Bridget Collins: A csendgyár (részlet)

Az éjjel megint hallottam őket. Oly kevés zajt csapnak, nem is értem, hogyan tudja így bezengeni a hang a ház folyosóit. De nagyon is bezengi. Egyébként sem bírok aludni, olyan hatalmas vagyok már; és amint meghallom azt a hangot, képtelen vagyok elterelni róla a gondolataimat. Így aztán, amint megszólított a szokásos selymes suttogás, rögtön talpra kászálódtam, hogy feleljek a hívásra. Pongyolát húztam, mert nem volt túl melegem a szárnyaszegett angol nyáréjszakában, és mezítláb osontam le a lépcsőn, végig a folyosókon a melegházig. Átsütött a telihold az olaj- és citromfák meg a szagos boróka levelei között. Ha nincsenek ott a falak meg az ablakok, akár azt is hihettem volna, hogy valahová máshová vetődtem; és azon kaptam magam, hogy arra gondolok: otthon. Hanem az a mediterrán sziget nem volt az otthonom; sosem volt az, bármennyire szerettem volna odatartozni, akárhogy vágytam is végérvényesen elveszni az örökzöld erdők délidei árnyékában. Eszembe kellett volna jusson, hogy angol és keresztény vagyok, egy hóka idegen, s ami a legfontosabb: James felesége. Ha ragaszkodtam volna e kétségbevonhatatlan tényekhez ‒ ha megőriztem volna a hitemet ‒ akkor… Óh, de most már mindegy!

Ott álltam mezítláb dideregve a küszöbön, és néztem a tükröződéseket a szoba átellenes végében, ahol részben rátakarnak az üvegszekrényekre a növények. Úgy megtévesztett a holdfény és az árnyékok játéka, hogy nem láttam mást, csak a saját sápkóros arcomat, ahogy visszabámul rám a levelek között, és a keskeny vállamat meg a csontos nyakamat a döbbenetes méreteket öltött mellem és hasam fölött. Csak amikor előreléptem egy sötétebb sávba, kitörölve magamat, csak ekkor láttam rá a legközelebbi vivárium tartalmára: a holt köveket befedő száraz ágakra, a tűlevelekre meg a rücskös csomagokra, melyek végtagokat növesztett gyümölcsökhöz hasonlatosan lógtak az üvegkalickát beszövő hálókról. Éreztem a rothadás szagát. Most fölerősödött az engem felébresztő hang ‒ vagy mégsem? Talán csak képzelgés volt, talán mindig is az volt csupán, képzelgés ‒ és mintha örvénylett volna, mindig új irányból érkezett, vagy egyszerre mindenfelől. Ez nem dal, nem is susogás, nem hívás, nem nyikorgás, nem parancsszó; mégis mindez egyszerre. Megakasztotta a lélegzetemet, és a lelkem mélyéig felkavart. Azon kaptam magam, hogy megindulok a tartály felé, végül már karnyújtásnyira volt tőlem az üvege.

Ekkor megmozdult benne valami. Eleinte alig lehetett észlelni, lágyan megreszketett a háló, és egy futó pillanatra megcsillant rajta a holdfény. Aztán kiszaladt elém a pók. Ásványosan csillogott a potroha; finom lábain piros pöttyök virítottak az ízek találkozásainál. Örültem neki, hogy elválaszt minket az üveglap. Ám ahogy rezzenéstelenül fixíroztam, egyszer csak minden irányból újabb mozgásokra lettem figyelmes: s amikor felpillantottam, és körbenéztem, láttam, hogy valamennyi üvegkalickában előbújik a sarokból vagy az üregéből egy pók, és megiramodik a háló szíve felé. Gondolkodjunk racionálisan: bizonyára a lépteim voltak túl zajosak, vagy másfajta változás történt, a rezgések, a hőmérséklet, esetleg a páratartalom változott meg ‒ James elsírta volna magát örömében! Az én kialvatlan elmém számára azonban mindez egy rémálom szándékos valószínűtlenségének tetszett. Ellenségességet és szemrehányást éreztem ki azokból a szemekből ‒ és oly sok volt belőlük… Megannyi szem, és mind rám meredt…

Azt mondtam, habár csak magamban, bocsássatok meg.

Azt mondtam, nem én akartalak idehozni titeket.

Azt mondtam, nem vagytok éhesek? Hozok nektek ennivalót. Élő ennivalót. Komolyan gondoltam, habár forgott a gyomrom, ha felidéztem a hosszú tengeri utazást meg a hajósok rám vetett pillantásait, amikor mindenáron élő patkányokat követeltem tőlük. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erőszakos tudok lenni, ennyire híján a női gyöngédségnek; nem hittem volna, hogy így le tudom vetkőzni a nemesebb érzéseket. Felfedeztem, hogy a patkányok meglepőmód igen hasonlóan esnek pánikba, mint az ember, mégis ha oda kellett hajolnom egy üvegtartály nyitott teteje fölé, hogy bepottyantsam a biztos halálba a fickándozó, visító, karmoló és harapó áldozatomat, szemrebbenés nélkül megtettem. James arcáról olvastam le, hogy mivé lettem. Noha azt mondta volna, hogy helyesli a tettemet, hiszen ő utasított rá, hogy tartsam életben a pókokat, és ez a legkevesebb, amivel vezekelhetek ‒ a homlokráncolása mást üzent. Sose mondta, de azt hiszem, ha a pókselyembe göngyölt, kiszipolyozott patkányokra nézett, titkon eltűnődött rajta, hogy más körülmények között talán súlyosabb bűnök elkövetésére is képes lennék.

*

Azt mondtam, mit tehetnék értetek?

Erősödött a zúgás a fülemben. A hullámverést juttatta eszembe az elutazásunk éjszakáján. Pontosan tudom (legyünk valóban racionálisak!), hogy nem maguk a pókok keltik a zajt, hanem az általuk termelt selyem ‒ sőt még csak nem is a selyem, mivel a hang pusztán tükröződés, mely éppúgy nem tulajdonsága a selyemnek, ahogyan egy bogár páncéljából sem vonhatjuk ki az irizálást. Mégsem szabadulhattam attól a borzongató benyomástól, hogy a pókok emlékeznek arra a bizonyos éjszakára, amikor elhagytuk Kratost ‒ hogy olvasnak a gondolataimban, és szándékosan utánozzák a hullámok haragos, ítélkező csapkodását.

Utána olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam írni, de talán majd most. Most leírom azt, amire emlékszem belőle… Emlékszem egy betegágyra, ami átalakult egy lélekvesztő deszkapadlójává; emlékszem, hogy rettenetes hányingerem lett, amikor felemeltem a fejem, s hogy gyámoltalanul belehánytam valamibe, és az a valami a tenger volt. És emlékszem a víz fölé benyúló homályos kőalakzatokra, ahogy tovább haladtunk a part mentén, James mereven ült szemben velem, összefolyt előttem az arca, és mosolygott, aminek az okát akkor még nem értettem. Egy sötét alak mozgott mögötte gépiesen, és az evezők csobbanásait is hallottam. Arra már nem emlékszem, hogy nekem kellett nagy nehézségek árán rákérdeznem vagy James önként mondta el öklendezésem közepette, hogy végre-valahára úton vagyunk haza Angliába; hogy legyek újra jó asszony, máskülönben számolnom kell a következményekkel; s hogy nem csupán szándéka, hogy vagyonos, megbecsült ember legyen, hanem teljes meggyőződéssel van afelől, hogy az is lesz. Akkor, úgy hiszem, nem voltak rám különösebb hatással e kijelentései. Túlságosan zavart voltam, lefoglalt, hogy megpróbáljam tekintetemet a felénk dőlő sziklákra szegezni. El sem búcsúztam Hirától. Úgy éreztem, kitépték a horgonyt jelentő szikláról egy gyökeremet, és az máris fonnyadni kezdett a sós levegőn. Bárcsak kivetettem volna magamat a csónakból, amilyen kétségbeesett és beteg voltam: vagy partot érek vagy vízbe fúlok. De nem volt meg hozzá a lélekjelenlétem. Jó feleség módjára sodródtam valaki másnak a vágyai szerint, jóllehet ez mindentől elszakított, ami becses volt nekem. Illetve, nem mindentől; de ekkor még nem sejtettem, hogy egy potyautas is van a hánykolódó csónakon. A partvonalon sem voltam képes rajta tartani a szemem; kisvártatva újabb rosszullét tört rám, és már forgott velem a világ.

James alighanem megsajnált, ugyanis amikor a görcsök múltán újra levegőhöz jutottam, megfogta a kezemet.

‒ Imádkozzunk ‒ mondta. ‒ Mindenható Isten, tekints le a Te szolgálódra, Sophiára, és vezesd el őt a megbánáshoz. Fenyítsd meg, miként egy apa tenné, amíg le nem mossák könnyei a bűn gyalázatát. És vezess minket vissza óvó kezeddel Anglia szent földjére. ‒ Rám nézett, s amikor ismét öklendezni kezdtem, zajosan megköszörülte a torkát, és hozzátette: ‒ Ámen.

‒ Vissza kell mennem ‒ mondtam, amint újra meg bírtam szólalni. ‒ Látnom kell Hirát.

Fejét rázta.

‒ Esedezem, James, nem mehetek el egyetlen árva szó nélkül. Nem szabad, nem ildomos.

Gondolkodás nélkül vetettem be kedvenc frázisai egyikét; hányszor becsmérelte a falubelieket, mert híján vannak a tisztes angol illendőségnek.

Úgy kapta oda felém a fejét, mintha méh csípte volna meg.

‒ Maga beszél! Nos, nézze el nekem, ha nem hiszek a fennkölt érzéseiben. Remélem, idővel fölfogja majd vétkei súlyát. Ami pedig azt a… nőt illeti, s hogy újra találkozzon vele…! Természetesen nem fogunk visszafordulni. Szerencsések vagyunk, hogy még az őszi viharok előtt el tudtunk indulni. Törölje meg az arcát, hallgasson, és gondoljon az Úrra, aki lát és megítél minket.

‒ Hadd búcsúzzam el legalább ‒ mondtam.

‒ Szó sem lehet róla.

Lerítt James hamuszürke arcáról, hogy hiába rimánkodom, hiába alázkodom meg előtte, nem fog engedni; mégis felkiáltottam kétségbeesésemben:

‒ Akkor nem elbúcsúzni, hanem mert beteg vagyok! Hát nem látja, hogy ilyen állapotban nem tudok utazni? Adjon csak egy napot vagy órát a szárazföldön, amíg rendbe jövök…

‒ Semmiség ‒ felelte. ‒ Majd elmúlik. Csak az altatószer utóhatása. Tennem kellett róla, hogy ne cirkuszoljon.

Úgy nézett le rám, ahogy a szajhákra szokott nézni. Nem bírtam elviselni a tekintetét, úgyhogy becsuktam a szememet, és őt láttam szemhéjam sötétjének hátterén, amilyen a szigetre érkezésünkkor volt: egy energikus, csupa kellem, kissé talán önhitt, de alapvetően jó ember. Sehol sincs már az a férfi, mert ez a másik megölte, gondoltam. És olyan düh és gyűlölet járt át, hogy felpattantam a ringó csónakban, noha magam sem tudtam, hogy mit szándékozom tenni.

Azt hiszem, végül is örülök, hogy egy hullám ledöntött a lábamról, inkább nem szeretnék belegondolni, mi történt volna, ha rátámadok. (Vajon jól mondja James, tényleg olyan nő vagyok, aki behódol az alantas ösztöneinek, s akit még saját magától is óvni kell? Óh, de mit számít ez, semmit!) Hanyatt estem, bele a csónak alján összegyűlt bűzhödt vízbe, és a lélegzetem is elakadt a bordáimba hasító fájdalomtól.

James azt mondta:

‒ Kárt fog tenni magában, ha nem tanul meg uralkodni az indulatain. ‒ De a kezét nem nyújtotta oda.

Nyögve takartam el arcomat. Aztán ahogy fölhúztam térdemet a hasamhoz, beleütközött valamibe a lábam, ami sajátos hangot adott ki. Tompát és fásat, de ugyanakkor megfoghatatlan és dallamos is volt, mint egy elsüllyedt hajó lélekharangja. James felcsattant, hogy vigyázzak, és arrább lökte a bokámat. Fölemeltem a fejemet. A csónakülés alá számos ládát préseltek be: nagyjából akkorákat, mint a két összekulcsolt kezem, valamennyit zsákvászonba csavarták és bőrszíjjal kötötték át. James az előrenyújtott lábával védelmezte őket, mintha a ládákat is féltené, de tőlük is félne; mintha becsesek és gyűlöletesek lennének egyszerre. Azt hiszem, nem is a ládákból kiszűrődő hang, hanem James arckifejezése leplezte le előttem a tartalmukat, akárha egy függönyt húztak volna félre előttem.

‒ Mi van azokban a ládákban? ‒ kérdeztem, noha előre tudtam a választ.

‒ Annyi példányt viszek haza, amennyit csak tudok ‒ felelte James, és hirtelen köhögni kezdett, mint aki legyet nyelt. ‒ A javát a kikötőbe vitettem, ahol majd felszállunk a Jólét fedélzetére. Komoly reményeket fűzök hozzá, hogy jól bírják majd az ország nyugati felében; ott enyhébb az éghajlat, mint Sussexben. Szeretném, ha a kertünk híres lenne úgy a tájképfestők, mint a tudósok körében.

‒ De nem magok vannak a ládákban ‒ jegyeztem meg.

‒ Vannak helyszínspecifikus fajok, amelyek másutt nem gyűjthetők be. Ugyan már, Sophia, nem kell ez a színjáték. Csak egypárat hoztam el mindkét nemből, hogy tudjanak szaporodni…

Azt hiszem, erre nem válaszoltam. Nem jött ki hang a torkomon. Azon tűnődtem, mit szólna hozzá James, ha valaki lábbal tiporná a vallásos szövegeket meg Bibliákat égetne… kétségkívül szentségtörőnek találta volna a párhuzamot.

Leszegtem a fejem.

‒ Az ég szerelmére, Sophia, ezek csak pókok! Érdekes fajták, az biztos. De az csak babona…

Meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy ugyan mi a különbség vallás és babona között, attól eltekintve, hogy ő az előbbiben hisz, én pedig az utóbbiban.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Bridget Collins: A csendgyár
Kult könyvek sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
383 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft