Odze György: Kísértés (részlet)

Ki vagy?

Ez a kérdés. Ki lehetnél? Ez sokkal fontosabb kérdés. Ki lehetnél, ha akarnál? Ez az igazi kérdés. De hát vele minden rendben van. Véges András harminchárom éves ügyvéd, a többnyire mocskos perekkel foglalkozó Kállai és Birkás iroda munkatársa most úgy érezte, hogy a sikerei csúcsán jár. Kívül magabiztos, belül bizonytalan. A sikerek csúcsán járni nagyon jó. De mi lesz később? Később is a sikerek csúcsán jár majd? Lehet. De nem biztos. Elegáns, kisportolt és jóképű, lakása a Vérmezőre néz, divatosan öltözik, autója német és nyitható tetejű, előkelő és finom életet él, izmait drága edzőtermekben erősíti, minden nap étteremben ebédel és gyakran váltogatja a barátnőit. Délelőtt van, ül az aktákkal zsúfolt íróasztalánál. Sokat dolgozik, mert abban bízik, hogy ha most sokat dolgozik, akkor idősebb korában majd nem kell sokat dolgoznia. Mindnyájan így szeretnénk, de nem mindenkinek sikerül. Többségünk fiatal korában azért dolgozik sokat, hogy aztán később még többet dolgozzon. Becsukta az irodája ajtaját, hátradőlt a karosszékében, behunyta a szemét, meglazította a nyakkendője csomóját. A stílus: helytállás. Ez a mondat ott függött bekeretezve a falon, a könyvespolc fölött. Szerette az ilyen kemény, rövid igazságokat. Nem mindig hitt bennük, de mindig úgy tett, mintha hinne. És ha az ember úgy tesz, mintha hinne valamiben, az már majdnem olyan, mintha hinne is.

Az ügyészségen kezdett dolgozni. Egyetem után vonzónak látszott, apa és Pekár Dezső is ezt tanácsolta, márpedig Pekár Dezső tanácsa különösen fontos volt. Valahol meg kell tanulni a mesterséget. Mi az ügyészség? Büntetőeljárásokban a vád képviselője. Mit csinálsz? Fogalmazó voltam. Jogász. Milyen ostobán hangzik. Előrehaladása lassú volt, de biztos, amennyiben nem követ el súlyos szakmai hibát vagy nem bosszantja fel főnökeit, lehet esetleg kerületi vagy megyei ügyész helyettes. De a munka nem érdekelte. A munka legtöbbször unalmas tevékenység, az emberek pénzért csinálják, meg hogy a hétköznapokon menjen vele az idő. A többi nem számít. Az irodai munkának sokszor nincs minősége, a hibák helyrehozhatók, csak a beosztotti alázat kötelező. Annak van igaza, aki nagyobb irodában ül. Ő egy kis irodában ült, amit megosztott fogalmazótársával, Béninger Tiborral, akaratlanul is hallották egymás beszélgetéseit, tudtak egymás magánéletéről, elviselték egymás rossz szokásait, időnként együtt ebédeltek az ügyészség zsírszagú, zajos és zsúfolt étkezőjében, úgy tettek, mintha jó munkatársak lennének, mintha lenne miről beszélgetniük, de nem voltak jó munkatársak és nem is volt miről beszélgetniük. Mindig fellélegzett, ha Béninger, akár csak percekre is, de elhagyta a szobát, akkor meg különösen, ha szabadságra ment, ilyenkor valósággal úgy érezte, visszanyerte a szabadságát, és lehet, hogy Béninger is így érzett, de soha nem beszéltek erről. Ez lenne a jövő? Mi vár rá? Végzi a munkáját, a főnöke pedig minősíti, semmi több. Rossz esetben a főnökei szakmai hibát követnek és rá hárítják a felelősséget, de ezt is meg lehet szokni. Ha azonban a felelősséget ügyesen viszi el, és a főnökeit alkalmanként emlékezteti erre, visszakerülhet az előremenetel útjára, mondjuk, kerületi ügyész lehet, szerencsés esetben pedig akár még több. Csakhogy ő nem szeretett ott dolgozni, nem érdekelte ez a munka, nem érdekelte az előremenetel és nem érdekelte a felelősségvállalás sem, ebben az épületben szánalmas, szürke kis hivatalnoknak érezte magát, ahol mindig az történik, amit a vezetők akarnak. De hát nem ez a természetes? Mit akarsz egyáltalán? Ezt a kérdést már gyerekkorában is hallotta, akkor nem érdekelte, később úgy érezte, ráér ezzel foglalkozni. Mindenki lesz valaki. Mostanában azonban egyre kevésbé tudta és néha egyre kevesebbet akart. Tizennyolc évesen gazdag akart lenni, híres és sikeres, az ügyészségen pedig szegény volt, középszerű és sikertelen. Minden reggel arra gondolt, hogy az élet reménytelen. Reménytelen és kilátástalan, tele van csalódásokkal és kötelezettségekkel. Érettségi után egyetemre sem akart menni, tanulni sem volt kedve, pedig apa és anya minden nap elmondták neki, hogy a tanulás milyen fontos, ő egyetlen percig sem hitt abban, hogy a tanulás fontos, legszívesebben feküdt a szobájában az ágyon, zenét hallgatott és cigarettázott, pedig anya minden nap bejött és azt mondta, hogy ha csak fekszik a szobájában az ágyon és cigarettázik, akkor utcaseprő lesz belőle, ez volt anya legnagyobb gondja, hogy ő semmire sem viszi majd. Mi legyek? Ez volt a nagy kérdés. A gimnáziumban már majdnem mindenki eldöntötte, hogy mi akar lenni, Gedeon Péter például vegyészmérnök akart lenni, vegyészmérnök, ezen is elgondolkodott, és eszébe jutott a kémiaszertár savanykás, büdös levegője, de persze nem akart ő komolyan vegyészmérnök lenni, csak azért mondta, hogy közelebb kerüljön Zsuzsa nénihez, az osztályfőnökhöz, aki a kémiát tanította, ő mindig is ilyen dörgölőzős volt, később, az egyetemen KISZ-titkár, párttitkár, a munkahelyén a demokratizmus őszinte híve lett, de hát ezzel nem volt egyedül, Móricz meg Gellért matematikus akart lenni, nekik volt is hozzá tehetségük, Móricz minden matematikadolgozatnál több megoldást is tudott, és szívesen megosztotta a fiúkkal összegyúrt kis papírgalacsin formájában, valamint Pásztor Eszterrel, akibe szerelmes volt és aki viszont is szerette. De mi legyen vele, Véges Andrással? Ha tanácstalan vagy, idézd fel, milyen voltál hatéves korodban, ezt szokták mondani. Persze, könnyű ezt mondani, a felnőtteknek mindenre van tanácsuk, ha a gyerekekről van szó, aztán felnőttkorban ők maguk tanácstalanok a saját ügyeikben, mit tegyek? ezt kérdezte gyakran apa anyától, amikor éppen komoly dolgokról beszélgettek otthon, és nem úgy látszott, mint akinek segít, ha felidézi, milyen volt hatéves korában, anya pedig megmondta, hogy mit tegyen, így működik egy házasság, az egyik ember mindig határozottabb, és a határozottabb ember hozza meg a döntéseket, néha jól, néha rosszul, ez már csak így van, mire tízéves lett, már elege volt abból, hogy mindenki megmondta, mit tegyen, sokszor idézte fel, milyen volt hatéves korában, de amikor felidézte, rájött, hogy ebből nem tud tanácsot meríteni, mert semmilyen sem akart lenni és azt sem tudta, hogy milyen az, szeretni valamilyennek lenni. Akkor, amikor még minden gyerek akart valaki lenni.

Például pilóta.

Jól hangzott volna. De ő pilóta sem akart lenni. És tizennyolc éves korában sem akart lenni semmi. Ehhez kell ám az igazi bátorság, csak hát az a kérdés, hogy mihez is kell bátorság és milyenfajta az a bátorság, ami éppen kell? Korábban azt gondolta magáról, hogy bátor, de most már tudta, hogy sem nem bátor, sem nem gyáva, pontosabban fogalmazva egyszer bátor, máskor meg gyáva, többségében ott él egy nagy, szürke mezőn, se-bátor-se-gyáva társaival, amúgy se tudja pontosan, hogy mit jelent az, gyávának vagy bátornak lenni, ahány ember, annyi gyávaság és persze annyi bátorság is, az, aki bátor, az nem fél, de hát ez sem igaz, mert az is lehet gyáva, aki nem fél, azt kell először tisztázni, kik is vagyunk valójában. Egy nap, érettségi előtt, amikor hazafelé tartott a könyvtárból, ivott egy pálinkát a Budai Mackóban, ez volt életében az első találkozás az alkohollal, ehhez bátorság is kellett meg gyávaság is, mások sem gondolták komolyan, hogy akarnak valakik lenni, a legtöbben csak imponálni akartak azzal, hogy beszéltek róla. Mi szeretnél lenni? Irénke néni és Béla bácsi is meghalt már, őket is nagyon érdekelte, hogy mi lesz ővele. A nagyszülők nemzedéke, amelyiknek ez volt az álma: az unokák vigyék valamire. Irénke néni azt mondta a kórházban, mielőtt meghalt, hogy még szerette volna megélni, hogy nagy ember lesz belőle, fogta a csontos, sovány kezével a csuklóját, igyekezett mosolyogni, de már nem nagyon sikerült neki. Száraz volt az arcbőre, mint a pergamen, ezt is szokták mondani, mások meg bólogatnak rá, igen, a pergamenbőr a halál előjele. Béla bácsi akkor azt mondta, hogy öngyilkos lesz, mert nem tud Irénke néni nélkül élni, de nem kellett öngyilkosnak lennie, néhány hónappal később ő is meghalt, otthon, a fotelben ülve. Elaludt. Akkor még András azt hitte, ez is egy betegség, az elalvás, méghozzá halálos betegség. Elaludni. És milyen kellemes. Amikor kicsi volt, apa gyakran bevitte a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcát, és azt mondták, hogy milyen kedves kisfiú. Te is építész leszel, mint apuka? És jót nevettek. Talán legyél mérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az emberek átmennek rajtuk, lesz benned egy jó érzés, hogy ezt te tervezted. Biztosan így van. Ő majd csak áll a híd közepén, a korlátra könyököl, lenéz a folyóra, cigarettára gyújt és közben hallja, amint az emberek azt mondják mellette, nézd, ez a férfi tervezte ezt a hidat, igen, biztosan jó érzés, de őt nem töltötte volna el örömmel az efféle korlátra könyöklés, nem, esze ágában sem lett volna hidakat tervezni. De hát akkor mégis mi lesz? Tizennyolc éves volt, az embernek akkor pályát kell választania, pedig korai még, nagyon is korai, és felelőtlenség, egy életre előre tervezni, hogy ki mi akar lenni, nagypapa szeretett volna tisztességes zöldségkereskedő lenni Szombathelyen, egy saját üzlet volt a legnagyobb vágya, gondolta, hogy zöldségre meg gyümölcsre mindenkinek szüksége van, közben kitört az első világháború, Isonzónál gyomorlövést kapott, majdnem halálosan megsebesült, később vaskereskedést nyitott Budapesten, a Kálvin téren, arra számított, hogy szögekre meg kalapácsra mindenkinek szüksége van, de megint nem jöttek be a számításai, következett a második világháború, és akkor már senkit sem érdekelt, hogy nagypapa mi akart lenni. Érdekelnek a könyvek? Mert minden ember az, ami érdekli. A gimnáziumban a fiúkat csak a lányok érdekelték, a lányok és a nemiség, csak erről beszéltek, amikor egymás között voltak tornaórák után az öltözőben, ott ültünk a hosszú, sárga padokon, izzadtan, ez volt a nagy feladat, lányokat hódítani, kiszabadulni végre a kisfiúk világából és átjutni a felnőttek világába, de persze közben úgy tettek, mintha fontos lenne a kémia vagy a svédszekrényugrás, pedig ami az életet illeti, egyik sem volt fontos, és amikor Zsuzsa néni, az osztályfőnök, vagy Marfi, a kopasz, testes igazgató végigsétált a padok padsorok között, és megkérdezte, hogy na, gyerekek, ki mi szeretne lenni, mindnyájan igyekeztek komoly válaszokat adni, mert Marfi is komolyan kérdezte, vagy úgy tett, mintha komolyan kérdezné, de hát ez az élet lényege, a látszat és a valóság különbsége és azonossága, csak látszat, ezt mondják az emberek, de látszat nem létezik valóság nélkül és valóság sem létezik látszat nélkül, ezzel nem mész semmire, legyintett anya, akkor András azt találta ki, hogy gyerekorvos lesz, mert ilyen és ehhez hasonló komoly válaszokat szerettek hallani a tanárok, Vilhelm is dicséretképpen veregette meg a vállát, nagyon helyes, Véges, nagyon helyes. Nincs szebb annál, mint beteg gyerekeket gyógyítani. Gyerekeket gyógyítani vagy a híd korlátjára könyökölni, ilyesmi. Életcél, ahogyan apa fogalmazott. Tanulj szakmát. Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt, vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt akarta volna egy életen át? Nem, nem akart laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak az orvosok? Megtanulják a betegségeket és megtanulják, hogyan lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És persze, vannak gyógyíthatatlan betegségek. Amikor Zsiga bácsi egyszer csak kórházba került, mindenki azt mondta, lemondással vegyes szomorúsággal, mintha már mindnyájan a részvét előszobájában lennének, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, senki sem mondta ki a családban azt, hogy rák, de az újságokban sem írták meg, ha egy híres ember rákos volt, csak annyit írtak, hogy hosszan tartó, súlyos betegség, ebből aztán mindenki értett, ahogyan a tragikus hirtelenség az öngyilkosság átirata sajtónyelvre. Gyerekkorában gyakran figyelte Miska bácsit, a cipészt, amikor cipőt vitt hozzá javíttatni a Fény utcába. Miska bácsi egyedül dolgozott a kis műhelyében, ült egy zsámolyon barna, foltos bőrköpenyben, rádiót hallgatott, rossz, fekete fogai között cigarettát tartott, ügyesen bánt a szerszámaival, mindent meg tudott csinálni, amit csak rábíztak. Nem érdekelte, kié a cipő, nem érdekelte, mennyi ideig viselték, megmondta, mennyit kér érte és mikor lesz kész, aztán elhelyezte egy polcon. Ez komoly szakma, gondolta ő akkor, ez egy igazi, komoly szakma. Lehet, ezt is gondolta, hogy akkor cipész lesz. Végül is nem szégyen.

– Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül. Anya mindent türelmetlenül kérdezett, egyszerűen ilyen volt, András nem értette, hogy miért, de lehet, hogy anya sem értette. Egyik nap ő volt a szemefénye, sőt az egész család szemefénye, másnap türelmetlen volt vele, mintha útjában lenne.

– Nem tudom.

Odze György: Kísértés
Kalligram Kiadó, Budapest, 2024
254 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft