Madonna gengszterrel ǀ Woody Allen: Brooklyni mese / Belvárosi

D. Magyari Imre |

1977-ben még egyetemista voltam Debrecenben, de az év más szempontból is jónak mondható: ekkor készült az Annie Hall, a negyvenes éveiben járó Allen egyik fő műve, amit kevéssel utóbb mi is láthattunk Kern András és Bánsági Ildikó zseniális szinkronjával. Abszolút vevő voltam Allen humorára, poénjaira, világlátásra, életfilozófiájára, stílusára, s ez mindmáig nem változott.

Remekül eldumálnak bennem Karinthyval és Rejtővel, igen jelentősen fokozva a szervezet ellenálló-képességét mindenféle agresszív butasággal szemben. Erre, úgy tűnik, egyre nagyobb szükség van. New Yorkban járva egy hétfő este elmentem Allent meghallgatni a pubba, ahol klarinétozott; bár szerintem már nem mindig találjuk ott, előbb érdeklődjünk telefonon. És, azt hiszem, különben sem ezért szeretjük… De szeretjük. Én mindenképp. Meglehet, nem az összes sora ütős, nem az összes poénja ül, talán csak minden harmadik filmjét kellett volna leforgatnia, de mindegyik művében van legalább egy poén, amiért az összes gyengébbet megbocsátom.

De koncentráljunk a Brooklyni mesére. A Covid idején írt darab és a Belvárosi Színház előadása rendkívül kellemes – Orlai Tibor színházában mindig ügyelnek a minőségre. New Yorkban vagyunk, de – Allen szeret nosztalgiázni – 1938 New Yorkjában. Közelebbről egy gengszterfőnök, Sal Vitale (Mészáros Máté) fényűző házába lépünk be. Nagy karrier előtt áll: a New Jersey-i partszakasz felügyeletének várományosa. Már az is mulatságos, hogy Sal és a Terry, a felesége (Járó Zsuzsa) a polgári életformát utánozva nevelik két lányukat, Angelinát (László Lili) és Isabellát, a nővérét (Bíró Panna Dominika).

Itt játszódik a mese, amit Lippy, az orgazda (Schruff Milán) mond el. A nagy mesei és Woody Allen-i fordulat az, hogy a nappaliba bekerül a Raffaello-mű (ám nem a szórólapon látható, közismert Tengelicés Madonna, hanem az ugyanakkortájt festett Nagyherceg Madonnája.) Most lopták el Firenzéből, Sal kétszázezer dollárért adott érte, a sokszorosát várva egy valódi vevőtől. (Allen mindig is szeretett flörtölni a magaskultúrával – ahogy egyébként Karinthy és Rejtő is –, szerintem titokban bele van zúgva. Nem szégyen az, én is bírom.)

A darab és az előadás arról szól, hogy ez a gyönyörű festmény miként változtatja meg a lakók és a vendégek személyiségét. Nem kicsit és nem akárhogy. Angelina például, aki eddig is a könyveit bújta és hajlamos volt azon gondolkodni, hogy ki is ő és mit kezdjen az életével, beiratkozik egy festőiskolába, de ez csak a kezdet, Isabella pedig… De nem mondom el. Még egy bűnbánó gengszter is akad! Csak egyvalaki marad teljesen érintetlen: Sal, a gengszterfőnök. Rá nem hat az esztétikum, annyira még ez a mese sem lehet fantasztikus. Hitvallása rém egyszerű, olyan primitív, mint ő maga: „…vannak a műveltek, és vannak az eszesek. A műveltek mindenről tudnak, az eszesek meg is szerzik.” De a csapatának IQ-ja is pont ilyen… A kép kapcsán Sal csak ezt jegyzi meg: „Rocco halsütödéjében a remeterákos mozaik jobb.”

Az igencsak épkézláb vígjáték – Allen rutinosan elvarrt minden szálat, és még egy slusszpoént is kitalált –, azaz a mese végén Lippy, a mesélő ezt kérdezi tőlünk: „…van a művészetnek ekkora hatalma?” Tudjuk a szomorú választ. Duplafedelű darabot látunk tehát: egyfelől szabályos vígjáték Zöldi Gergely fordításában, ha nem is a harsány fajtából, de mosolyra-nevetésre ingerlő poénokkal. („Jó, elgondolkoztam, hogy hozzámenjek, de aztán kinyírta azt a három ékszerészt, kapott három életfogytiglant, és azt képzelte, megvárom” – mondja például Isabella egykori udvarlójáról). Másfelől művészet(filozofikus) mű ez, amin a magamfajta széplelkek is elgondolkodhatnak.

A díszleteket és a jelmezeket nagy nevek tervezték, Khell Csörsz és Szakács Györgyi. Gondolom, a díszlettervező ötlete, hogy a háttérben lassan számunkra is láthatóvá válik a Raffaello-kép, amit a szereplők, igen élethűen, a színpad negyedik, láthatatlan falán csodálnak. Szakács Györgyi a maga ötleteit két kézzel szórta, a színészek nem győznek átöltözni. A rendező, Szabó Máté, szinte hibátlanul tette a Belvárosi színpadára Allen művét, bár ha már (nagyon helyesen) úgy gondolták, hogy élő zene lesz, akkor miért elégedtek meg ennyivel? Kiváló zenészcsapat a Brooklyn Trió, igazán játszhatnának többet.

Egyébként a szerző a világpremierre videóüzenetet küldött, amiben rendkívül udvariasan minden szépet és jót elmond ismeretlen magyar kollégáiról – ez igazán rendes tőle. És még odavet egy rá jellemző poént: talán eljön még Budapestre, noha túl van az élete felén. Mondja ezt hovatovább 89 esztendősen. Ki is várnám!

Egyébként a művészetnek azért van némi hatalma. Emlékszem, amikor Rómában a negyven foktól és a heveny templommérgezés tüneteitől fásultan betámolyogtam a Santa Maria del Popolo egyik kápolnájába és ott megláttam két Caravaggiót… Két komor remekmű. Tuti, hogy Allen is megnézte őket, amikor arrafelé forgatott.

Fotók: Éder Vera

Woody Allen: Brooklyni mese
Fordította: Zöldi Gergely
Rendező: Szabó Máté

Szereplők
Sal: Mészáros Máté
Terry: Járó Zsuzsa
Lippy: Schruff Milán
Tony: Rohonyi Barnabás
Millie: Cseh Judit
Isabella: Bíró Panna Dominika
Vito: Mészáros Martin
Angelina: László Lili
Andrew: Dékány Barnabás
Vince: Ficzere Béla

Brooklyn Trio
Dennert Árpád/Mester Dániel klarinét
Oláh Dezső/Egri János jr. zongora
Oláh Péter nagybőgő

Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Szakács Györgyi

Producer: Orlai Tibor

Bemutató: Belvárosi Színház, 2024. október 4.

Részletek és jegyvásárlás