Földes Jolán: A halászó macska uccája (részlet)

~~ 1 ~~

Bécsben ki kellett szállni a vonatból és hosszú villamosúton átkerülni az Ostbahnhofról a Westbahnhofra.

Az apa, három évvel ezelőtt még a háborúban, két hétig egy bécsi kórházban feküdt. Comblövése volt, az ágyból ki nem mozdulhatott, aztán szállították haza, Magyarországra – mindegy, két hetet mégis Bécsben töltött és most a bennfentes biztonságával magyarázgatott.

– Bécs – mondta a három gyereknek és szélesen kimutatott a vil amos ablakán. – Jól nézzétek meg, mert ki tudja kerülünk-e erre még valaha. Ez egy nagy ucca… a nevére már nem emlékszek… nemsokára a Dunához érünk. De itt csak vékony, nyavalyás kis Duna van, nem akkora, mint odahaza. Látjátok!

A villamos átcsörömpölt a Donaukanalon. A gyerekek felélénkültek a Duna szóra, a csatorna szürkés vizének láttára feltérdeltek a padra, mint odahaza. Anyjuk a csomagokat féltette, tologatta a pad alá. Barabás magyarázott:

– Párizsba errül a partról indul a vonat. De majd csak tizenegykor.

1920 volt, a vonatok még úgy szaladgáltak, mint szétszóródott nyáj juhai, amelyek sehogy se találják meg egymást. Barabásék hajnalban indultak Pestről, kora délután érkeztek Bécsbe, a délutánt átődöngték a pályaudvar körül – bár Barabásné nem mozdult a cókmókja mellől, ült az egyik ládán csöndesen, eltűnődve, türelmesen – aztán tíz óra tájban beszál hattak a hosszú, sötét vonatba. A gyerekek akkor már bóbiskoltak, különösen a két kisebb, ahogy az anyjuk elhelyezte őket, aludtak tovább. Annus, a tizenkét éves nem aludt, ült a sötét ablaknál és bámulta a gyöngén világított, sürgő-forgó pályaudvart. Alakok váltak ki a homályból, sárgán vil antotta fel arcukat a gyér lámpafény, megint belevesztek az árnyékba. A fülkében is kigyúlt egy vékonyszálú körte, a két gömbölyű gyerekfej megmozdult rá. Klárika mélyebben fúrta arcát az anyja ölébe, Jani az apja nagykabátjába, aztán aludtak tovább. A körte az idegen asszonyt is megvilágította, akit már itt találtak a fülkében. Az ablak mellett ült, Annussal szemközt, gyerek volt a karján.

– Aludj te is, Annuskám – noszogatta a nagyobbik lányát Barabásné.

– Megvárom, amíg indul a vonat – felelte makacsul Annus, és megvárta. Mikor már sírt és zengett a sín, dobogott a mozgó szekrény minden porcikája, hogy a szemben ülő asszony orcája is csendesen, ütemesen remegett vele, mikor a külvárosok állomásának pislákoló lámpasorai is elhúztak mellettük, hidakon is átcsörömpöltek, és tompa, egyenletes lett a sötétség odakint, akkor elaludt Annus. Barabásné az urának szólt, hogy takarja be, ő nem mert mozdulni, mert Klárika feje az ölében feküdt. Többet nem is igen beszélt az álmos emberrel.

A párizsi tervet hónapokig hányták-vetették, most, hogy már szalad velük a vonat, nincs mit okoskodni rajta. Gyula dolgos ember, jó munkás, a szakmáját nagyon érti. Csakhogy a szakmának ma semmi keletje odahaza, kinek kell bunda a lerongyolt országban! És Brüll úr, aki néhány hónapja látogatóban járt otthon, azt mesélte, hogy Párizsban nagyon megbecsülik a jó szűcsmunkást. Kettő ötven, három frank az órabér és van hely, ahol tíz órát dolgozhat naponta. De ha csak nyolcat, az is rengeteg pénz.

Gyula ment volna rögtön, de Barabásné nem szánta rá magát könnyen az útra. Három gyerek, Istenem… És a kis lakásnak minden szerény kincsét eladni… Meg odahaza, ha az ember sehogy se keres, ő is tud segíteni. Barabásné okleveles szülésznő.

Nehezen szánta rá magát, de rászánta. A vonat ismeretlen éjszakában fut velük, holnapután reggel érkeznek Párizsba. Addig kicsit fel van függesztve a gond, nem kell munka után járni, főzni se kel , vásárolni se, csak ülni szép csendesen és tépelődni.

A körte homályosodik, már csak vörösen izzik a fáradt szál, aztán kialszik. Barabásné azt hiszi, hogy hivatalból oltották ki, mert éjszakára nem dukál a világosság. De akkor se zúgolódna, ha tudná, hogy kiégett a körte. Éj el van, idegen ország riasztó éjjele, a gyerekei, az embernyi nagy meg a három kicsi, mind alusznak, a vonat robog Párizs felé. Sóhajt kicsit, a kabátot ráigazítja Janira és lehunyja ő is a szemét.

Reggel megmozdul az alvó világ. Barabás nyújtózkodik, és beszélgetni próbál az idegen asszonnyal.

Barabás az orosz fronton harcolt, és azt állítja, hogy az asszony lengyel. Franciaországba utazik ő is, de nem Párizsba, hanem valami bányába, ahol az ura dolgozik. Ennyi az, amit Barabás a beszédéből megértett, és most elmeséli az asszonyának. De Barabásné nem figyel rá, a kés is megáll a kezében, amivel kenyeret, libahúst szelt a fiának. A lengyel asszony karján nyafogni kezdett a gyerek, nagyocska már, kétéves lehet, de legalábbis másfél. És a lengyel asszony megszoptatja! Barabásnéban megszólal az okleveles szülésznő, szaporán magyaráz, jellel, fintorral mutogat, de a lengyel asszony csak bután mosolyog, és enyhe aggodalommal pislog Barabásné hadonászó késére. A gyereket nem veszi le a melléről.

A lányok is enni kérnek, Barabásné kénytelen abbahagyni a népnevelést. De nem nyugszik meg, és valahányszor a nap folyamán a lengyel asszony megszoptatja a gyermekét, rosszalló és sebes tiltakozásban tör ki. A lengyel asszony bután mosolyog.

A gyerekek egymás hegyén-hátán tolonganak az ablakban. Nagy hegyek, még nagyobb hegyek, köztük fehér falucskák, acélkéken felvil anó tavak. Aztán az osztrák határra érnek, le kell szállni és sorban állni egy fabódé előtt, mint tegnap ilyenkor Királyhidánál – tegnap volt? – mind úgy érzik, hogy ezer éve – nyitogatni a csomagokat a fináncok parancsszavára, bemenni a kis fészerbe, ahol Barabásnét meg a két lányát fogatlan vénasszony tapogatja végig. Klári fél tőle.Visszaeresztik őket a fülkéjükbe, a vonat lépésben megindul, hamarosan újra megáll.

– Buchs, svájci terület – jelenti Barabás. Most a svájci fináncok jönnek, de azokhoz nem kell leszállni, itt a vonatban kutatnak, azt se nagyon alaposan. Barabás megtudja tőlük, hogy még egy óra hosszat áll a vonat, nyugodtan sétálhatnak kicsit odalent.

Barabásné persze most sem hagyja a cókmókot, de a három gyerek boldogan csörtet kifelé és a lépcsőn majd hogy keresztül nem bukfenceznek egymáson.

Odalent árusok kínálgatnak nagy csupor sűrű édes tejet, habbal tetőzött illatos kávét. Egy perc múlva a három gyerek orra mélyen benne a tejescsuporban. Pesten mostanában ritka és nagy gyönyörűség volt az ilyesmi, és akkor is vékony, kékes, vízízű volt a tej.

Úgy nekiveselkednek a csuproknak, hogy a két apróbb meg se látja a kislányt, aki a hálókocsi felől tart erre. Annus látja, de ő is csak a szeme sarkából. Akkora lehet a kislány, mint ő, tizenkét éves, de csupa báj és előkelőség, valóságos kis dáma. Fehér ruhája gyűretlen, mintha most mosták, vasalták volna, a cipője is fehér és kis gyöngyös táskát tart a kezében. Nagyon egyenesen jár, a fejét könnyen, büszkén emeli, valami vidám dac, kecses dölyfösség van ebben a fejtartásban.

Szőke a haja, sok apró aranyló fürt, talán az a finom arcú elegáns asszony csavargatta így fel, aki mellette megy, és halk, idegen szóval beszél hozzá. Nagyon szépek, nagyon előkelőek. A kislány pil antása végigszalad a három csupros gyereken, aztán lépeget tovább, bemegy az édesanyjával az étterembe. Ha Annus a gazdag embereket nem érezné a bolygók távolságában, ha el tudná képzelni, hogy sorsuk érdekelheti és közösségbe kapcsolhatja egymást, vagy ha csak rosszabb, nyűgösebb vagy kíváncsiskodóbb gyerek lenne, vagy ha csak a tej nem volna olyan édes és sűrű, most talán firtatná, ki volt ez a tündérkislány. Ha németül tudna, talán megkérdezné a hálókocsi aranygombos kalauzát és megtudná tőle, hogy a kislány egy olasz miniszter lánya. Bécsben járt az édesanyjával, most Genfbe utazik.

Talán azt is megtudná, hogy a kislányt Pia Monicának hívják, az apja nevét pedig sűrűn írják az újságok.

De Annust most a tej érdekli, a kislányt már el is felejtette, a kislány is őt.

Letelik az óra, a vonat megy tovább. A három gyerek a fülke ablakától a folyosói ablakhoz vágtat, onnan meg vissza. Nem tudják, mit nézzenek előbb.

Harsányan és visongatva hívják egymást meg az apjukat, és az anyjuk nem tudja úgy maga alá húzni a lábát, hogy a sűrű nyargalásban meg ne botoljanak benne. Pedig csak hegyeket látnak, mindig csak hegyet. Hegy – milyen egyszerű szó, az ember valami magasat, csúcsbafutót, kúposat gondol, ha kimondja, és ez az egyszerű képzet, hogy meghal az emberben, mikor a kőnek, hónak és fenyőnek misztikus és testvéri világa feltárul előtte. A kő az kő. Ősi és emberen túli, változatlan anyag, a hó az felülről jön, kis libegő pelyhekben jön az égből, és megközelíthetetlen tisztaság lesz belőle, a fenyő az növény, gyökere van és sok karcsú, pontosan helyezkedő zöld tüskéje, és kő, hó és fenyő együtt egyszerűen a csoda és a szépség.

Vannak ilyen titokzatos egyesülések, tenger és felhő, ég és búzaföld, napfény és piros virág és az ember évezredek óta igyekszik, hogy átvegye, megközelítse titkukat. Vásznon és papíron, szóval és muzsikával próbálkozik az ember, a három gyerek egyszerűen szemmel próbálkozik, és az eredmény többé-kevésbé mindig ugyanaz: édes, meggyötört, felzaklatott fáradtság.

Jani és Klári behúzódnak a fülkébe, Klári duruzsolva, halk madárhangon pittyenve, el is alszik. Mintha vitatkozna. Talán azt vitatja, hogy nem igazságos, nem méltányos dolog ez, ilyen kis gyereket kivinni idegen éjszakába, idegen világba, havas hegyek magányába, így rázúdítani csodát és utazást és fojtogató, nehéz szépséget. Klári hétéves, tehát már benne az ember, amilyen lesz: harcos és hetvenkedő, igazságtalanságot szimatoló és jogát követelő, tiltakozásra és verekedésre mindig kész, makacs kis hős.

Jani már kilencéves és benne, ha hagynánk, hogy nekirugaszkodjon a képzeletünk, már leendő mesterségének első hajlandóságait is felfedezhetnénk. Mert Jani, kimerülten és félálomban, alagutak fúrásával és barlangok robbantásával bajlódik, és ha könnyelműek volnánk, most diadalmasan mutatnánk rá: lám, a jövendő technikus! Csakhogy Jani alagútjain és barlangjaiban rablóbanda szökik és rejtőzködik, és a titkos repülőtér, amit most gondolatban egy csúcsok közé ékelt eldugott fennsíkra épít, az emberrabló vezér gonosz terveit szolgálja. Nem állítjuk, hogy Jani teljes mértékben azonosítja magát a rablóvezérrel és ő ül a prédára éhes repülőgépben. Az tagadhatatlan, hogy kicsit hasonlít rá a nagyfőnök. Viszont elszenderedő agya most lovas ösvény vágásával bíbelődik, és azzal egyidejűleg indián törzzsé változtatta a rablókat… Nem, végül is úgy döntött, hogy híres főkém rejtekhelye a robbantott barlang és fűtött repülőgépe a nagykirály parancsát várja… Kitört a háború! – jön meg a hír és a főkém elrepül az ellenséges országba, hogy titkait kikémlelje, és a nagykirály megnyerje a háborút. Jani még gyorsan ledob egy bombát a fővárosra, csak úgy magánszorgalomból, mert az nem a kém feladata, aztán elalszik.

Annus nem ment be a fülkébe. Kint guggol a folyosón, – azért guggol, mert úgy magasabbra látni, fel az ormokig. Kint guggol fájó térddel és megmerevedett nyakkal, szemét könnyel borítja a szikrázó hó. Guggol a kislány, a szíve fáj, a lélegzete akadozik. Néz fel a magasba, az egyenes fenyőket, a hó fehér izzását nézi… ezt a kemény és hibátlan világot, amelynek nem kell segítség. Olyan tökéletes és magányos, olyan messze van. Fenség. A folyosó szennyes padlóján guggol a kislány és nem tudja, hogy egész életében ezt fogja ő keresni, ezt a csöndet, ezt a büszkeséget, ezt a fenséget. A saját lelkében fog ásni utána, idegen lelkekben fogja éhezni és szomjúhozni, öntudatlanul és epekedve, amíg él.

Földes Jolán: A halászó macska uccája
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2018
316 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
csak e-könyvként elérhető a bookline.hu-n 2490 Ft