Mi van a szőnyeg alatt? | Kovács Krisztián: Hiányzó történetek

Paddington |

Amikor a megjelenés körüli időkben a kiadó reklámozni kezdte Kovács Krisztián első regényét, eleinte azt próbáltam megfejteni, melyik K. K. a szerző. Nem ritka név, de nem is túl gyakori talán. Az én korosztályomnak szinte biztosan először az a Krisztián ugrik be, aki kortársunk, és akit gyerekszínészként ismertünk meg. Kiderült, a szerző egy másik, fiatalabb generációhoz tartozik, még nincs 40 éves, és személyesen ismerem. A regényből pedig – ami sokáig üldögélt e-könyv olvasóm virtuális könyvespolcán – az derül ki, az elhallgatás bizony többgenerációs.

Ráadásul a mi generációnk családjaiban is gyakran akadnak eltitkolt események: dolgok, amikről nem beszélünk. Ez már csak így van, hiszen még élnek olyanok, akik részesei voltak a Horthy-korszaknak, a felszabadulás utáni rövid reményteli időszaknak, a rövid, de sötét „ötvenes éveknek” úgy 1953-ig, aztán 1956-nak, a Kádár-kornak, a privatizáció időszakának, no meg az elmúlt 20-30 évnek… Az elmúlt csaknem száz évben sok minden megesett, amiről nem akartak beszélni azok, akik meg/átélték. Szégyellték magukat, nem akartak foglalkozni saját traumáikkal, vagy csak nem akartak szembe menni az éppen aktuális hivatalos történetírással.

A regényben Vojvoda Dániel, a húszas évei végén járó újságíró valamiféle politikai tisztogatás áldozataként elveszíti az állását, és hazaköltözik szüleihez. Kényszerűségből és kötelességtudatból a családi sporttelepen kezd dolgozni. Itt éri egy újságcikk megjelenése, ami nem kevesebbet állít, mint hogy nagyapja a Hitlerjugend tagjaként nőket erőszakolt meg. A nagyapáról a családban nemigen beszélnek, Dániel annyit tud róla, hogy a szocialista rendszer egyik megbízható figurája volt. Nem fejes, csak egyszerű tűzoltó, ám sejthető, hogy ehhez is megbízhatóság kellett. A nagypapát és az ügyet nem lehet szóba hozni az apja előtt. Semmi mást nem mond az öreg (aki amúgy a regényben szinte egykorú velem, ajjaj), mint hogy az apja sosem volt jelen, amikor szükség lett volna rá. A fiatalember nem lenne vérbeli újságíró, ha annyiban hagyná. A szövevényes történet kibontakozásából az derül ki – József Attilát (pontatlanul) idézve –, hogy bár a cikkben leírt események valódiak, de az igazság egyáltalán nem az, amit annak szerzője sugall.

• Olvass bele!

Dániel nyomozása végigvezet a 20. század csaknem kétharmadán és – ahogy azt a fülszöveg is jelzi – közben szinte az egész bolygót bejárjuk. Vadászhatunk Széchenyi Zsigmonddal Afrikában, indulhatunk nácivadászatra Caracasba, egy halottat felkutatni pedig Tokióba az 1964-es olimpia idején, de alámerülünk a magyar mocsárba is leventesorozástól besúgásig.

A majdnem 500 oldalas regényt egyszerűen nem tudtam letenni, holott sokszor gondoltam arra, hogy némelyik fordulatot már nem kellett volna beleírni, ez már túl sok. Lendületes a próza, érződik rajta a szerző tájékozottsága meg az alapos háttérkutatás. Ugyanígy érzi az olvasó azt is, hogy Kovács Krisztián valami meglehetősen személyeset, legalábbis személyes érzést akar megosztani velünk (bár most, hogy már harmadik regénye [Ablakok az ébrenlétben] jelenik meg a közeljövőben, nyilatkozataiból az derül ki, a Hiányzó történetek a legkevésbé személyes a három közül). Ahogy ez a legtöbb első könyves szerzővel lenni szokott, a történet kissé túlírt. Szerencsére nem túlságosan, érződik rajta Krusovszky Dénes szerkesztő gondos és támogató munkája. Igencsak ígéretes első könyv…

Két dolog biztos. Az egyik, hogy hamarosan sort kerítek Krisztián második regényének elolvasására (amelyről korábban már jelent meg ajánló ezeken az oldalakon) és felveszem a kívánságlistámra a harmadikat is. A másik pedig az, hogy a Hiányzó történetek üzenete fontos, és különösen fontos a 2020-as években, Magyarországon.

Édesapám egyik kedvenc témája volt a második világháború története. Hogyne lett volna, amikor 1944-ben 11 éves volt – és nem csak az életkora miatt nem sorozták be leventének. Mindig figyelmeztetett bennünket arra, hogy nem véletlenül használjuk a történetírás kifejezést. A történelmet írják, mégpedig a győztesek. Arra is emlékeztetett, hogy nincs olyan történelmi pillanat, ami annyira egyszerű lenne, mint amilyennek a történelemkönyvek alapján tűnik.

A regénybeli nagypapa története, bár a szó legszorosabb értelmében hihetetlenül kalandos, mégis szinte tipikusnak mondható sors a 20. század Magyarországán. Ahogy az is tipikus, hogy ennek a sorsnak része az elhallgatás. Olvasás közben az ember sodródik a történettel, ám amikor letette a könyvet, óhatatlanul gondolkodni kezd. Például azon, hogy hány és hány olyan család lehet, ahol ahelyett, hogy gondosan összegyűjtenék és kincsként őriznék a családtagok személyes történelmét, nem beszélnek arról, ami családtagjaikkal történt. Kincs lenne az, bármilyen jót vagy rosszat tett is valaki. És elveszett kincs, amit szinte lehetetlen teljesen felderíteni, ha az illető meghal.

Az élet szinte ugyanolyan abszurd tud lenni, mint Krisztián regénye. Saját nagyapámat a frontról hazaszökve elkapták a szovjetek, bemondásra elhitték neki, hogy ügyvéd, és kinevezték Cegléd rendőrkapitányának. Abszurd, ám elmesélt történet. Egy ismerősöm Vojvoda Dánielhez hasonló korában ébredt rá, hogy otthon nem egyszerűen hazudtak neki a család származását illetően, amikor többször is rákérdezett, hogy zsidók-e. Az édesanyja, a teljes tagadás közben, kóser háztartást vezetett. Csak a saját családomban és baráti körömben tucatnyi hihetetlen történetet ismerek, és elképzelni sem tudom, hogy hány ilyen vesz(het)ett el. Bár a hiányzó történetek egy részét már sosem fogjuk megismerni, a Hiányzó történetek arra figyelmeztet, hogy ezek léteznek, és hogy amit tudunk vagy váratlanul megtudunk a családunk közelmúltjáról (vagy akár régebbről), nem feltétlenül úgy igaz, ahogyan elmesélték nekünk.

Kovács Krisztián: Hiányzó történetek
Európa Kiadó, Budapest, 2022
488 oldal, teljes bolti ár 4399 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3299 Ft,
e-könyv változat 2804 Ft
ISBN 978 963 504 5938 (papír)
ISBN 978 963 504 6638 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kovács Krisztián első regénye a múlt és a múlt által befolyásolt jelen megértésére tett szenvedélyes generációs kísérlet. Az előző század a jelen rémálmaként vissza-visszatér, és ha már nem menekülhetünk előle, jobb, ha szembenézünk vele, akármennyire félelmetesnek is tűnik, amit látunk. A Hiányzó történetek a továbbélés fordulatos regénye, a második világháborútól napjainkig, Caracastól Budapesten át Tokióig érő letehetetlen történet, vérbeli mai próza.
„Kudarcként éltem meg, mikor huszonnyolc évesen visszaköltöztem a szüleim házába, de az érzés pár nap alatt felszívódott, mint pára az ablaküvegről.” Így kezdődik Vojvoda Dániel, egy első látásra akár tipikusnak is mondható, 21. századi kiábrándult fiatalember története valahol a budapesti külvárosban elterülő focipálya-komplexum büféjében. Az viszont, hogy mindezek után egy pszichológiai krimi, egy lebilincselő családtörténet, egy történelmi kalandregény bomlik ki a szemünk előtt, korántsem mondható tipikusnak.