Legszebb dolog a szerelem! | Wolf Péter, Fábri Péter: Maddalena & Lorenzo

Bedő J. István |

A szövegíró mindig egy kicsit másodlagos, akár sláger-, akár operaszerző párosról van szó, pedig nélküle nem lenne akkora a siker. Mozartnak is volt egy ilyen szerzője (volt persze több is) – de annak a neve is kisebb betűkkel került a plakátra: A szövegkönyvet írta Lorenzo da Ponte. Nos, most végre ő maga válhatott Wolf Péter és Fábri Péter kamaraoperájának főszereplőjévé. Mivel azonban gyakran a mai olvasó sem tud róla sokkal többet, mint ami a plakátokon látható, nem árt némi adatfrissítés.

Da Ponte igen változatos életet élt, zenei és költői tehetségét már korán kamatoztatta. A most bemutatott mű szövegírója Fábri Péter így fogalmazott: „Elképesztő alak volt. Zsidónak született, de a család kikeresztelkedett és Da Ponte pap lett, húszévesen már rektor egy észak-itáliai gimnáziumban. Nőügyek miatt menesztették, Velencében rapperként folytatta útját, verseket rögtönzött és hegedűn kísérte magát.”

Életrajzát a saját visszaemlékezéseiből ismerhetjük, magyarul a kötet több mint ötven éve jelent meg, de szinte hozzáférhetetlen. Fábri ennek néhány lapnyi kalandjából írt szövegkönyvet Wolf Péter felkérésére. A komponista már régóta dédelgette a tervét, hogy a nagyszerű szoprán, Miklósa Erika számára ír valamilyen nagyobb művet, kifejezetten az ő hangjára, alkatára.

Nos, a találkozásból született ez az alig egyórás darab. Hősei: az ifjú, még be nem futott, de már tehetséget mutató – és igen csinoska, de módfelett féltékeny feleséggel megáldott/megvert – Lorenzo, továbbá egy hasonlóan fiatal, sugárzó szépségű nápolyi leány. Ez a donzella (kisasszony) egy szokványos, ám rémségesnek ígérkező kényszerházasság elől menekül Velencébe, hogy azután ott csatlakozzon hozzá cinkosa, a bátyja, s vele együtt szökjenek a remélhetően szabadosabb gondolkodású Milánóba. (Ne feledjük: akkor ezek önálló államok voltak – Velence ráadásul köztársaság.)

Voltaképpen ennél több nem is nagyon kerül színpadra – mármint a történetből. Csakhogy az egészet átszövi Wolf Péter muzsikája. Ez azonban igen nagy lelemény, mélyebb elemzést vagy inkább ismertetést érdemel. Először is: bár Mozart és Da Ponte korában járunk, egyáltalán nem barokk-rokokó zene, hanem mai hangulatú, hangütésű, inkább emlékeztet napjaink kellemes slágerzenéjére, miközben a hagyományos operai énekbeszédet szolgálja ki. Végül is Wolf Péter maga mondotta el, hogy nem a klasszikus zene felől érkezett ehhez a feladathoz. És hát persze, a zenei alapot az Anima Musicae kamarazenekar szolgáltatta, klasszikus hangszerelésben. Következésképpen amit láttunk és hallottunk: mégsem pastiche, vagyis más stílusában készített darab, hanem mai zene – és ha az ember többször hallgathatná végig, már a szereplőkkel dúdolná. De a mókás az, hogy minden egyéb jellemzőjét tekintve 18. századi vígopera, duettekkel, olykor tercettel, és a végén az elmaradhatatlan finálé, melyben mindenki dalra fakad (bocs a kifejezésért), és mivel négyen vannak, hát szabályos felépítésű és hangszerelésű kvartett szól.

Az egész azonban több ennél, mégpedig sokkal. Bár a karneváli Velencét felidéző táncos forgatagot, a korabeli szerzők muzsikájára a Varidance két táncospárja adta volna elő az Óbudai Társaskör erre kiválóan alkalmas udvarán, de az eső beszorította őket az előcsarnokba. (Azért így is hangulatba jött a nézősereg.) És utána következett az opera.

Maga az előadás Kováts Kriszta rendezésében pódiumon zajlott, ám egyszerre volt realista és összekacsintós – akárcsak a zene. A muzsikusok időnként néma statisztaként gördítették előre a cselekményt (például felbérelt emberrablókként), olyankor ismét álarcot öltöttek – ahogy a bevezető táncjelenetek kísérőiként. A csak táblával jelzett helyszínek (Fogadó, Gondola) és szerep (Francesca) kellően eligazított a csatornák városában. A játékban – pontosabban a félreértések sorában – Ruttka Andrea (minimál)jelmezei bájosan vezették a nézőt. Lorenzo tűzpiros inget visel a zöld zakó alatt, és amint egyre távolabb kerül féltékenykedő (türkizzöld ruhás) feleségétől, és egyre közelebb az elragadó (piros ruhás) nápolyi lányhoz, elhagyja a zöldet a pirosért…

Beszéljünk végre az énekesekről: Mester Viktória kapásból hozza a civakodó zenére a házi hárpiát. Az énekesi és színészi teljesítmény kiváló, sikerül megutáltatnia Francescát. Nem is csoda, hogy ennek hatására amúgy hűségesnek tűnő, rokonszenves Lorenzója – Boncsér Gergely – rövidre zárja az otthoni szolgálatot. A Serenissima karneváli forgatagában ő is álarcot ölt, otthon hagyja balhés feleségét és elmegy megkeresni a barátait… Azazhogy csak menne, mert útközben eltérül: egy titokzatos gondolás (természetesen félreértés #1 folytán) a szökevény Maddalenához vezeti. A lány a bátyjának hiszi őt (félreértés #2), és testvériesen, de alaposan megöleli – és elbeszéli a szökés útitervét. Lorenzo szabódik, tisztázná magát, leleplezés, de aztán meglátja – mint Firenzében Dante Beatricéjét – ezt a gyönyörűséget. Miklósa Erika hitelesen varázsolja elénk a szép nápolyi lányt és varázsolja el Lorenzót is. Meg a nézőket, miközben ők az álarcok mögött, majd azok nélkül ismerkednek. Gyönyörű megoldás!

A „gondolás ex machina”, aki eddig csak lapátolt és mutogatott, óhatatlanul összeboronálta a két fiatalt. De ez az alak nem is teljesen néma! Már-már elandalodnánk az egymásba gabalyodott szerelmesek jövőjén, amikor a Gondoliere (Hábetler András) leleplezi magát, ő voltaképpen csak nappal gondolás, mert egyébként többé-kevésbé jól fizetett besúgó. Ahogy a Serenissima polgárai közül számosan. (Ez ügyben bizalommal fordulhatunk Casanova úrhoz, aki hasonló cipőben [is] járt.) Akárcsak egy jó lelkű Ozmin, ellenpontot ad a józanságukat kissé elvesztő szerelmeseknek.

Természetesen a legédesebb pillanatokat akkor éljük meg, amikor Maddalena és Lorenzo között fellobban a láng – csakhogy ez az egy felvonásba sűrített naplórészlet inkább csak érzékelteti, hogy a villámszerelem aligha folytatódik, meg bizonytalan a szökés is Milánóba, mert máris finálé zárja az operácskát. És ahogy ilyenkor szokás, a szereplők tanulságot fogalmaznak meg, hogy a legszebb dolog a szerelem – amibe persze a gondolás beledörmögi, hogy azért a besúgás se kutya…

Nagyon boldog voltam, hogy sikerült látnom ezt a remek előadást, és szívből kívánom, hogy mások is legyenek ilyen szerencsések – hiszen a művészeket összegyeztetni sem akármilyen művészet.

Fotók: Huisz István (HU) és theater.hu – Ilovszky Béla (ILO)

Wolf Péter, Fábri Péter: Maddalena & Lorenzo
Rendező: Kováts Kriszta

Maddalena: Miklósa Erika
Lorenzo: Boncsér Gergely
Francesca: Mester Viktória
Gondoliere: Hábetler András

Közreműködött az Anima Musice Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
A felvezető koreográfusa: Vári Bertalan, a felvezető program közreműködői a Varidance táncosai.
Látványterv: Ruttka Andrea

Az ősbemutató helyszíne az Óbudai Társaskör volt