Laczkó Ilona Adél |
A nosztalgia, vagy ahogy napjainkban nevezik, a retró igen érdekes jelenség. Egyeseket szükségtelen és veszélyes túlzásokra késztet. Nem kedvelem a közösségi médiában azokat a posztokat, amelyek így kezdődnek: ha ismered ezt vagy azt, akkor neked volt igazi gyerekkorod. Mintha a pezsgő italporon, a lendkerekes autón, a csipegető csibén, tapsoló lepkén, vagy épp a tiki-takin vagy a jojón múlna a valódi gyerekkor. Nem ezeken múlik.
Még akkor sem, ha a mai a gyerekek szülei úgy gondolják, mindent meg kell nekik venni, ami trendi, mert aki kimarad, az lemarad. Ugyanakkor ez a csemete, ha a nagyszülőknél a padláson rátalál apja egykori, felhúzható rugós mozdonyára, amely a szétnyitható, préselt alumínium x-vágányon zörög vígan oda-vissza, vagy megtalálja anyja féltve őrzött papírruha divatszalonját a hozzátartozó papírmanökenekkel – képes órákra belefeledkezni a játékba. És a lényeg ez: a gyermek, a játék és a fantázia korlátlan és kortalan találkozása. Ilyen találkozóra hív bennünket Paweł Pawlak könyve, az Ancsa is.
„Hatodik születésnapjára Ancsa egy pedálos autót kapott Kálnám bácsitól. Négy kereke volt igazi gumikkal, kellemes tapintású kormánya, kényelmes ülése; csillogó, piros karosszériáján pedig Moszkvics felirat díszelgett. A világ végére is el tudott vinni, csak be kellett szállni.” Szerepel a fülszövegben, és újra belesajdul a szívem a gyerekként érzett vágyakozásba a pedálos Moszkvics után. (Apám szerint nekünk nem tellett rá, de gyanítom inkább a saját vagányságomtól akartak megóvni – amit mai fejjel meg is tudok érteni.) Mindez önmagában is rettentő kíváncsivá tett, de a gyerekkorom könyveire emlékeztető borító, és a hatvanas éveket idéző rajzok végképp rabul ejtettek.
Ki lehet Paweł Pawlak, aki valószínűleg a kortársam, és nemcsak remek gyermekkönyveket ír, hanem kiváló illusztrátor is? Rákerestem a neten, de a legnagyobb megdöbbenésemre a találatok túlnyomó többsége az azonos nevű, kopasz lengyel harcművészre utalt. Ellenben a 80-90 (életrajzfüggő adat) gyermekkönyv illusztrációit készítő grafikus-szerzőről szinte alig találni információt. (Pedig a művek közül nem kevésnek ő az írója is.) Az aránytalanság már nem lepett meg, de − ahogy máskor is − nagyon elkeserített.
Ancsát ellenben alaposan megismerjük a könyvből. Tükörgombok díszítik a piros kockás kabátját (akkortájt ez nagyon menő volt), svájci sapkája angóranyúl szőréből készült, és ha megszeretett egy pár cipőt, azt soha nem akarta levenni. Rendkívül jó szívét megmutatja esete a BKV-val. Állj meg olvasó: ez nem a Budapesti Közlekedési Vállalat! BKV, teljes nevén bátor kis veréb volt, aki (igen, mert élőlény és mesehős!) kiesett a fészekből, Ancsa az anyukájával együtt próbálta újraéleszteni, de nem sikerült. Eltemették, a sírra tett kavicsra Ancsa a teljes név helyett csak a monogramot írta: BKV. A gyerekeknek számos dolog tilos, mint például a gázsütő használata is. De enélkül Ancsa hogyan készíthetné el a születésnapi habcsókot? Szerencsére a hajszárító nem tiltott eszköz, azzal szépen meg is szárította őket – igaz, hogy végül felrepültek a konyha függönyére, és annak anya nem nagyon örült.
A gyerekkorban az a legrosszabb, hogy az ember tele van jó szándékkal, segítőkészséggel, és borzasztó igazságtalanság, hogy rendszerint mégis rosszul sülnek el a dolgok. Pont akkor van vége az ünnepi műsorban az éneknek, amikor Ancsa épp a leginkább belejön, és nem is bírja abbahagyni. A fényképész mindig pont akkor exponál, amikor muszáj a lábszárat megvakarni vagy az orrot összeráncolni. És olyan szörnyű, hogy a nyaraláskor a kölcsönkapott bicikli kormányszára is képes eltörni! (Amiért persze apa a hibás, mert nem volt hajlandó a vonaton elhozni Ancsa saját bringáját.)
Szerencsére az élet szép, még a gyerekeké is. Mert a mamánál lehet enni mentás-krumplis derelyét, mákos perecet, korlátlan mennyiségű nyári fagyit (ami csak formára hasonló a nálunk téli fagyi néven ismert, nem olvadó, tölcséres édességhez) és narancsízű pezsgőport. Órákig lehet bámészkodni a piacon. A tengerparton rajzversenyt lehet nyerni. Ha anya vagy apa nem ér rá a pedálos autót az utcán kísérni, Ancsa a lakásban körbe-körbe tudja száguldani a világot, és közben megtanul álmodozni. Még az sem baj, hogy Laci bácsi, akinek sok csirkéje, de kevés foga van, és csirkeszagú puszit ad, meg Hogyvagy bácsit valójában semmi sem érdekli. (A fagyi kapcsán jut eszembe, hogy Körner Gábor nem csak fordította, hanem – igen helyesen – magyar viszonyokra is alkalmazta Pawlak szövegét.)
A kalandok csak sorakoznak elénk az édes fejezetben, a három és háromnegyedik fejezetben, a majdnem kilencedik vagy épp a váratlan kilencedik fejezetben, de még képregényes fejezetet is találunk a könyvben. Úgy tűnhet, hogy rövid, lényegre törő, humoros fejezetek nem akarnak többet, mint elmesélni egy-egy kedves sztorit. De hát épp az a poén, hogy a barátságról, a szeretetről, az állatok védelmezéséről, az igazmondásról, az idősek tiszteletéről, elfogadásáról, a türelemről, a szorgalomról – vagyis mindarról, ami észrevétlenül alakítja, formálja a gyermek lelkét, viselkedését, segíti abban, hogy jó emberré váljon.
Erre nagy szükség van napjainkban, ahogyan ugyanerre volt szükség a hatvanas években is. Pawel Pawlak nagyszerűen csokorba gyűjtötte, szellemesen illusztrálta mindezeket az egykori gyermekeknek – meg a maiaknak.
Paweł Pawlak: Ancsa
Fordította: Körner Gábor
Pagony Kiadó, Budapest, 2024
96 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 3392 Ft
ISBN 978 963 587 5429
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Ancsa néha pont olyan, mint te: grimaszol a családi fotón, szereti a jégkrémet, nem szereti, ha szúrós a ruhája, és sokszor belebeszél a felnőttek dolgába. De egy fontos különbség van köztetek: ő sokkal-sokkal korábban született. Talán épp, amikor a nagymamád. Emiatt ő még élőben nézi a Holdra szállást – ráadásul fekete-fehér tévén, írógépen tanul írni, és fillérrel fizet a boltban.
Ebben a könyvben rövid, nosztalgikus történetek és vicces rajzok mesélik el neked Ancsa gyerekkorát, ami… Ki tudja? Talán nem is olyan sokban különbözik a tiédtől!












Posted on 2024.08.23. Szerző: olvassbele.com
0