Guido Tonelli: Genezis (részlet)

Bevezetés
~ Lebilincselő elbeszélés a kezdetekről ~

Negyvenezer évvel ezelőtt, amikor a Homo sapiens második hulláma Afrikából Európába érkezett, a Neander-völgyiek már benépesítették a kontinens jelentős térségeit. Törzsi szervezetben éltek, szurdokokban laktak, és számos emlék igazolja félreérthetetlenül összetett, jelképekkel teli univerzumukat. Sziklafalakra festett szimbólumok és állatábrázolások, magzati tartásban eltemetett holttestek, rituális körökbe rendezett csontok és nagy cseppkövek tanúskodnak egy feltehetően árnyalt kifejezésmóddal rendelkező civilizációról, amelynek a nyelvét azonban soha nem fogjuk megismerni.

Mindezek folytán viszont mégiscsak valamennyire el tudjuk képzelni, hogyan is beszélhették el a világ eredetét: ott visszhangzott már ezekben a barlangokban, és szinte halljuk az öregeket, amint – a szó erejével és az emlékezés igézetével élve – továbbadják a gyermekeknek az ősrégi történet örökségét. Nemzedékek ezrei tesznek így mindaddig, mígnem Hésziodosz – vagy az, akit annak tartunk – az Istenek születése (Theogonia) című művében írásos emléket hagy ránk erről a történetről, elsőként teremtve kapcsolatot költészet és kozmológia között.

Ez a kezdetekről szóló történet a tudomány szavának köszönhetően napjainkig folytatódik. Igaz, az egyenletek nem rendelkeznek a költői nyelv felidéző erejével, de a modern kozmológia elgondolásai hallatán még ma is eláll a lélegzetünk.

Minden egyetlen egyszerű és megkerülhetetlen kérdésből születik: „Honnan ered mindez?”

Ezt a kérdést a földrajzi szélesség minden fokán a legkülönbözőbb kultúrákhoz tartozó emberek mind a mai napig felteszik; közös, egymástól szemlátomást nagyon távol eső civilizációkat egyaránt jellemző vonás ez. Legyen szó gyerekekről vagy cégvezetőkről, tudósokról vagy sámánokról, űrhajósokról vagy azoknak a gyűjtögető és vadászó életmódot folytató kis népeknek az utolsó képviselőiről, akik még fennmaradtak Borneó szigetének vagy Amazóniának egyes térségeiben – mind ugyanazt a kérdést fogalmazzák meg magukban.

E kérdés annyira ősi, hogy egyesek feltételezik: a bennünket megelőző nemzedékek öröksége révén egyenesen velünk születik.

A teremtésmítoszok és a tudomány

A Kongóban élő kubák számára az univerzum teremtője a nagy Mbombo volt, egy sötét világ ura, aki kiokádta a Napot, a Holdat és a csillagokat, így akarván megszabadulni szörnyű hasfájásától. A Száhil övben élő fulbék úgy vélték, hogy egy Doondari nevű hős volt az, aki egy hatalmas tejcseppet földdé, vízzé, vassá és tűzzé alakított át. Az Afrika egyenlítői övezetének az erdeiben élő pigmeusok mindent egy hatalmas teknőstől származtatnak, amely úszás közben az ősvizekben rakta le tojásait.

A mitológiai elbeszélések nagy részének kezdetén szinte mindig szerepel egy homályos, rémisztő valami: káosz, sötétség, hatalmas, alaktalan víztömeg, sűrű köd, terméketlen pusztaság, míg végül közbe nem lép egy természetfeletti lény, amely formát ad a dolgoknak, és rendet teremt. Ekkor jelenik meg a nagy hüllő, az őstojás, a Hős vagy a Teremtő, aki szétválasztja az Eget és a Földet, megalkotja a Napot és a Holdat, és életet ad az állatoknak és az embereknek.

A rend megteremtése szükségszerű lépés, mivel meghatározza a szabályokat, és lefekteti azoknak a ritmikus folyamatoknak az alapjait, amelyek tagolják a közösség életét: a nappalok és éjszakák ciklusait, valamint az évszakok váltakozását. A kezdetek rendezetlensége felidézi az ősi félelmeket, a rettegést, hogy áldozatul esünk a természet elszabadult erőinek, legyenek azok akár kegyetlen vadállatok vagy földrengések, akár az aszály vagy az áradások. Amikor viszont a természet alakot ölt, és annak a szabályait követi, aki rendet vitt a világba, a sérülékeny emberi közösség életben maradhat, és sokasodhat. A természet rendje tükröződik a társadalmi rendben, azoknak a szabályoknak és tabuknak az összességében, amelyek meghatározzák, mi az, amit meg lehet tenni, és mi az, ami mindenképpen tilos. Ha a csoport, a törzs, az egész nép ezeknek az ősi egyezmény által meghatározott törvényeknek a szellemében viselkedik, ez a normák által körülhatárolt terület megvédi a közösséget a felbomlástól.

A mítoszból azután újabb képződmények jönnek létre, belőlük pedig megszületik a vallás és a filozófia, a művészet és a tudomány, olyan leágazások, amelyek kapcsolódnak egymáshoz, kölcsönösen megtermékenyítik egymást, lehetővé téve ezeréves civilizációk virágzását. Ennek az összefonódásnak attól a pillanattól fogva vége szakad, hogy a tudományos diszciplínák szédületes fejlődésnek indulnak, ami aránytalanul gyors változást mutat a spekulativitás más tevékenységformáival összevetve. És ekkor az évszázadokon át változatlan társadalmak álmatag tempóját hirtelen megtörik az egymást követő felfedezések, amelyek fenekestől felforgatják egész népek életmódját. Egy csapásra minden megváltozik, a változásnak nincs vége, és ez szédületes sebességgel folytatódik napjainkban is.

A tudomány fejlődésével megszületik a modern világ, a társadalmak dinamikussá válnak, és az átalakulásuk folyamatos. A társadalmi csoportok forrongani kezdenek, az uralkodó osztályok helyzete gyökeres változásokon esik át, és néhány évtized, ha nem néhány év leforgása alatt felborul az évszázadokon át fennálló hatalmi egyensúly.

A legalapvetőbb átalakulások mindamellett nem azt a módot érintik, miként érintkezünk egymással, vagy hogyan teremtünk bőséget, gyógyítjuk magunkat, vagy miképp utazunk. A legradikálisabban megint világszemléletünk változik meg, ebből fakadóan pedig az, ahogyan magunkat a világban elhelyezzük. A kezdeteknek a modern tudomány nyomán kirajzolódó elbeszélése igen hamar olyan megbízhatóságra és teljességre tesz szert, hogy nehéz lenne kifogni rajta. Nincs még egy olyan tudományterület, amely meggyőzőbb és ellenőrizhetőbb magyarázatokkal szolgálhatna, és jobban egybevágna kutatók megfigyeléseinek tömegével.

Habár az emberiség mozgásának színtere lassanként elveszíti azokat a mágikus és titokzatos vonásait, amelyekkel évezredeken át rendelkezett, a világról fokozatosan kialakított szemlélet annyira hihetetlen, hogy felülmúlja minden képzelőerőnket. A tudomány a mitikus elbeszéléseknél jóval képzeletgazdagabban és erőteljesebben számol be nekünk eredetünk történetéről. Ahhoz ugyanis, hogy ez a történet megszülethessen, a tudósoknak a valóság legrejtettebb és legparányibb szegleteit kellett fürkészniük: a legtávolabbi világok feltárásától sem riadtak vissza, és a megszokottól annyira eltérő anyagállapotokkal kellett szembenézniük, hogy abba szinte beleszédültek.

Mindez korszakmeghatározó paradigmaváltásokat eredményez, amelyek visszafordíthatatlanul megváltoztatják vonatkoztatási rendszerünket. A tudományos felfedezések szakadatlan nyomása szabja meg a föld alatti mozgás ritmusát, hasonlóan az izzó magma irdatlan nyomásához, amely eltorzítja, olykor pedig helyrehozhatatlanul feltépi a földkérget.

Az a narratíva, amellyel a tudomány az életünket az univerzum eredetéhez közelíti, egyben már most döntően befolyásolja is azt. Így többek között alapvetően módosítja azokat az alapokat, amelyeken új társadalmi szerződések köttetnek, lehetőségek és kockázatok ismeretlen forgatókönyveit írja, és meghatározza az új nemzedékek jövőjét.

Ezért kell ismerni mindnyájunknak a kezdetek történetét, mégpedig úgy, amiként azt a tudomány napjainkban elénk tárja, mint ahogyan az ókori Görögország valamennyi közösségében mindenki tisztában volt saját poliszának, azaz városállamának teremtésmítoszaival. Hogy ezt megtehessük, le kell küzdenünk egy nagy akadályt: számolnunk kell a tudományos nyelvezet nehézségeivel.

Guido Tonelli: Genezis.
A világegyetem születése hét napban elbeszélve
Fordította: Balázs István
Corvina Kiadó, Budapest, 2021
csak e-könyv változatban elérhető 2799 Ft