Heidi Swain: A könyvrajongók búvóhelye (részlet)

Prológus

Szinte teljesen hihetetlen volt mindhármunk számára felfogni a tényt, hogy már három teljes hónapja a tóparti házban éltünk, vagy elhinni azt, hogy néhány órán belül visszaadjuk a kulcsokat, és hárman háromfelé indulunk.

Szerencsés véletlen sodort össze minket, három idegent, akik egy egész nyárra maguk mögött hagyták a valóságot, és mostanra az életünk már pontosan abba az irányba haladt, amerre akartuk, és az újrakezdéssel felvértezve készen álltunk, hogy szembenézzünk a jövőnkkel. Mi hárman egy egységgé kovácsolódtunk, egy szilárd egységgé. Az életünk során minket ért traumák megosztása, és a saját lelkünkben való elmerülés összehozott minket a három hónapos nyaralásunk során, és ennek következtében olyan erős kötelék alakult ki köztünk, amelyről mindannyian tudtuk, hogy egy életre szól.

– Megingathatatlan és szétszakíthatatlan – mondta a gondtalan Rose előző este, amikor a behűtött pezsgőt kortyolgattunk a tó partján rakott tábortűz mellett.

Amikor megérkezett, Rose azt állította, hogy ő csak a buli kedvéért jött, de nekünk sikerült lekapargatni az életét beborító mázat, és felfedeztünk egy kedves, sebezhető és elveszett embert, aki ott vergődött alatta. Most már volt egy életcélja és egy terve, hogy hogyan fogja azt elérni. Még mindig ő volt a legnyitottabb és leglazább mindannyiunk közül, de már nem használta álcaként a minden buliban benne vagyok hozzáállást.

– Megingathatatlan és szétszakíthatatlan, egy életre! – ismételte a tósztot ragyogó mosollyal, kissé kásás hangon Laurie, majd horkantva felnevetett, mert még mindig nem tudott egy pohárnál többet inni anélkül, hogy kuncogni ne kezdett volna.

Bár nem szívesen vallotta be, de Laurie volt az egyetlen közülünk, aki tényleg elmenekült. Amikor még csak ismerkedtünk egymással, kitartott amellett, hogy alig várja, hogy az oltár elé állhasson Mr. Igazival (Mr. Nem Is Annyira Igazival, mint később kiderült), de a Hope Falls-vízeséshez tett kirándulásunkig tartott, hogy végre megtörjön.

Mindegyikünknek volt egy titkos kívánsága a vízesésnél. Rose és én boldogok voltunk a miénkkel, de Laurie sírva fakadt, és zokogás közben bevallotta, hogy azt kívánta, bárcsak történne valami, ami lehetővé teszi, hogy felbontsa az eljegyzését anélkül, hogy bárkit megbántana.

Nagy kérés volt, de hármunknak együtt sikerült, és Laurie megígérte, hogy soha nem szökik meg egy helyzet elől, és nem próbál többé mindenkinek a kedvében járni, ami miatt általában mindig elmenekült.

És hogy mi van velem? Hát, én is úgy érkeztem meg, hogy a fejemben pont ugyanakkora összevisszaság volt, mint a másik kettőében, de most már rendben vagyok. Bátornak éreztem magam, és elhatároztam, hogy követem a szívemet, és elengedtem a sok „ha”-t, „de”-t és „talán”-t. Elhatároztam, hogy nem fogok tovább tétovázni, vakon követni az utat, amit a család már kijelölt számomra, és használom a kreativitásomat, amíg a szikra még pislákol, és megengedtem magamnak, hogy újra szerelmes legyek. Kiderült, hogy nem lehet – és nem is szabad – minden kapcsolatot egy kalap alá venni…

– Heather! – kiáltott Laurie, elvonva a gondolataimat az új férfiról az életemben. – Kérlek, siess!

– Csak nem szállt inadba a bátorságod? – kérdezte duzzogva Rose, aki anyaszült meztelenül állt, és csípőre tett kézzel mustrált engem.

Vele szemben ott állt Laurie a hatalmas kapucnis pulóverében, amelyet épp most húzott magára. Biztos voltam benne, hogy azzal a céllal választotta ezt a ruhadarabot, hogy az utolsó pillanatig erényesnek mutassa magát.

– Nem! – kiáltottam vissza, és kibújtam a farmeromból. – Persze hogy nem. Már jövök is.

Laurie a móló pereméről lekukucskált az alattunk lévő sötét vízre.

– Nem hiszem el, hogy rábeszéltél erre – mormolta Rose-nak, miközben gyorsan levetkőztem és csatlakoztam hozzájuk.

– Ez kellőképpen megpecsételi a kötelékünket – mondta Rose nyomatékosan.

– A tóban való meztelen fürdőzés és a tüdőgyulladás pecsételi meg a barátságunkat? – kérdezte Laurie homlokráncolva.

– Vagy az, vagy a hidegtől kapott sokk öl meg minket – vágtam vissza megragadva mindkettőjük kezét, mire Laurie ledobta a kapucnis pulóverét. – Csak gondolj a címlapokra!

Rose hátravetette a fejét, és felnevetett, Laurie pedig csatlakozott hozzá.

– Akkor gyerünk – mondta, és hátrébb húzott minket, hogy tisztességesen nekifuthassunk. – Háromra ugrunk.

Ismét egymásra néztünk, és éreztem, hogy egy gombóc lesz a torkomban. Bárhová vet is majd az élet, soha sem fogom elfelejteni ezt a nyarat, amelyet a tó mellett töltöttem ezzel a két hihetetlen nővel.

– Akkor gyerünk! – Rose mosolygott, a szeme megtelt könnyel, Laurie pedig szipogott egyet.

Megszorítottuk egymás kezét, és nekifutottunk.

– Egy, kettő, három! – kiáltottuk együtt, nem törődve azzal, hogy ki hallja, ahogy a hangunk felerősödött, majd olyan messzire és olyan magasra ugrottunk, amennyire csak tudtunk az alattunk lévő tóba.

Heidi Swain: A könyvrajongók búvóhelye
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
Next21 Kiadó, Budapest, 2024
414 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft