A mosoly csak gyakorlás kérdése? | Sarah Ruhl: Mosoly

Fazekas Erzsébet |

„Egy csodás mosoly nem más, mint a szimmetria felvillanása. Szimmetria nélkül a mosoly inkább vigyor, grimasz” – fogalmaz Sarah Ruhl, a Mosoly szerzője. Hivatkozik biológiai kutatásokra is, amelyek szerint az élőlények a szimmetrikushoz vonzódnak. Az ilyen fajtárs például a muslicáknak izgatóbb, szexre hívóbb. Vajon milyen eszközökkel figyelték meg a laborban a muslica szimmetriáját? És annak a nemi érdeklődésben játszott szerepét?

Ezen eltöprengek, Sarah Ruhl viszont máson: „Ha a szimmetria a szépség, de az élet aszimmetrikus, akkor a művészet hogyan másolhatja az életet – miközben az nem jeleníti meg a valódi formális szépséget?” Nocsak, nocsak: milyen messzire jutottunk az arcunkra kiülő egyszerű mosolytól.

Előre kell bocsátanom, írásom nem foglalkozik elméleti kérdésekkel, hiszen nem filozófiai traktátus akadt a kezembe. Mert a Mosoly őszinte, szókimondó, sok mindent bemutató és leleplező napló. Benne azonban – az alcímmel szemben – nem csak egy arc, hanem egy arcát kereső nő történetét kapjuk. Egy gyerekpszichiáter férj mellett élő, színdarabokat író, azokat (amúgy többnyire sikerrel) színre is állító, olykor egyetemen is előadó háromgyerekes anya akarja a maga (meg persze az olvasó) számára megörökíteni mindazt, ami egy adott évtized során történt vele. Legfőképpen azt, ami mindvégig gyötörte. Azután, hogy szült egy fiú-lány ikerpárt, s a következő napon kiderült (miután a szoptatási tanácsadó észrevette), hogy más lett az arca. „Olyan lelógó, a szeme meg petyhüdt.” Bizonyára a szemhéj lett petyhüdt, de – a megszületett diagnózis szerint – főhősünk arcidegbénulást kapott. A Bell-parézis következtében arcának bal oldala megmerevedett, mozdulatlanná vált. Minek folytán arcán mosoly helyett grimasz jelenik meg.

Sarah kétségbeesik, mert nem tud szeretetteli, harmonikus, megnyugtató anyai mosolyt küldeni újszülötteinek. De a lelki fájdalomhoz társulnak kellemetlen fizikai következmények is: egyes hangzókat nem képes kiejteni, szájából olykor kicsordul a nyál, gyakran a leves is, az ivás pedig csak szívószállal megy. Kettős teher nehezedik rá: a gyerekek ellátása mellett alig tud időt lopni az írásra. Szeretné megérteni betegsége okát, s buzgón keresi a lehetséges terápiá(ka)t, sokáig hiába. Könyve lapjain bölcsész alapossággal dokumentálja, hányféle gyógymóddal vall(ott) kudarcot. Hány orvosban csalódott és miért.

Nehezen fogadja el, hogy nála elmarad a sokaknál adódó esély. Az érintettek 85%-a három hónap, 95%-uk egy év után el is felejtheti a tüneteket. Ő az öt százaléknyi ritka kivétel. Ezer várandós közül ő volt az egyetlen, akinél kialakult a magzati életet is fenyegető epepangás is. (Szakmai ártalomból korrigálnom kell: a talált irodalomban, az adott betegségben érintettek aránya 140:1.)

Sarah, a kivétel, az ikrek egyéves korára tehát még mindig a kezdeti állapotánál tart. Irodalmi idézeteket gyűjt. „A mosoly lefegyverző erejű, főleg különböző rasszból, kultúrából, hitből jövő emberek között.” Panaszkodik: „Hogyan élheti át az ember az örömöt, ha fizikailag képtelen kifejezni?” Vitába kell szállnom vele: mert ha a mimika hiányzik is, de továbbra is megmaradt a szó, ami olykor mindennél (is) fontosabb lehet! Az irodalmárnak ráadásként ott az írás. Elmerül az önsajnálatban, a boldogtalanságban, sőt a bűntudatban is. Majd a harag önti el. Ekkor nyújthat segítő kezet a gyerekei mellett dolgozó tibeti dadus, a maga buddhizmusával.

Utal egy szerzetes Harag című könyvére, amiben Sarah a meditációs dühkezelő technikáról olvas: „mély lélegzetvétel után sugározz szeretetteljes mosolyt – ez békét teremt az emberben.” Aha, gondolom, egyből ezt mondhatta magában Sarah is, aha, milyen jó tanács. De ha egyszer éppen a mosolygás nem megy, és ő pontosan ezért dühös!

Beszámolója alapján egyértelmű, számára mégiscsak az írás lehet a legjobb dühkezelő technika. Higgadtan halad tovább a maga és mások gondolatainak elemzésével: utal egy neurológiai felfedezésre, miszerint arckifejezésünk kelti bennünk az érzelmeket, és nem fordítva történik. Nem a meglévő érzés hatására jelenik meg annak lenyomata az arcon. Hááát: az olvasó elcsodálkozhat ezen a különös sorrenden… De akad itt még más furcsaság is. Darwintól idéz: „az érzelem erősbödik, ha külsőleg szabadon kifejlődik. Másrészt pedig minden külső megnyilvánulás visszafojtása… csitítja, tompítja az érzelmeinket.” „Ha arcunk csupán egy maszk szerepét tölti be, a lélek elrejtőzik, vagy elköltözik. Próbálom visszacsalogatni a lelkemet az arcomhoz” – foglalja össze Sarah a maga teendőit.

Azonban végül csaknem egy évtizedbe telik, míg a legújabb fizioterápián már próbál nem törődni az esztétikával: „nem a saját ideálom szerinti szépségem helyreállítására koncentrálok.” Ehelyett az izmai működésének korlátaira, mozgékonyságára, erejének visszaszerzésére fókuszál. Azt figyeli, mire képes, és nem arra: közben hogyan néz ki az arca. A hiúsággal, szimmetriával szemben előnyben részesíti a funkciót, a célt, a szándékot. „Az a fontos, amit csinálok, nem pedig az, hogyan festek közben.”

Főszereplőnk legfőbb gondja tehát, hogy visszanyerje a mosolygás képességét. Erről szól minden, erről és ezért írta e könyvet. Közben hivatkozik – a bölcselők mellett – neurológusokra is. Fontosnak találja Marco Iacoboni agykutató elméletét, amely úgy értelmezhető, ha mások mosolyát, arckifejezését utánozzuk (például a csecsemő az anyját, s a körülötte lévőket utánozza), nemcsak mosolyogni tanulunk meg, de azt is megértjük, mit érez és gondol a másik személy. Az utánzás segít megismerni és átélni az empátiát. Itt említi azt is, mennyire meglepte a dalai lámát, hogy a nyugati országokban milyen nagymértékű utálatot mutatnak önmaguk iránt az emberek. „Nemcsak azt kellene megtanítani, hogyan legyünk empatikusak, hanem azt, hogy miként mutassanak az emberek együttérzést önmaguk iránt.” Sarah is ezt tanulgatja.

Az idő telik, kezdünk elszakadni az elméletektől. Az ikerpár már tízéves, amikor anyjuk ráeszmél, van egy mimikaterápiával foglalkozó (neurológus?) barátnője. Módszerének hatására pedig kezd látszani némi eredmény a mosolyképzési, újra-teremtési folyamatban is. Ennek nyomán visszatérni tűnik Sarah lelki egyensúlya is. Mintha beletörődne a megváltoztathatatlanba. Mindenesetre messzire jutott a korábbi haragtól: listát ír arról, mi lehet az arcidegbénulás (parézis) hátránya, illetve előnye. Némi cinizmussal ugyan, de még ez utóbbi serpenyőbe is képes tenni valamit: „sose veszik észre. ha étel ragadt a fogaim közé.” Az Egyesült Államokban megszokott módszer számba venni azt, hogy mi minden szólhat valami mellett (pro), illetve ellene (kontra) – már az általános iskolásokat is rászoktatják arra, mindenféle döntési helyzetben készítsék el a lista két oszlopát.

„Különös, hogy az irodalom fő témái (szerelem, háború, féltékenység) között nincs ott a betegség” – idézte bevezetőjében Virginia Woolf mondatát, egyféle kiindulópontként. Nos, egy biztos, szerzőnk a maga részéről gyorsan pótolta is ezt a hiányt… Miért van az, hogy Sarah naplójának végére érve sem akarom elhinni a borítóra kiemelt lelkes, értékelő szavakat: „megejtően őszinte könyv. Csodálatosan fejezi ki életünk legmélyebb érzéseit.” Ugyanis nehezen tudok azonosulni az említett mondattal – vagy csak a megfogalmazással. Van ez életnek érzése? Nem inkább nekünk vannak érzéseink, amelyek az életünkkel, vagy még inkább az (általánosságban vett) Élettel kapcsolatosak?

Szögezzük le: ez a könyv sokkal inkább Sarah fejlődésregénye. Ő maga a vallomás végére érve így jellemzi írását: „egy nő lassú gyógyulásának története”. Ez elfogadható, ez pontos. A címlapon további kiemelések segítenek eligazodni: Bell-féle bénulás, elvesztett identitás, zavart énkép – ezekről valóban sok szó esik a naplószerű feljegyzésekben. De van egy második vonulat, ami kevesebb hangsúlyt kap – holott legalább annyira fontos, mint a főszereplő betegségei. Igen sokszor esik szó az amerikai egészségügy furcsaságairól (mondhatnánk anomáliáiról). A szerző ezeket nem kritizálja, nem háborodik fel rajtuk, pedig lehetne… Mivel az egészség és egészségügy témáiban sok mindent megéltem, nem tehetem meg, hogy ne hívjam fel rájuk az olvasó figyelmét. (Akár bizonyos párhuzamosságok felismertetése végett is.) Tudniillik ugyanolyan fontosnak vélem megemlíteni, hogy lám, még az Államokban is elfordulhatnak furcsa vagy felháborító esetek (lásd a következő bekezdésben). Némelyik olyan meglepő volt számomra, hogy egy pillanatra el is felejtettem: valódi naplót és nem fikciót olvasok. Mert hihetetlennek tűnt, hogy mindez New York Cityben, egy jól szituált amerikai értelmiségivel fordult elő.

Hosszú listát állíthatunk össze a diagnosztizálás, a terápia-keresés kudarcairól, kacskaringós útjairól, a félreismert vagy nem felismert tünetek sokaságáról. A pácienssel való lelketlen bánásmódról, sőt még a tisztességtelen orvosi hozzáállásról (zaklató udvarlásról) is.

• Olvass bele!

Amikor feldolgozni kezdtem a jegyzeteimet, megkísértett a gondolat, hogy a könyv ismertetését erre a fő témára fogom felfűzni. Azonban ez méltatlan lett volna az írónővel szemben, aki az általa megélt és elviselt panaszokra tekintettel szánalmat és megértést érdemel. Tehát inkább a túlsúlyban lévő humán, művészeti értékeket igyekszem a fókuszba állítani. Ezért választottam idézendőnek néhány frappáns mondatot olvasóink figyelmének felkeltésére: „Mindenki sérülten születik, és összetörve vagyunk teljesek.” „A mosoly csak gyakorlat kérdése volna?” „Az öröm valójában egy izom?” „A ránc az a gally, amelyből öregkorunk a fészkét építi” – ez Amanda Berenguer uruguayi költőnő gondolata. De szívesen idézem fel itt Alice Walker (afro-amerikai novellista, költő, aktivista) lányának írt ajánlását új könyve megjelenésekor: „Annak, aki meglátta bennem azt, amit én sebhelynek véltem. Ő viszont újraértelmezte, hogy számára ez jelentette a világot.” Sarah meg is magyarázza, miről van szó: Walker lánya egy sérülés hegét pillantotta meg anyja szemén, de nem ijedt meg, el sem borzadt, hanem így fogalmazott: „Egy világ rejlik a szemedben.” A mi szerzőnk az írótárs tapasztalatával nyugtatja önmagát. Abban bízik, hogy három gyermeke ugyanígy fogadja el az ő Bell-bénulás miatt eltorzult arcát.

És akkor következzék néhány példa az amerikai orvosi ellátás negatív oldalairól.

Terhessége 25. hetében Sarah bőre testszerte viszketni kezdett. Orvosa normálisnak tartotta, de ő nem. A mindent is tudó interneten rátalált, hogy ezt az epepangás okozhatja, ami amúgy végzetes lehet a magzat számára. Orvosa nem vette komolyan, de hogy eltolja magától a témát, vérképet csináltatott. Nos, egy hét után igazolódott, a páciens helyesen sejtette, sőt: addigra azt is megtudta a családban, az ilyen tüneteket mutató egyik rokon, korábban halott ikerpárt szült. Lehetséges volna, hogy az amerikai orvosnak is tehertétel a túl tájékozott beteg? A kétezres évek második évtizedében? „Az eredmény ismeretében briliáns orvosaim készen álltak döntést hozni élet-halál kérdésében” – fogalmaz cinikusan Sarah: háromnaponta lesz ultrahang, hogy lássák, mozognak-e még a magzatok. „Már nem babát mondtak, és biztonságukat illetően nem ígérhetnek semmit. Két nappal a 36. hét előtt a tünetek drámaian fölerősödtek, a vérkép kimutatta, hogy az epesav szintje emelkedett.”

Amniocentézist csináltak, a magzati tüdő érettségének megállapítására. „Beleszúrtak a babába” – írja naplójában az anya. (No, itt jött volna jól egy szakmai szerkesztő orvos, aki kiszűri Sarah tévedését, ugyanis itt ő fogalmaz rosszul! Csak az anya hasfalán át, a magzatot körülvevő magzatvízből vettek mintát.) Vajon a szerző, a fordító vagy a szerkesztő hibája, hogy másodszor is ez szerepel: „az orvos a B babába szúrta a tűt, a kislányomba.”

Amúgy „az orvosok penge élén táncoltak. Minél tovább voltak benn a magzatok, annál tovább voltak kitéve a mérgező véremnek…” – ezért aztán a 36. hét kezdetén az orvos javasolta, feküdjön be. „Bár nincs üres ágy, így csak abban az esetben fogadnak, ha azt mondom, nem érzem a magzati mozgást.” Vagyis az USÁ-ban is kioktatják a beteget, mit hazudjon? De az egészségügyi ellátás süllyed nagyobb mélységekbe is: lezajlott a szülés, és a következő szerepel Sarah naplójában: „Este egy nővér segített be az ágyba, közben meglátta intim részeimet, s így szólt: »Uramatyám, Teljesen szét van szakadva odalent. Borzasztóan fest.«”

Micsoda? El se hiszem, amit olvasok. Sarah-nak már csak önvédelemből is ordítania kellene! Így hát helyette, a nevében, iszonyúan felháborodva kérdezem: lehetséges ez? És ráadásul a nővér ezek után nem az orvosnak szól, hogy lenne ott mit plasztikázni, hanem mit tesz: „A hangja alapján nem együtt érzett velem, inkább megrótt, és az érintése is kemény volt…” – vagyis lezajlott a beteghibáztatás. Miért is? Majd ezután a szoptatás-asszisztens figyelt fel arra, milyen furcsa Sarah arca. A szintén jelen lévő anyjának nem tűnt föl semmi, holott neki magának is volt korábban Bell-parézise. Sarah eleinte nem érzett semmit, „…mielőtt tükörbe néztem, még ugyanaz az ember voltam. Utána… már egy egészen más ember lettem.”

A könyv mint olvasnivaló ajánlásától kissé elszakadva hadd foglalkozzam még a történet egészségügyi vonatkozásaival. Sarah Ruhl férje gyerekpszichiáter, családjában többen orvosok – két unokahúga, nagyapja, testvére is –, mégis neki kellett mind az epesav, mind a Bell-parézis témában megoldást keresnie. Csodálkozhatunk azon is, miért nem írtak fel Sarahnak antivirális szert, holott azt olvasta, az arcidegbénulás hátterében állhat herpeszvírus fertőzés is. Antioxidánst sem javasolt az orvosa és fiziko(arc)terápiára se küldte. Harmadik világba illő módon – véletlenszerűen – derült fény végül gluténérzékenységére. (Újabb tíz év múlva arra is, hogy apjánál csecsemőkorában már felmerült ezen örökletes betegség gyanúja.)

Természetesen nem vagyok áldozat-, vagyis beteghibáztató, de vannak olyan részletek, amiket Sarah szemére lehet vetni. Amikor a gyerekeit kezelő orvos azt kérdi tőle, milyen betegsége van, amiről neki a gyerekek megfelelő ellátása érdekében tudnia kell, Sarah a könyv témáját adó Bell-parézist meg se említi, azt a gyerekorvos magától találja ki. Szóba hozza több autoimmun betegségét, csak épp a gluténérzékenységét nem, holott első gyereke nem nőtt a megfelelő tempóban, sokat volt beteg, rosszul emésztett. A cöliákiát igazoló célzott tesztet végül a sürgősségin végezték el nála, ahová a tartósan 40 fokos láza miatt került. Mindezt azután, hogy anyja már megkapta a diagnózist…

És ha már glutén – Sarah-nak eszébe jut gyerekkori hitélete, s azon elmélkedik, a gluténérzékenyeknek miért nem csinálhatnak ostyát például rizslisztből. A Vatikán álláspontja azonban hajthatatlan: „minden úrvacsorán fogyasztott ostyában kell valamennyi lisztnek lennie.” Ennek kapcsán eszébe jut egy gyötrő gyerekkori gondolata arról, hogy miért építették az egyik nagy világvallást az emberségesség helyett a bűntudat köré. „Nem akartam, hogy közöm legyen a katolikus egyházhoz. Úgy véltem, a szeretet üzenete a vasárnapi iskola tanáraitól nem jut el a gyerekekig. Ellentétben a bűnbakképzés üzenetével.”

És az iménti gondolaton Sarah akkor se tudna mosolyogni, ha nála a mimikaterápia teljes eredménnyel járt volna…

Végezetül kénytelen vagyok megemlíteni, hogy e nagyon fontos könyv szövege sajnos vagy eredetileg volt gyönge, vagy a határidő volt rövid, vagy a fordító (esetleg a szerkesztő) nem győzte kisimítani Ruhl mondatait. (Bár drámaírótól az ember nem számítana rossz mondatokra.) Olykor rejtvényfejtőnek éreztem magam, aki találgatja, vajon mit is akar mondani a szerző. A megjelent szöveg sajnos nem éri el az Európa kiadványainak szokásosan magas minőségét…

Sarah Ruhl: Mosoly. Egy arc története
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024
Fordította: Karl Vivien Réka
368 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4124 Ft
ISBN 978 963 504 7482

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Tíz évvel ezelőtt a mosolyom egyszer csak fogta magát és levándorolt az arcomról, világgá ment.”
Így kezdődik Sarah Ruhl, egy író, egy nő, egy anya története a hétköznapokról, a személyes tragédiákról és egy egész évtizedet átszövő csendes harcról. Egy író küzd azért, hogy írhasson. Egy nő küzd azért, hogy visszatérjen a régi mosolya. Egy anya küzd azért, hogy a mosolya nyomában a boldogság is visszataláljon hozzá.
Sarah-nak minden oka megvolt a mosolygásra. Arra készült, hogy a Broadway-n bemutassák a legújabb darabját, túlélt egy kockázatos terhességet, és már három gyermek boldog édesanyjának mondhatta magát. Ám egyszer csak felfedezi, hogy az arca bal oldala lebénult. Az orvosok azzal nyugtatják, hogy a Bell-parézisben szenvedő betegek kilencven százaléka – ahogy egykor Sarah édesanyja is – felgyógyul. De úgy tűnik, hogy Sarah a szerencsétlen tíz százalékba tartozik.
Az írónő tiszteletre méltó bátorsággal, kendőzetlen őszinteséggel ír a gyakran értelmetlennek tűnő küzdelemről, fájdalmáról, bizonytalanságáról. Saját életének tanulságait tárja olvasói elé, és van-e jobb történet annál, mint amit maga az élet írt?