Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i arany (részlet)

Hét zsák sót kell elfogyasztanotok együtt,
hogy megtudjátok, hányadán álltok egymással.
Breton közmondás

~ ~ E L S Ő  N A P ~ ~

A levegőben keveredett a fleur de sel sajátos ibolyaillata, amelyet a szüret utáni napokban árasztott, a timföld, a só és a jód szagával, amelyet itt, a Fehér Föld – a Gwen Rann, Guérande kiterjedt sóvidéke – közepén még erősebben lehetett érezni, mint bárhol máshol a tengerparton. Most, a nyár végén ez a különleges illat töltötte be az egész sós mocsarat. A paludier-k, az öreg sógazdálkodók mesélték, hogy néha különös hallucinációkat, illúziókat keltett az emberekben.

Lélegzetelállító, bizarr táj volt ez. A só alkímiáját alkotó négy elem vidéke: a tengeré, a napé, a földé és a szélé. Egykor óriási öböl, majd lagúna, dagálykor vízzel elárasztott terület, az ember által ügyesen hasznosított föld, egy félsziget, amelyet a Loire és a Vilaine között az Atlanti-óceán hullámzása hozott létre. A büszke középkori város, Guérande – amely a terület nevét adta – jelezte a sós mocsarak északi határát. Ezek aztán délen elvesztek a lagúna fennmaradó részében, amelynek túlsó oldalán Le Croisic feküdt a varázslatos kikötőjével. Még onnan is ki lehetett venni a lenyűgöző látványt, ahogy a hatalmas Atlanti-óceán a dagályok erőteljes ritmusában vízzel árasztotta el a lagúnát, és a sós mocsarak finom hajszálereit táplálta, különösen a grande marée, a tavaszi tengerár idején, a telihold utáni napokon.

A Fehér Föld teljesen sík volt, a legkisebb kiemelkedés nélkül. Több mint tizenkét évszázadon át számtalan méretű, matematikailag pontosan meghatározott, téglalap alakú sómedencére oszlott, amelyeket viszont látszólag önkényesen áramló föld- és vízalakzatok vettek körül. Csatornák, tároló-, előmelegítő, párologtató- és betakarítómedencék végtelenül elágazó, leleményes rendszere, amelynek egyetlen célja volt: a zsilipek által felfogott tengervizet a lehető leglassabban útnak indítani. Ennek az útnak a során aztán a nap és a szél szinte teljesen elpárologtatja a vizet, amíg az első sókristályok meg nem jelennek. A só a tenger tiszta esszenciáját jelentette. „A nap és a szél gyermekének” nevezték. A medencéknek szintén költői neveket adtak: Vasières, Cobiers, Fares, Adernes, Œillets. Az Œillets egyikét, a betakarítómedencét Nagy Károly óta változatlanul művelték. Ezek a szüretelőmedencék voltak a paludier-k szentélyei, minden tőlük, a „jellegüktől” függött: a talajuktól, a különböző agyagfajtáktól és az ásványi összetételüktől. Lusta, nagylelkű, vidám, lázas, érzékeny, kemény, féktelen – a paludier-k emberi jelzőkkel illették őket. A sót, a „fehér aranyat” a szabadban termesztették és takarították be.

Kalandosan keskeny, burkolatlan utak kanyarogtak a medencék mentén, és kibogozhatatlan labirintusokat alkottak, amelyek többnyire csak gyalogosan voltak járhatók. Bár a sóvidék sík volt, sosem lehetett messzire ellátni. A medencék és az ösvények mellett különböző magasságú, vadon benőtt földhalmok emelkedtek bozótos bokrokkal, magas, szélfútta füvekkel, amelyeket a nap szalmaszínűre szívott. Itt-ott göcsörtös fák magasodtak. A cabane-ok, a sómunkások kőből, fából és bádogból épített fészerei szétszóródva álltak.

Most, szeptemberben mindenütt vakítóan fehér só látszott, amely a nyár folyamán lenyűgöző hegyekké tornyosult. Művészien felhalmozott, csúcsos tetejű kupacok, mint a vulkánok, olykor akár két-három méter magasak is voltak.

Georges Dupin felügyelő a concarneau-i rendőrkapitányságról elmosolyodott a látványra. Egészen fantasztikus, valószerűtlen táj tárult elé. A hangulatot fokozta az ég és a víz színpompája – a lila, rózsaszín, narancs és vörös különböző árnyalatainak extravagáns keveréke –, amelyet a lenyugvó nap festett a horizontra. Ahogy lassan beköszöntött a nyári éjszaka, a perzselően forró nap után frissítő szellő támadt.

Dupin felügyelő bezárta az autót, egy hivatali kék-fehér-piros rendőrautót. A döbbenetesen öreg és embert próbálóan apró Peugeot 106-os a rendőrőrs csereautójaként szolgált. Dupin saját, nagyon szeretett, ugyancsak elöregedett Citroën XM-je már tíz napja a szervizben állt. Megint a felfüggesztéssel akadt valami gond.

Dupin az út szélén parkolt le, félig a fűben. Innen gyalog megy majd tovább.

Keskeny, de legalább aszfaltozott út kanyargott kuszán a sós mocsarakon keresztül. Nem volt könnyű megtalálni. A Route des Marais-ról ágazott le, a Le Croisicot és Guérande-ot összekötő három tekervényes út egyikéről, amelyek a sóvidéket szelték át.

Dupin körülnézett. Senkit sem lehetett látni. Nem találkozott autóval az egész marais-i úton. Úgy tűnt, hogy a nap a sóvidéken már véget ért.

Csak egy kézzel rajzolt vázlata volt arról a helyről, ahová el akart jutni. Egy fészert jelölt az egyik sómedence mellett, kijjebb, a nyílt lagúna felé. Talán háromszáz méterre. Megkeresi a szóban forgó sótelepet, a hozzá tartozó fészert, és feljegyez minden gyanús dolgot. Meg kell hagyni, elég homályos az egész ügy…

Körülnéz, majd egyenesen Le Croisic felé veszi az irányt. Dupin úgy képzelte, hogy egy rövid, feltehetően eredménytelen ellenőrzés után negyedórával később már a Le Grand Large-ban ül, és sós vajban aranybarnára sült breton nyelvhalat eszik. Egy pohár hideg Quincyvel a kezében a vizet nézi, a homokszínű meg türkizkék lagúnát, és figyeli, ahogy nyugaton lassan elhalványul a fény. Egyszer már járt Le Croisicban, tavaly, a barátjával, Henrival, és szép emlékei voltak a kisvárosról, beleértve a nyelvhalat is.

Dupin nagyon jó hangulatban volt ma este, bár jövetelének okai rendkívül ködösek, kétesek és valójában nevetségesek voltak. Elhatalmasodott rajta a vágy, hogy végre ismét kiszabaduljon. Öt hetet töltött – többé-kevésbé nap mint nap – a dohos, fülledt irodájában. Öt hetet! Eltemetve az esztelen papírmunkába, a hivatalos ügyintézésbe, a bosszantó bürokráciába, olyan dolgokba, amelyekből – a könyvekkel és filmekkel ellentétben – egy igazi rendőrfelügyelő élete állt. Új szolgálati gépkocsik a két nyomozója számára, és új, a rendőri feladatok ellátásához biztosított járművek használatára vonatkozó szabályzat – huszonnyolc oldal, kilences betűmérettel és gyakorlatilag sorköz nélkül. „Rendkívül fontos”, „számos döntő újítás”, ahogy a prefektúra fogalmazott. Fizetésemelés Nolwenn-nek, a pótolhatatlan titkárnőnek – végre! –, amiért két éve és kilenc hónapja küzdött. Két régi és meglehetősen jelentéktelen ügy aprólékos iktatása. Ez volt a rekordja, amióta „áthelyezték” Párizsból a világ végére. Öt hét irodai munka, ezekben a varázslatos, szeptemberi, késő nyári napokban, amelyeknek varázslatos fénye felülmúlta az összes többi hónapét. Hetekig látványos, képeskönyvbe illő szubtrópusi klíma, egy csepp eső nélkül. La Bretagne fait la cure du soleil,{1} írták az újságok. Ebben az öt hétben Dupin rosszkedve szinte napról napra fokozódott, amíg végül mindenki számára elviselhetetlenné vált.

Lilou Breval megkérte, hogy látogassa meg a sóvidéket, bár semmi köze nem volt ehhez a területhez, ez pedig kiváló ürügyet adott egy kis kirándulásra. Dupinnek végül is bármilyen indok megfelelt. És ami ennél is fontosabb, már régóta tartozott Lilounak valamivel. Az Ouest-France újságírónője, aki elvből tartotta a távolságot a rendőröktől, nem utolsósorban azért, mert a többnyire szokatlan módszerekkel végzett kutatásai során gyakran került konfliktusba a hatóságokkal, benne valahogy mégis megbízott. Dupin pedig tisztelte és kedvelte őt.

Lilou Breval néhány alkalommal információt csepegtetett neki. A két évvel ezelőtt Pont-Avenben meggyilkolt szállodatulajdonos ügyében, amely egész Franciaországot lázban tartotta, szintén segített Dupinnek. Lilou kevésbé vett részt az újságírás mindennapjaiban, ő az oknyomozásra és a nagy sztorikra, többnyire breton történetekre specializálódott. Két évvel ezelőtt nem kis szerepe volt egy gigantikus cigarettacsempész-akció leleplezésében: 1,3 millió szál cigarettát rejtettek el egy hatalmas betonoszlopban, amelyet állítólag egy olajfúró torony számára építettek a partoknál.

Lilou Breval tegnap este felhívta Dupint, és olyat tett, amit eddig még soha: megkérte, hogy tegyen meg neki valamit. Rávette, hogy nézzen körül egy bizonyos sótelepen meg egy fészerben, és keressen kétes eredetű, kék műanyag hordókat. Még nem tudta megmondani, miről van szó, de meglehetősen biztos volt benne, hogy valami nagyon gyanúsról. Azt mondta, az ellenőrzés után a lehető leghamarabb bemegy a rendőrségre, hogy elmondjon mindent, amit eddig tud. Dupin a legkevésbé sem értette, mi ez az egész, de a sikertelen puhatolózás után végül azt motyogta: „nos, rendben”. Lilou Breval pedig ma reggel faxon átküldte neki az útvonal és a helyszín vázlatát. Persze Dupin tudta, hogy ezzel minden szabályt megszeg, és az odavezető úton még egy kicsit kényelmetlenül is érezte magát, ami nem volt rá jellemző. Eleve nem kellett volna idejönnie. Meg kellett volna kérnie a helyi rendőrséget, hogy vizsgálja ki az ügyet. Már csak azért is, mert Loire-Atlantique megye, ahol a sópárlók voltak, nemcsak Dupin területén esett kívül, de közigazgatási szempontból már nem is volt Bretagne része, mivel a hatvanas években a bretonoktól „törvényesített erőszakkal” elvették a „közigazgatási struktúrák reformja” során. Kulturálisan, a mindennapi életben és a franciák, sőt az egész világ tudatában a megye természetesen a mai napig alapvetően bretonnak számított.

De a kétség rövid pillanata gyorsan szertefoszlott.

Dupin tartozott Lilou Brevalnak egy szívességgel, és ezt nagyon komolyan vette. Egy jó rendőrnek szüksége volt arra, hogy valaki időről időre szívességet tegyen neki is.

Dupin felügyelő a szolgálati autó mellett állt, szinte fölé tornyosulva daliás testalkatával és széles vállával. A biztonság kedvéért még egy pillantást vetett a vázlatra, aztán átkelt az úton, és követte a füves ösvényt. Alig néhány méter után két oldalról nyíltak az első sómedencék, amelyeknek a szélén az ösvény átmenet nélkül, meredeken lejtett. Egy-másfél méter mély, becsülte Dupin. A medencék mind különböző színűek voltak, egyesek világosbézs, világosszürke, szürkéskék színűek, mások földbarnák, vörösesek, mind keskeny agyaggerincekkel és gátakkal átszőve. A szélükön madarak strázsáltak, látszólag némán keresték a táplálékot. Dupinnek fogalma sem volt, hogy hívják őket, a madártani ismeretei eléggé hiányosak voltak.

Tényleg őrült táj volt ez. Úgy tűnt, a Fehér Föld csak nappal az embereké, este és éjjel pedig a természet az úr. Csend honolt a tájon, egy hangot sem lehetett hallani, csak valami furcsa ciripelés hallatszott a háttérben, amiről Dupin nem tudta eldönteni, madaraktól vagy tücsköktől származik-e. Egy kicsit kísérteties volt. Csak ritkán vijjogott egy-egy veszekedő sirály, a közeli tenger követe.

Talán mégis ostoba ötlet volt idejönni. Még ha látna is valami gyanús dolgot – ami nem valószínű –, akkor is azonnal értesítenie kellene a helyi kollégákat. Dupin megállt. Talán egyenesen Le Croisicba kellene mennie, és elfelejtenie ezt a homályos megbízást. De ígéretet tett Lilou Brevalnak.

Dupin zúgolódását a mobiltelefonja csörgése szakította félbe, amely még a szokásosnál is hangosabbnak tűnt ebben a meditatív csendben. Vonakodva előhalászta a kis készüléket. Arca felderült, amikor meglátta Nolwenn számát.

– Igen?
– Bonj… …gyelő! …van? – Kis szünet, majd: – …hívt …és …úton …ken …ru?
Szörnyen recsegett a vonal.
– Nem értem, Nolwenn. Én most a sótelepeken vagyok, és…
– Ön …zben …nél …én… kengur… tudni.

Dupin megesküdött volna rá, hogy már másodjára hallotta a kenguru szót. De talán tévedett. Megpróbált hangosabban beszélni.

– Tényleg egy szót sem értek. Később visszahívom.
– …csak …att… – Úgy tűnt, hogy a kapcsolat teljesen megszakadt.
– Halló!
Semmi válasz.

Dupinnek fogalma sem volt arról, hogy Nolwenn mit akarhat az ausztrál erszényessel. Groteszknek hangzott. De nem is törte a fejét tovább ezen egy percig sem. Nolwenn kétségkívül a legfontosabb személy volt számára itt, a világ végén. És bár úgy gondolta, hogy mostanra már ő maga is némileg „bretonizálódott”, nélküle elveszettnek érezte volna magát. Nolwenn projektjének valóban a Bretonizáció volt a címe, a mottója pedig: „Bretagne: vagy megszoksz, vagy megszöksz!”

Nagyra értékelte Nolwenn gyakorlati zsenialitását, szociális érzékét, valamint a szinte végtelen regionális és helyi ismereteit. Na meg a furcsaságok és remek történetek iránti szenvedélyét! A kengurus is egy ilyen mese lehetett.

Dupin már éppen újra a kis küldetésére koncentrált, amikor ismét megszólalt a telefon. Automatikusan felvette.

– Most már hall engem, Nolwenn?

Egy darabig nem hallott semmit, csak újabb heves recsegést. Aztán hirtelen néhány szót, amelyeket viszonylag könnyen megértett.

– Örülök… reggelt, Georges! Nagyon.
Claire. Claire volt az. A vonal újra szakadozott.
– …terem …ztos …ste.
– Én… holnap este ott leszek. Igen, persze!

Szünet következett. Majd egy figyelmeztetés nélküli fülsiketítő zaj. Holnap lesz Claire születésnapja. A férfi asztalt foglalt a La Palette-ben, a kedvenc éttermében, a hatodik kerületben. Alig várta a nagy bœuf bourguignont kiadós szalonnával és friss gombával, amelyet a legjobb vörösborban pároltak sok-sok órán át. Kanállal lehetett volna enni a húst, annyira puha volt. Meglepetés lett volna, bár sejtette, hogy Claire már rég kitalálta, hiszen szokása szerint túl sok célzást tett. Tizenhárom óra tizenötkor tervezett vonatra szállni, akkor hatra Párizsban lesz.

– Úgy tűnt, hogy… mondani… bejött? Min… oly… bizonytalan?
– Nem. Nem. Egyáltalán nem. Semmi sem bizonytalan. Hatra ott leszek. Már megvan a jegyem.
– Én… rossz …ged.
– Én is téged. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon várom már. Mármint a holnap estét.
– …csak …enni…
– Mindent elintéztem, ne aggódj!
Dupin megint túl hangosan beszélt.
– …lak …később.
Ennek semmi értelme.
– Később felhívlak még, Claire.
– …talán …később… munka… jobb…
– Rendben.
Letette.

Miután tavaly augusztus végén eltöltöttek pár napot kettesben Párizsban, elkezdtek mindennap telefonon beszélni, és rendszeresen találkoztak. Többnyire spontán, egyszerűen felszálltak a gyorsvonatra. Újra együtt voltak, bár nem mondták ki, és semmiképpen sem volt hivatalos a kapcsolat, még ha Dupin el is követte azt a hibát, hogy egy meggondolatlan pillanatban futólag mesélt róla az anyjának, aki azonban annál nyilvánvalóbban örült, hogy talán mégiscsak teljesül a vágya, és a fia megnősül végre.

Claire épp az Egyesült Államokban volt egy tanfolyamon a híres Mayo Klinika kardiológiai osztályán. Így az elmúlt hét hétben nem látták egymást, bár telefonon gyakran beszéltek. Kétségtelenül ez volt a másik oka Dupin mostani mogorvaságának. Claire csak két napja tért vissza. Ez viszont nagyban felelős volt Dupin mai jó hangulatáért. De azért még mindig ideges volt egy kicsit. Úgy általában. Nem akarta megint elrontani a dolgokat Claire-rel, nem úgy, mint az első alkalommal. A vonatjegyet is három héttel korábban megvette, hogy semmi se jöjjön közbe.

Claire-t azonnal visszahívja majd Le Croisicból. Akkor nyugodtan beszélhet vele a holnapi napról. Rögtön a nyelvhal után.

Gyorsan elintézi addig ezt itt.

Fordította: Szalay Zsuzsanna

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i arany
General Press Kiadó, Budapest, 2024
296 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft