdve utált, én pedig rettegtem tőle, és a lépcsőháztól, ahol éltek. Maradjunk, maradjunk még, nem akarok menni. Nem akarom látni ezt az embert, nem akarok emlékezni erre az életre. Megnyomtam a zöld világító keret közepén az ujjbegynyi gombot, a kapu engedett a szorításon. Kiléptem az utcára. A földet néztem. Őszi lomb, mondta Marcell, a régi waldorfos bűntársam, amikor egyszer itt járt, ez az egyik legolcsóbb, legsilányabb burkolat, árultuk a vaskerben. Itt álltam, és vártam, hogy Gábor leengedje a kis kosarat, cigit tettem bele, meg valami krémet, amit a patikából hoztam neki, a szobában feküdt napok óta, mert levágtak egy darabot a tripperes faszából, nem trippere volt, csak az is, nem tudták, micsoda, trichomonas vaginalis, Kistarcsán lesz a bar micvóm, mondta mindig, szövetminta, fáradjon be, tolja le a gatyáját, jaaa, maga az! Jólesett kifejeznem, hogy szeretem őt, ilyen távolságból, ebből a perspektívából, messziről, a mélyből, egy kötélen szédelgő kis kosár üzenetével, kend a fitymádra, jólesett megüzennem, hogy számíthat rám a bajban. Miért? Nem tudom. Mindketten pusztítottuk magunkat és a környezetünket hosszú ideje már, és mindketten beláttuk, hogy van esélyünk megbocsátani magunknak. Mi ez a hely? Mióta élek ezen a környéken? Amióta apánk meghalt. Váczi Tamás, bár 1993 óta nem az apám, az apánk volt. Egy hazugság ez a vidék, én legalábbis hazugság voltam benne, gondoltam. Nincs ezeknek az utcáknak már számomra jelen ideje. Az idő valahol máshol, a mi életünktől függetlenül halad, és az a rengeteg arc, akik velem együtt járták itt az utcákat, már csak az emlékezetemben élnek. Hiába jön most szembe velem, hiába látom, nem őt látom, hanem az emlékeimet róla, köszönünk vagy nem köszönünk egymásnak, tudjuk-e egymás nevét vagy sem, lényegtelen. És apám? Végre pontosan tudom, ki ő, tíz perce tudtam meg, nem az apám, ennél többet nem is kell tudnom róla, és most mennem kell, hogy elmondjam neki, ez az első igazi találkozásom vele, de nem az első igazi találkozásunk, mert ahhoz azt is tudnunk kéne, hogy én ki vagyok. Bebizonyítottam, amit ő nem tartott fontosnak bebizonyítani. Akkor nyertes lennék? Én nyertem? Aligha. A diktatúrák véget érnek, de a diktatúrában leélt éveket nem adja vissza senki sem. Anyám disszidált 1977-ben a bátyámmal a hasában. A bátyám Brémában született volna meg, ha kint maradnak, de visszajöttek, és a bátyám Bréma helyett egy Borsod megyei faluban nőtt fel, három testvére született később, két lány, egy fiú, az vagyok én, az voltam én, Váczi Márton. Miért jöttek vissza? Semmi sem igaz már az életemből, semmit sem hiszek el anyámnak, mert néhány perce derült ki, hogy azt sem tudja, ki az apám.

Az életünk története az a történet volt, amit ő mesélt, és ő azt mesélte, hiányzott neki az anyja, azért jöttek vissza. Visszatértek a diktatúrába, és a diktatúra gondoskodott is róluk, mert mindig gondoskodik arról: a halálról.

A diktatúra mindig készséges, ha a halál felé vezető utat kell megmutatnia, Váczi úr nem kapott munkát a városban, a vidék pedig, az a kénes, füstös, dohos, önpusztító vidék, amely elnyeli az embert, mint a táguló csillagok a bolygókat, felfalta őt mindenestül, részt akart venni az élet irányításában, de a magyar vidéken egy férfinak egyetlen küldetése van: elpusztítani azt a szívós, elpusztíthatatlannak hitt testet. Tanár úr, egyet igyon még, a vegyest is, kóstolja meg, tanár úr, majd utána hazamegy.

Nyolcszáz lépés a kocsma, nyolcszáz lépésre van tőlem az apám. El kell jutnom arra a helyre, ahol vár reám, azokon az utcákon, ahol az életemet leéltem, át kell sétálnom az életemen és az emlékeimen.

Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út
Scolar Kiadó, Budapest, 2024
Szerkesztette: Darida Benedek
376 oldal, teljes bolti ár 6995 Ft