Michael E. Mann: Az új klímaháború – Harc a bolygó visszaszerzéséért (részlet)

Bevezetés

Általános tudományos egyetértés van azzal kapcsolatban, hogy az emberiség a fosszilis tüzelőanyagok égetése során keletkező szén-dioxid kibocsátásával befolyásolja leginkább a globális klímát […] Vannak olyan potenciálisan katasztrofális események, amiket figyelembe kell venni. […] Az esőzések egyes régiókban egyre hevesebbek lehetnek, míg más régiók elsivatagosodhatnak […] [Egyes országok] mezőgazdasági termelése visszaeshet vagy akár le is állhat. […] Az emberiségnek öt-tíz év áll a rendelkezésére, mielőtt kritikussá válik az energiastratégiák megváltoztatására vonatkozó kemény döntések szükségessége. […] Amire a hatások mérhetővé válnak, előfordulhat, hogy már nem lesznek visszafordíthatók.

Könnyen azt hihetnénk, hogy a fenti idézet Al Gore próféciája az 1990-es évek közepéről. De nem így van. A szövegrészlet egy közelmúltban előkerült, 1970-es évekbeli belső céges dokumentáció tanúsága szerint a fosszilistüzelőanyag-óriás ExxonMobil vezető kutatójától, James F. Blacktől származik.[1] Az azóta eltelt évtizedekben azonban ahelyett, hogy az ExxonMobil és más, fosszilis tüzelőanyagokkal foglalkozó érdekeltségek komolyan vették volna saját tudósaik figyelmeztetését, inkább elindítottak egy tudományos bizonyítékokat vitató PR-kampányt, és mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a bolygó felmelegedését okozó karbonszennyezés visszaszorítását célzó politikát.

Ennek következtében bolygónk mára olyannyira felmelegedett, hogy már a veszélyzónában van, de még mindig nem tesszük meg a szükséges intézkedéseket a valaha volt legnagyobb globális válság elhárítására. Háborúban állunk – de mielőtt belevágnánk, először meg kell értenünk, mi van az ellenség fejében. Milyen fejlett taktikákat alkalmaznak a klímatagadás és késleltetés erői manapság a klímaváltozás elleni fellépés megállítására? Hogyan győzhetnénk le ezt az alakváltó Leviatánt? Vagy máris elkéstünk volna? El tudjuk-e még kerülni a katasztrofális mértékű globális klímaváltozást? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre választ kell kapnunk, és a következő oldalakon meg is kapjuk majd azokat.

Történetünk közel egy évszázaddal ezelőtt kezdődött, amikor megszülettek az első olyan forgatókönyvek, amelyek egy meglévő probléma tagadására, illetve a problémára irányuló figyelem elterelésére irányultak. Mondhatni, a fosszilistüzelőanyag-ipar a legrosszabbaktól tanult.[2] A fegyverlobbi mottója az 1920-as évekre nyúlik vissza: „A fegyverek nem ölnek embereket, az emberek ölnek.” Ez tankönyvi példája a terelésnek, ami igen veszélyes: a figyelmet átirányítja a támadófegyverekhez való könnyű hozzáférés problémájáról a tömeges lövöldözések egyéb feltételezett tényezőire, például a mentális betegségekre vagy az erőszak médiában való ábrázolására.

A dohányipar is hasonló irányt vett, és igyekezett bagatellizálni a cigaretta és a tüdőrák közötti összefüggést még a saját, 1950-es évekre visszanyúló belső kutatásában is, amely bizonyította a termék halálos és függőséget okozó természetét. „A kétség a mi termékünk” – olvasható a Brown & Williamson dohányipari vállalat egyik belső feljegyzésében.

Aztán ott van a mára ikonikussá vált, „Síró indián” néven ismert társadalmi célú hirdetés is. Egyes olvasók még emlékezhetnek a reklámra az 1970-es évek elejéről. Vasszemű Codyval, a síró indiánnal hívták fel a nézők figyelmét a műanyag palackból és fémdobozokból felgyülemlő szemétre, amely országszerte belepte és szennyezte a tájat. A hirdetés azonban nem egészen az volt, aminek a felszínen látszott. Ha csak egy kicsit is beleássuk magunkat a történetbe, láthatjuk, hogy a reklám valójában egy, az üdítőital-gyártók által kidolgozott gigantikus elterelő kampány központi eleme volt, amely nem a vállalatokra, hanem ránk, emberekre akart ujjal mutogatni, és az egyéni felelősséget hangsúlyozta a kollektív fellépés és a kormányzati szabályozás helyett. Ennek eredményeként a műanyagszennyezés globális környezeti veszélye továbbra sem múlt el, sőt, a probléma azóta olyan méreteket öltött, hogy a műanyaghulladék mára az óceánjaink legmélyére is leszivárgott.

Végül elérkeztünk a fosszilistüzelőanyag-iparhoz. Az olyan milliárdos plutokraták, mint a Koch testvérek, a Mercerek és a Scaifek, illetve az olyan vállalatok, mint az ExxonMobil, dollármilliárdokat költöttek az 1980-as évek végén kezdődő dezinformációs kampányra, amely le akarta járatni az ember okozta klímaváltozást bizonyító tudományt, valamint a klímaváltozás és a fosszilis tüzelőanyagok égetésének kapcsolatát. Az ExxonMobil még azt követően is kitartóan cáfolta a tudományt, hogy a saját kutatócsoportja arra a következtetésre jutott, hogy a fosszilis tüzelőanyagok további használata „pusztító” hatással lehet a klímára.

Pedig ezeknek a tudósoknak igazuk volt. A dezinformációs kampány következménye, hogy ma, évtizedekkel később szemtanúi lehetünk az ellenőrizetlen éghajlatváltozás pusztító hatásainak, amit nap mint nap láthatunk a hírösszefoglalókban, a televízió képernyőjén, az újságok címlapjain és a közösségi média hírfolyamaiban. Part menti áradások, hőhullámok, aszályok, pusztító árvizek és tomboló erdőtüzek: ezek mutatják a veszélyes mértékű klímaváltozás arcát. Egy olyan arcot, amely egyre ismerősebb számunkra.

Következésképpen a tagadás és késleltetés erői – a fosszilistüzelőanyag-ipar, a jobboldali plutokraták és az olajpénzből finanszírozott kormányok, amelyek továbbra is hasznot húznak a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségünkből – többé nem állíthatják azt pókerarccal, hogy nem történik semmi. A klímaváltozás fizikai bizonyítékait nyíltan tagadni ma már egyszerűen hiteltelen. Ezért áttértek a tagadás egy enyhébb formájára, miközben továbbra is áramlik az olaj és égnek a fosszilis tüzelőanyagok; egy sokoldalú offenzívát is folytatnak, amely megtévesztésen, figyelemelterelésen és késleltetésen alapul. Ez az új klímaháború, és a bolygó vesztésre áll.

Az ellenség mesteri elterelő kampányt indított – amelyet a fegyverlobbi, a dohányipar és az üdítőital-gyártó cégek ihlettek – azzal a céllal, hogy a felelősséget áthárítsák a vállalatokról az egyénekre. Az egyéni cselekvést – a vegán életmódtól kezdve a repülés elkerüléséig – egyre inkább a klímaválság elsődleges megoldásaként emlegetik. Bár ezeket a lépéseket érdemes megtenni, az önkéntes egyéni cselekvésre irányított fókusz leveszi a nyomást a kormányzati politikusok válláról, hogy felelősségre vonják a szennyező vállalatokat. Valójában egy nemrégiben készült tanulmány szerint ha az apró egyéni tettekre fektetjük a hangsúlyt, az alááshatja a szükséges érdemi klímapolitikák támogatását,[3] ami nagyon kényelmes az olyan fosszilistüzelőanyag-cégek számára, mint az ExxonMobil, a Shell és a BP. Ezek a cégek továbbra is nap mint nap rekordnyereséget termelnek, miközben mi – George W. Bush volt elnököt idézve – „a fosszilis tüzelőanyagok rabjai” maradunk.

Az elterelő kampány arra is lehetőséget ad, hogy az ellenség megossza a klímavédő közösséget, tovább ásva a már meglévő árkot azon klímavédők között, akik inkább az egyéni cselekvésre figyelnek, illetve azok között, akik a kollektív és a politikai fellépés szükségességét hangsúlyozzák.

Az ellenség botok és trollok segítségével, a közösségi médiát és az internetes keresőmotorokat manipulálva a 2016-os amerikai elnökválasztás során kifinomult kiberfegyvereket vetett be. Ezek ugyanazok a taktikák, amelyeknek köszönhetően az amerikaiak megválasztottak egy klímaválság-tagadó elnököt Donald Trump személyében. Rosszindulat, gyűlölet, féltékenység, félelem, düh, fanatizmus: a legalacsonyabb rendű hüllőagyi impulzusok mindegyikét igyekeztek kiaknázni a szennyező vállalatok és szövetségeseik a kampány során, hogy megosztottságot szítsanak a klímamozgalmon belül, miközben félelmet és felháborodást keltenek a „bázisukban” – a csalódott jobboldaliakban.

Eközben a nem cselekvési politika képviselői hatékonyan ellenezték a szén-dioxid-kibocsátás szabályozására és beárazására irányuló intézkedéseket, és támadást indítottak olyan életképes alternatívák ellen is, mint a megújuló energia. Helyettük olyan álmegoldásokat szorgalmaztak, mint például a szén-dioxid-leválasztással történő szénégetést, vagy a nem validált, ámde potenciálisan veszélyes geomérnökségi rendszereket, amelyek együtt járnak a bolygónk nagymértékű manipulálásával. Az érvelés során elhangzik, hogy a hipotetikus jövőbeli innovációk mentenek majd meg bennünket, így jelenleg nincs szükség a politikai beavatkozásra. Csak odavetünk néhány dollárt a kockázatok kezelésére, miközben folytatjuk tovább a szennyezést.

A klímaügyi előrelépést a Trump-kormányzat intézkedései eljelentéktelenítették: felszámolták a Környezetvédelmi Hivatal (Environmental Protection Agency, EPA) klímabarát politikáját, ideértve a Tiszta Energia Tervet (Clean Power Plan), visszaállították a szennyező anyagokra vonatkozó szabályozásokat, zöld utat adtak az olaj- és gázvezetékeknek, közvetlen támogatást nyújtottak a küszködő szénipar számára, valamint lehetőséget teremtettek az állami területeken végzett olcsó fúrásokra. A fosszilistüzelőanyag-ipar szabad kezet kapott a szennyező tevékenységének kiterjesztésére.

Az ellenség lélektani hadviselést is alkalmaz a klímaharcban. Azt a narratívát erősítik, hogy a klímaváltozás egyébként is enyhe és ártalmatlan hatásaihoz könnyen alkalmazkodhatunk majd. Ezzel pedig megkérdőjelezik a probléma égető voltát, ugyanakkor visszavetik a cselekvést, ezzel is táplálva a klímaváltozás elkerülhetetlenségének érzését. Látszólag klímabajnoknak tűnő egyének a klímakatasztrófát kész tényként ábrázolták, ám vagy túlbecsülték az emberek által okozott károkat, így elvetve annak lehetőségét, hogy megtegyük a katasztrófa elhárításához szükséges lépéseket, vagy olyan magasra tették a mércét (például a piacgazdaság felszámolásának régi nótáját fújva), hogy bármilyen cselekvés eleve kudarcra van ítélve. Az ellenség pedig az ilyesmit nagy örömmel nagyítja fel.

De nincs minden veszve. Ebben a könyvben arra törekszem, hogy leleplezzem azokat a hamis narratívákat, amelyek hátráltatták az éghajlatváltozás megfékezésére irányuló kísérleteket, és hogy valódi utat mutassak az olvasóknak a bolygónk megőrzéséhez. A civilizációnk megmenthető, de csak akkor, ha megtanuljuk felismerni az ellenség jelenlegi taktikáját – vagyis a nem cselekvést –, és azt is, hogyan küzdjünk ellene.

Több évtizeden át az élén álltam annak a küzdelemnek, mely arra irányult, hogy széles körben megismertessük az emberekkel az éghajlatváltozás tudományát és következményeit, és ennek következtében teljesen egyedi látásmódot alakítottam ki. A hokiütő nevet adtuk a kollégáimmal annak az 1998-ban közzétett görbének, amely bemutatja bolygónk átlaghőmérsékletének meredek emelkedését az elmúlt évszázad során.[4] A grafikonunk azért vált ikonikussá a klímaváltozással kapcsolatos vitában, mert egy egyszerű történetet mesélt el: nevezetesen azt, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetésével, valamint az üvegházhatású gázok légkörbe engedésével példátlan felmelegedést okozunk a bolygón. Évtizedekkel később a hokiütőgörbét még mindig támadják, annak ellenére, hogy számos tanulmány nemcsak megerősítette, hanem ki is terjesztette az eredményeinket. Miért? Mert továbbra is veszélyeztet bizonyos érdekeket.

Az 1990-es évek végén a hokiütő elleni támadások miatt – még fiatal tudósként – a küzdelem közepén találtam magam. Miközben a politikai indíttatású támadásokkal szemben védtem saját magamat és a munkámat, kénytelen-kelletlen a klímaháborúk harcosává váltam. Immár két évtizede figyelem az ellenséget közelharcban, tudom, hogyan működik és milyen taktikákat alkalmaz. Figyelemmel kísértem az elmúlt néhány évben a megváltozott csatatér miatt a taktikákban bekövetkezett drámai változásokat is. Alkalmazkodtam ezekhez a megváltozott taktikákhoz, és módosítottam azon is, hogyan vonom be a közvéleményt és a politikai döntéshozókat a saját tevékenységembe azért, hogy tájékoztassak és befolyásoljam a közbeszédet. Ezzel a könyvvel az a szándékom, hogy megosszam Veled, amit tanultam, valamint hogy Téged is bevonjalak önkéntesként a bolygó megmentéséért vívott harcba a klímaválsággal szemben, mielőtt még túl késő lenne.

Íme, a négypontos haditervem, melyre a könyv végén visszatérünk:

• Ne hallgass azokra, akik szerint már minden mindegy! A fosszilis tüzelőanyagokban érdekeltek és támogatóik azt a tévtant hirdetik, hogy túl késő van a cselekvéshez. Ez csak egy újabb módja annak, hogy legitimálják a szokásos ügymenetet, és hogy továbbra is a fosszilis tüzelőanyagokra támaszkodjunk. El kell utasítanunk ezt a klímavégzetet hirdető sötét érvelést, mellyel manapság egyre gyakrabban találkozhatunk az éghajlatváltozásról szóló közéleti diskurzusban.

• „Egy kis gyermek őrzi azokat…” [5] A legfiatalabb generáció tagjai foggal-körömmel küzdenek a bolygó megmentéséért, olyan tartással és egyértelmű erkölcsi üzenettel, amelyet csak azok nem hallanak meg, akik homokba dugják a fejüket. A fiatalok hozhatják el azt a változást, amelyre a klímavédők vártak. Kövessük a tetteiket, tanuljunk a módszereikből és az idealizmusukból!

• Oktatni, oktatni, oktatni! A radikális klímatagadók szinte mind megingathatatlanok. A klímaváltozást a jobboldali ideológia tükréből szemlélik, és leperegnek róluk a tények. Ne pazarold az idődet arra, hogy meggyőzd őket! Ellenben vannak olyan jóhiszemű emberek, akik a klímaváltozásra irányuló dezinformációs kampány hatására összezavarodtak. Nekik viszont segítenünk kell! Így később ők is csatlakozhatnak hozzánk a harcban.

• A rendszer megváltoztatása rendszerszintű változást igényel. A fosszilistüzelőanyag-érdekeltségek félretájékoztatási gépezetének célja, hogy a nagyobb, rendszerszintű változás helyett inkább arról beszéljünk, hogy milyen autót vezetünk, milyen ételt fogyasztunk vagy milyen életmódot választunk magunknak. Olyan törvényekre van szükség, amelyek ösztönözik a szükséges elmozdulást a fosszilis tüzelőanyagoktól a tiszta, zöld világgazdaság irányába. Azokat az úgynevezett vezetőket, akik nemet mondanak az éghajlatváltozás elleni fellépésre, el kell távolítani a hivatalukból.

Fordította: Csender Anikó

Michael E. Mann:
Az új klímaháború
– Harc a bolygó visszaszerzéséért
MCC Press Kiadó, Budapest, 2024
408 oldal, teljes bolti ár 5950 Ft