Igaz mese | Ina Pukelytė: Kisasszonyok a Szabadság sétányról

Tóth Zsuzsanna |

Nem tagadhatom, erősen ambivalens érzések kavarogtak bennem Ina Pukelytė könyvének olvasásakor. A Kisasszonyok a Szabadság sétányról című regényét egyszerre tartom fontosnak és ugyanakkor kiforratlannak. Meg is magyarázom, miből adódik ez a kétpólusú vélemény.

A szerző ismeretlen volt számomra – maga a litván irodalom szintén, sőt most jöttem rá, hogy a történelmükről is édeskeveset tudok. Viszont gyanítom, az olvasók legtöbbje így lehet vele, ezért némi visszapillantással kell kezdenem írásomat. (Nem tartanék komplett történelemórát, s nem is a kezdetektől indulok, csak a regény megértését segítő tényezőket veszem sorra.)

A jelenleg Budapest lakosságát alig egymillióval meghaladó lélekszámú, közepes területi nagyságú európai állam sorsa mindig szomszédaitól – elsősorban Lengyel- és Oroszországtól – függött. A hatalmi játszmák, az aktuális érdekviszonyok hol ezzel, hol azzal sodorták szövetségbe Litvániát, nem is feltétlenül önkéntes döntés alapján. A 20. században, különösen a 30-as évektől a német uralom erősödött fel, mígnem a Vörös Hadsereg 1940-ben megszállta az országot, amely még ebben az évben a Szovjetunió része lett. Nem sok köszönet volt ebben, a szovjetek intézkedései miatt a lakosság szinte örült az újabb német megszállásnak – viszont ennek következménye lett a litván zsidóság példátlan arányú kiirtása, 90%-uk vesztette életét. Ráadásul a háború utolsó évében visszatérő (győztes) szovjet hatalom – kollaborációs vádakkal – 150 ezer embert száműzött Közép-Ázsiába és Szibériába, köztük számos értelmiségit, művészt. Nem véletlen, hogy sokáig élt a fegyveres litván ellenállás: partizánok a szovjetek ellen. Az ország 1991-ben népszavazás útján szakadt le a Szovjetunióról. A nép is csak ezután kezdett szembenézni múltjával.

De miért is kell ez a kis történelmi összefoglaló? Mert Pukelytė regénye az előbb felsoroltak ismeretében kicsit jobban érthető. A mű két párhuzamos története a két világháború közti időszak ideiglenes litván fővárosában, Kaunasban játszódik. A sok kultúrát befogadó város – ahogy a különböző gyökerű főszereplő nők – tele van reménnyel. Litvániában élnek, de alig beszélnek litvánul; mondhatjuk, hogy keresik az identitásukat is. Rachel Romániában született zsidó lány, megjárta Párizst, szépreményű színésznő. Zosia lengyel-litván házasságból született, anyjával él Kaunasban, könyvesboltban dolgozik – apja és nővére földművelők, megmaradtak vidéken. Mindketten a nagybetűs Szerelemre várnak – Rachel emellett természetesen a színpadi sikerre is.

Azt hiszem, éppen ezzel a várva-várt szerelemmel van a legnagyobb gondom. De mielőtt kifejteném, kell egy újabb kis kitérőt tennem. Ina Pukelytė – ahogy utánaolvastam – nem csupán elméletileg képzett színháztörténész, de drámacsoportok vezetője, (egy időben) közéleti ember, kulturális szervező is. Vagyis feltehetően rengeteg gyakorlati tapasztalat van a birtokában. Így tehát regényének azon részei, amelyek a zsidó színház alakulását vizsgálják (ezzel a témával behatóan foglalkozott, tényei kutatásokon alapulnak), vagy amelyek a város kulturális életének változásait, lakosainak összetételét, az egymás mellett élés kérdéseit és a különböző „megszállókhoz” való viszonyt érinti – kifejezetten érdekes. Szinte tapinthatóan jeleníti meg a háború feszült légkörét, az embertelenség korát.

• Olvass bele!

Ám hogy a regény tényleg regény legyen, szerelmi szál(ak)at is szőtt bele. De ezek a kapcsolatok, a szerelemhez köthető gondolatok és érzések leírása olykor bosszantóan sematikus. Annyira felszínes, mintha valami Disney-hercegnő szólalna meg az olcsó füzetes regények banális mondataival. Sajnálatos módon nem tudom megítélni, hogy ez a fajta fogalmazás a szerző sajátja-e, vagy a fordító Lukács Norbert adta vissza így Pukelytė mondatait. Kénytelen vagyok a műből idézni, hogy állításomat igazoljam.

„Körülöttük magas, vörös tetőcserepes házak álltak. A férfi is magas volt. A nyitott ablakokban lágyan lengedeztek a függönyök. Messze a házak felett ragyogott a vakítón kék égbolt, a távolban egy hintó csengettyűi csilingeltek. Az utca végén virágba borult park várta a sétálókat.” „Úgy tűnt, mintha képzelődne, hiszen ilyenek csak a mesékben vagy az álmaiban fordulnak elő. Erre most tessék, itt sétál a férfi mellett, akinek minden egyes porcikáját az egész lényével érzékeli. A tekintete úgy vonzotta, mint a mágnes.” (Külön elszomorító, hogy még sok hasonló részt tudnék kiragadni.)

A szerelmi szálakat leszámítva – mert persze ebből is kettő van – a regény témáját nyugodtan nevezhetjük fontosnak, talán éppen a litván identitás-keresés és a múlttal való szembenézés jegyében. Ha kissé felületesen is, de láttatja a folyamatokat, amelyek a háborús időkben nem segítettek eligazodni az embereknek. Érzékelteti, hogy az egymás iránti kegyetlenséget nagyon sokszor (vagy többnyire) a politikai ideológiák gerjesztik. Hiszen az emberek alapvetően békében élnek/élnének egymás mellett, bármennyire különbözőek is. Sokkal elfogadóbbak vagyunk, ha nem uszítanak bennünket egymás ellen, ha nem sulykolják agyunkba, hogy a másik ember: ellenség. A regényben felbukkanó litvánok, lengyelek, zsidók együtt alkották meg az ország sajátos kultúráját, Kaunas egyéni arculatát – ráadásul ebben a folyamatban tagadhatatlanul nagy érdeme volt a zsidóságnak. Annak a népcsoportnak, amelyet ésszel felfoghatatlan mértékben tüntettek el Litvániából – nem ritkán a litvánok közreműködésével. De nem feledhető az a közel ezer „igaz ember” sem, akik magukat is veszélybe sodorva mindent megpróbáltak, hogy segítsenek a zsidókon.

Az emberi lélek mozgatórugói egy-egy villanásra igen szépen mutatkoznak meg Pukelytė regényében, ráadásul felfedezhetünk sajátosan lengyel-litván életképeket is egy letűnt világból, ami sokszínű és tartalmas volt. Különös érdeklődéssel olvastam a kaunasi színházi életről, ezen belül a zsidó (és más) színházakról szóló részeket.

Kíváncsiságot és rokonszenvet ébresztett bennem a könyv egy kis ország és sokat szenvedett népe iránt. Úgy tűnik, Litvániának mára sok mindent sikerült ledolgozni felhalmozódott hátrányaiból. Az ország ugyanis hihetetlen fejlődésen ment át. A World Happiness Report szerint a teljes lakosságot nézve csak a 19. helyre került ugyan a boldogságlistán, ám a 30 év alattiakra vetítve a világon a legboldogabb helynek számít.

Csak a korrekt összehasonlítás végett: Magyarország az összes korosztályt figyelembe véve az 56. helyen található e listán, a fiatalok körében a 36. helyezést érte el…

Ina Pukelytė: Kisasszonyok a Szabadság sétányról
Fordította: Lukács Norbert
Figura Könyvkiadó, Budapest, 2024
244 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft
online ár lira.hu-n 4182 Ft
ISBN 978 615 638 0012
A címlapon a kaunasi Metropolis szálloda a 20. század 20-as, 30-as éveiben. (A Kaunasi Városi Múzeum gyűjteményéből.)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kaunas, 1932. Litvánia ideiglenes fővárosa a Kelet Párizsa. A lengyel Zofia a könyvesboltban álmodozik a szerelemről, Rachel, a gyönyörű zsidó színésznő a helyi jiddis színházban világraszóló karriert dédelget. Még nem sejtik, milyen rövid életű lesz a boldogságuk, hogy alig néhány év, és a háború sötét árnyéka mindent megváltoztat.
Felkavaró és megindító díjnyertes történelmi regény két váratlanul összefonódó női sorsról és egy városról, amely egyszerre élte meg az aranykort és a remény összeomlását.
Az utóbbi évek legnagyobb litván könyvsikerének cselekménye valós személyek történetén alapul. Ina Pukelytė író, színháztörténész és egyetemi oktató művének magyar fordítását a német nyelvű kiadással egy időben vehetik kézbe az olvasók.