»Ember, kegyelmezz az embernek!« | Salamon Pál: Menyegző

kistibi |

A holokauszt-irodalom, illetőleg a holokausztról szóló művészet(ek) fő kérdése, hogy lehet-e művészetté formálni a szenvedést, a halált, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat, a kilátástalanságot, a „sorstalanságot”. Elie Wiesel szerint például „Az a mű, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.” Természetesen, mint mindig, ütközik az elmélet és a gyakorlat, hiszen Wiesel írta az egyik legismertebb, legsötétebb holokauszt-regényt (Az éjszaka).

Nyíri János a Madárországban azt mondja: „…ki nem állhatom ezeknek a könyveknek a »művészetét« vagy azokat a holokauszt-filmeket, amelyekben jól táplált hollywoodi színésznők úgy csinálnak, mintha auschwitzi foglyok lennének.”

Nyíri János pedig úgy írt holokauszt-regényt, hogy sikerült megúsznia a deportálást, nem került koncentrációs táborba, mégis a témában a Madárország az egyik legjobb magyar mű.

Saját (természetesen erősen szubjektív) rangsorom, kizárólag a magyar nyelvű műveket vizsgálva: irodalomban a Menyegző, a Madárország, illetve Pilinszky János KZ oratóriuma. A filmek között pedig az 1945 (rendezője: Török Ferenc), ami Szántó T. Gábor elbeszélése alapján készült.

A témába vágó sok művet olvastam, de a Menyegzőnél megrendítőbbet talán még soha. Nem véletlenül írja róla az izraeli Háárec című lap: „Mielőtt elolvastuk a Menyegzőt, azt hittük, mindent tudunk a holokausztról. Tévedtünk.”

A Menyegző talán legmegdöbbentőbb üzenete nem a koncentrációs tábor kegyetlensége, hanem az, ami utána következik. Ha a tábor nem ölte meg a testet, ha a test viszonylag épen szabadult, a lélek akkor sem képes egészségesen kikerülni a szögesdrótok közül.

Az önéletrajzi elemekkel bőségesen átszőtt regény főszereplője Gyuri. A tizenhárom éves zsidó fiúnak elhurcolják a szüleit, őt kilökik az utcára. A városban kószál, amikor begyűjtik és viszik Óbudára, a gyűjtőhelyként hírhedtté vált téglagyárba. Figyel, tapasztal – és cselekszik. Megszökik. Az utcán mászkálva látja a plakátot: „Az a személy, aki délután 5 óra után az utcán tartózkodik – FELKONCOLTATIK!” A szó által keltett rémület azonban hasznára válik: kirángatja az apátiából, gondolkodásra kényszeríti. Előbb egy özvegyasszonynál talál menedékre, majd egy volt könyvkiadó lesz házigazdája, néhány napig pedig a hatalmas kutya, Salvator osztja meg vele a kutyaólt.

Gyuri szeretne bejutni a Svéd Királyság védelme alatt álló zsidó házba. A kapu őrzője azt kérdi: hogyan kezdődik a Tóra. „Ember, kegyelmezz az embernek!” mondja Gyuri. Így kellene kezdődnie, pedig nem így kezdődik – gondolja évtizedek múltán, amikor az jár az eszében, vajon milyen felnőtt lehetett, aki egy magányos, védtelen, kamasz fiút kilök az utcára, a nyilasok prédájául.

Az író érdekes módon váltogatja a narrátorokat. Az első mesélő a kamasz Gyuri, de az ő elbeszélést időnként megállítja, magyarázza, továbbviszi a felnőtt György. Ez azonban csak a regény első kétharmadára jellemző. Ekkor időt és mesélőt vált a mű: már csak György hangját hallhatjuk, felgyorsul a regényidő is. Az első rész nagyjából fél év története, a hátralévő harmad pedig mintegy negyven évet ölel fel.

Gyuri az éhségtől már támolyog, amikor találkozik Eszterrel, a lángolóan vörös hajú, keresztény lánnyal, aki elviszi magához. Nincs kérdés, nem kell magyarázat. Eszter édesanyja ugyanolyan nagyszívű, mint a lánya, befogadják Gyurit. „Eszter figyelme és az asztal alatti titkos érintése megrázó élménnyel szolgált. Szökése közben megszokta és véglegesnek vélte, hogy előtte ismeretlen okból számára mindenki ellenség, és ő mindenkinek ellensége…Eszter a szövetség üzenetét küldte…” Aztán a szövetségből szerelem lett. Hely híján egy ágyban alszanak, de ez egyiküknek sincs ellenére. „Akkor egyikük sem tudhatta, hogy a lány azokban a percekben vált szeplőtlenül fogant anyává, a fiú pedig férfivá.”

Aztán feljelentik őket, Gyurit elviszik, Eszter utána megy. Együtt utaznak a marhavagonban. „A marhavagont a sarokba állított edény orrfacsaró szaga és a szégyengyalázat hangulata töltötte be… Az embernek a saját ürülékével való összezárása is az ember és az állat közötti különbség kezdeti lebontását szolgálta...”

Megérkezésük után a nőket és a férfiakat elválasztják. Nyernek néhány percet, a vagonok mögött elbújva, a rámpán:

„– Akkor most tartsuk meg a menyegzőnket – mondta a fejét hátravetve. – Minket az Isten ad most össze.
Az eddig némán álldogáló fiút a különös alkalom megszólaltatta:
– Akkor csak ő választhat el bennünket…
– Ne felejts el!
A fiú is megtorpant.
– Soha – kiáltotta Eszter felé. Minthogy mindketten megtorpantak, kísérőik mindkettőjükön nagyot lódítottak.”

Néhány nap boldogság után megkezdődik az Eszter nélküli élet. Gyuri munkatáborba került, vasúti talpfákat cipelnek. A fiú óriási szerencséjére találkozik a Tanár úrral, akivel egy házban laktak. Ő lesz a mentora, vezetője, tanácsadója. A Tanár úr minden hajnalban fél órával korábban kel a többieknél – Gyuri nagy megdöbbenésére –, megmosdik a kút dermesztően hideg vízében, átdörzsöli szívtájékát, ereit, majd kiszellőzteti szalmazsákját – és tornázik. Tőle tanulja meg, hogy miképpen tegye elviselhetővé a csaknem tízórás robotot, hogyan egye élvezettel az ehetetlen ételt, hogyan igya átszellemülten a kávénak nevezett löttyöt. Megtanulja azt is, hogy aki a táborban elveszíti az önbecsülését, az bizonyosan meghal. Összeszedi a bátorságát, és a táborparancsnoktól kér egy lapot, amelyre sakktáblát rajzol, kenyérből gyúrnak figurákat, és sakkoznak. Elmeséli menyegzője történetét, mire ezt a választ kapja: „A maga idején azt hittem, az én esküvőm volt a legszebb, de ilyen menyegzőről még sosem hallottam.”

Különös, hogy a rendszeres elhangzó kérdés: Hol vagy, Isten! mellett született egy tábori fohász is: „Istenem, Teremtőm, hívjál már haza.” Aki már nem volt képes munkát végezni, az a létszámellenőrzés után visszatámolygott a barakkba, és a halált várta. Ebben a táborban nem égették el a kevés halottat. Nem volt gazdaságos. Hetente szedték össze őket, és más táborba szállították el. „A kátrány szagú talpfák, a híg kávé, az átlátszó szemű SS-őrök, a tetvek és a halálvárás világából abba a világba vágyott, amelyet gondolataiban »Szicíliai menyegzőnek« nevezett el.” 1945 februárját írjuk ekkor.

A tanár urat az SS-legények brutálisan megverik, amikor kidobják egy autóból, már haldoklik. Még van ereje elbúcsúzni Gyuritól. „…azért ragaszkodj az életedhez, mert csak a létezésben lehetséges szálfaegyenesen állva küzdeni… úgy kell… mintha egész életünkben flamencót táncolnánk.”

A náci rezsim bukása, a táborok felszabadítása után svédországi rehabilitáció következik, de ott nem tud sokáig maradni, hiszen meg kell találnia Esztert – akinek még a családnevét sem tudja. A feladat szinte lehetetlen, mert a ház, ahol Eszterék éltek, a pincében rejtőzőkre omlott. És ez Gyuri második holokausztja. Nem élhet életének jobbik fele nélkül, csakhogy hol keresse… Mégsem adhatja fel, hiszen Eszter nélkül már ő sem lenne. Nem adhatja fel, mert a flamencót egyenes derékkal kell táncolni…

Salamon Pál azt mondta magáról, hogy két írói korszaka volt. Az elsőben – saját véleménye szerint – közepes volt, majd húsz év kihagyás után, hatvanéves kora körül kezdett újra írni, s ekkor születik meg a világhírűvé vált Sorel ház, majd a Menyegző. Ha műveinek listáját nézzük, máris igazolható: 1974-ben jelent meg A porond, majd 1994-ben a Sorel ház. Közben újságíró volt a Népszabadságnál, aztán kilépett, elhagyta az országot, és sokáig fizikai munkából élt.

Mind a Sorel ház, mind a Menyegző önéletrajzi elemekkel erősen átszőtt mű. Valószínűleg Salamon Pál is azt érezte, amit a holokauszt sok túlélője: nem tud, nem akar beszélni arról, amit átélt. Csaknem ötven év kellett, hogy leülepedjen lelkében a vészkorszak, és megfogalmazódjon, amit érdemes elmondani. Azt mondta a Sorel házról, hogy fejben tulajdonképpen már kész volt, amikor írni kezdte. A vaskos nagyregény másfél év alatt öltött végső formát…

Salamon Pál íróként Magyarországon nem nagyon kapott hivatalos elismerést. Halálát az irodalmi fórumok szinte észre sem vették. A Mazsihisz honlapján talált nekrológ egy nagyon fontos gondolatot idéz tőle. „Az a baj szerintem, hogy az ember nem tud együttműködni a Teremtővel. Azért nem, mert nem képes nyugodt, derűs lélekkel elviselni, hogy halandó. Nem tanultunk meg együtt élni a halandóság tudatával. Az ember mindent kitalál, hogy ez elől elmeneküljön, felülkerekedni a másikon, uralni, legyőzni, hogy ne kelljen szembesülnie saját végességével, azzal, hogy a halált nem győzheti le. Ha továbbra is képtelen lesz tudomásul venni a helyzetét, távoznia kell a földről.”

2019-ben, halála előtt két évvel jelent meg újra a Sorel ház, majd a Menyegző. Ennek kapcsán készültek azok az interjúk, amelyekből idézgettem.

„De ahogy a gyűlöletnek is megvannak a mítoszai, nekem az a szándékom, hogy megalkossam a szeretet és a megértés mítoszait. Amire csak a művészet képes, a politika nem.” (…) „Goebbels elmondta, hogy mennyire megveti a Nyugatot, amiért behódolt előttük. Kis haragokat, félreértéseket csakis békés úton szabad és kell megoldani. De a gonoszt ráolvasással, magyarázkodással, fölösleges engedményekkel csak ingerelni lehet” – mondta Salamon Pál a Magyar Narancsnak.

Érdekes gondolat ez, főként miniszterelnökünk minapi „békemissziója” tükrében, amikor a földgolyó diktátorainak csaknem felét sikerült néhány nap alatt végighakniznia.

Salamon Pál: Menyegző
Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 2019
352 oldal, teljes bolti ár 3590 Ft
online ár a book24.hu-n 3231 Ft,
e-könyv változat 3490 Ft
ISBN 978 615 590 5490 (papír)
ISBN 978 615 590 5490 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Salamon Pál önéletrajzi ihletésű regénye egy tizenhárom éves zsidó fiú és egy tizennégy éves keresztény lány szerelméről szól, 1944-ben.
Vajon néhány nap alatt kivirágzott szerelmük segít, hogy életben maradjanak, vagy elnyeli őket a nagy világégés?
Az árván maradt fiút a lány és az édesanyja rejtegetik, de az üldözők rátalálnak és elhurcolják. A kislány utánaszökik. Eszter és Gyuri együtt teszik meg a végzetes vonatutat a koncentrációs táborig.
A Sorel házat követő remekmű elgondolkodtató és megrázóan szép olvasmány.