A hó fülkápráztató hangtalansága | Tóth-Zsiga Borbála: Macskakaparás

Fazekas Erzsébet |

„Hogyan tudnék új életet kezdeni a vesém nélkül?… az ember nélkül, akiben benne van a vesém” – töpreng magában a történetet elbeszélő fiatal nő. Majd nyilván hangosan is megismétli a terapeutája rendelőjében, ahol arról kell(ene) számot adnia, elsősorban is magának, hogy le tud-e mondani férjéről. „Biztosan boldogulnék Mark nélkül? Elég erős leszek, és egyedül is tudok majd sírni?… Az esetek nagy részében egyedül sírok.”

Empatikusan követném töprengésében az elbeszélő ént, de könyvajánlóként most főleg az foglalkoztat, vajon élődonoros szervadományozó történettel kínált-e meg a szerző, Tóth-Zsiga Borbála. Meg az, hogy a veséről való lemondásnak és a sírásnak – a főszereplő fejében – vajon mi köze lehet egymáshoz?! (Igaz, ha jól belegondolunk, mind a vese működése, mind pedig a sírás során folyadék kiválasztása zajlik.)

„Fog-e bárki is szeretni?” – gyötri magát tovább a társfüggő naplóíró. Én meg azon agyalok, miért Mark a férj neve – ékezet nélkül. Némi magyarázatot azért kínál az utószó. Annak záró soraiban Mark Stern kiadóigazgató arra kéri Annát, adjon magáról életjelet. Az olvasó így végre megtudja az elbeszélő nevét. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért A.-nak fogom nevezni.) Mivel a könyv az ő monológja a naplólapokon, érthető, ha név nincsen, hiszen az ember nemigen szokta néven szólítani magát. A főszereplővel kapcsolatba kerülő másik férfi szintén német nevet kapott. Verter a szerető, már ha egyáltalán A. szeretője lett, vagy ha létező figura.

Könnyen lehet, hogy ebben a vékonyka könyvecskében a változó sorszámon emlegetett pszichiáterek is csak Anna lázálmában jelennek meg. Legfeljebb Aliz (ő a harmadik terapeuta: T3) és a terepet (el)uraló macska lehet valóságos. Vagy még az állat sem… Főként nem úgy, ahogy a betegen deliráló Anna mutatja be.

Ebben a naplóban minden bejegyzés: megkérdőjelezhető állítás – ami akár roppant izgalmassá is tehetné a történetet. Mark elhagyta a feleségét. Vagy talán mégsem, hiszen csak hosszabb tanulmányútra ment. Anna anyja meghalt, jó nagy adag bűntudatot hagyva maga után a lányában.

A szöveg énje, az egyes szám 1. személyt használó öltöztetőnő továbbra is terápiára jár. Stressz, generalizált szorongás miatt. „Magam okoltam férjem balesete miatt… ezért gondoltam, senki más veséjét nem kaphatja meg.” Aliz (T3) kis célokat tűzött ki számára: „leválasztjuk létezésemet a férjeméről. Nem ragaszkodunk a vesémhez… Nem tudom, szerettem-e őt valaha, vagy inkább a felém irányuló szeretetét igényeltem annyira, hogy nem engedtem meghalni.” Aliz elemzi A. problémáit: „nagyon ritka, hogy egy kapcsolatban két ember egyenrangú legyen.” „Aki kevésbé szeret, annak több a hatalma. Ha nincs szeretet, a hatalom annál van, aki anyagilag független. A gyengébb akarja folyton fejleszteni a kapcsolatot – beszél, érvel, presszionál. Aliz arra akar rádöbbenteni, a vesémet azért adtam oda, hogy hatalmat szerezzek felette.”

Mark eleinte közönyös volt A. iránt. „Ha tudta volna, hogy tökéletes szervdonor vagyok számára”, mindez már az elején másképpen lett volna – a sok tipródás során A. erre az érdekes összegzésre jut. Közben befogadott egy kutyát, de az megcsalta, mert lelépett „a csalódás, még hosszú ideig karistolta a szívemet.”… „A családomban több generáció mentális túlélési stratégiája épült arra, hogy zárd le a múltat. Ne rágódj rajta, élj a jelenben, gondolj a jövőre.”

Az élődonoros szervműtét témája tehát átvezet az állatmenhelyről való befogadáshoz. Az örökbefogadás kerül a fókuszba. A.-nak ezután majd macskája lesz.

A. tehát Aliz tanácsára írja a naplóját, melynek középpontban ott a Pepita névre (sem) hallgató macska. „A gyógyszer enyhe ködére rárakódott még a Pepita okozta kialvatlanság” – emiatt felejthette nyitva a kézzel írt feljegyzéseket a konyhaasztalon. Mark elolvasta, s Anna úgy képzeli, ezért hagyta el (holott tanulmányútra ment). „Tettem utolsó csepp volt a sötét folyóban, ami egyre duzzadt kettőnk közt, s ma gyilkos áradássá vált. Most már nyitott könyv vagyok én is, és megdőlt a mítosz, miszerint a vesénk örökre összeköt minket.” Az áradatként sodródó szavak kissé zavarosan buknak egymásra. Csakhogy A. átültetett veséje immár közös tulajdon: A. adta, de Mark használja, vagyis jogos a többes birtokos…

A. folyamatosan nyomja magába a gyógyszereket (vagyis a X., P., Z. tablettákat – nem illő teljes néven emlegetni a vényköteles antidepresszánsokat). Gyógyszer ide vagy oda, továbbra is fél a macskától. Aki – óriásira nőve – úrrá lett fölötte, s egész éjszaka dübörög.

Aliz (T3) feladatokat ad. (Ezek jobbak, mint amiket az előző lélekgyógyásztól kapott.) Anyja emlékére kellett szobrot gyártania újrahasznosított anyagokból. Most egy dráma (Ibsen: Nóra) sémáját kell saját életére húznia: „lehet tovább élni egy sérült kapcsolatban?” Aliz rávezeti, hogy értelmezze az élethazugság fogalmát: „azt gondoljuk valamiről, hogy az jó nekünk. Ha elromlik, megpróbáljuk megjavítani. Utána meg úgy tenni, mintha megjavult volna.”

A terápiára járó A. nem őszinte Alizzal (sem). Nem mondja el, mennyire fél a macskától. Sőt utálja is: „plusz feladatot ad… nem szívesen vagyok vele. Néha úgy villan a szeme, hogy beleborzongok.” … „Akit nem szeretnek, maga is képtelen lesz rá” – kaparja bele a naplóba, ezt a példát Aliznak szánja, hogy az lássa: mi a képtelenség. Azért szed föl egy pasit, mert az vadász, és abban bízik, majd segít neki megszabadulni a macskától. Az erdőben „csend honolt, sőt uralkodott. Szeretem ezt a csak hóra jellemző fülkápráztató hangtalanságot.”

Megszabadul végre a macskától, s ezzel az érzéssel nem tud betelni. A. csak két nap után merészkedik ki a lakásból: „attól féltem, ha kinyitom az ajtót, kiillan rajta az a nyugalom, ami idebenn és még inkább bennem uralkodik.” Az állat két hónapot élt itt, másfél hónapja ment el Mark – összegez. Aztán az olvasó lassan kezdi úgy érezni, őt is bevitték az erdőbe. Lassan-lassan mindenről kiderül, más, mint aminek eddig hinni lehetett (volna). A vadász Verterről például az derül ki, tényleg vadászat után jár terápiára, de csak azért, mert a börtönhatóság erre kötelezte. Egyáltalán nem poszttraumás szindrómától szenved, ha bármitől, legfeljebb bűntudattól, mivel 18 évesen vadászat közben lelőtte apját, bátyját. Húsz év után most szabadult.

Amióta A. ezt tudja, dugdossa a naplót. Mivel Verter szerepel benne, most attól fél, hogy kompromittálhatja őt. Amióta a macska megkarmolta, lázas, szédül. De nem megy orvoshoz. Valódinak tekinti mindazt, amit történni vél. A szomszéd kislány befogadott egy macskát, aki pont olyan, mint Pepita (volt, mielőtt Anna képzeletében túlméretes fenevaddá nőtt). Pepita hátán sebhely van, éppen a chip helyén. Anna szerint Verter kivághatta belőle, mielőtt eltemette a hóban. Ha eltemette. Ha egyáltalán megölte. Anna meg van róla győződve, hogy kivette a chipet, hogy átrakhassa az ő hátába…

Legyünk őszinték egymáshoz: ebben a könyvben minden egyre őrültebb, akárcsak A., a főszereplő. Ő ugyanis késő este, hálóingre vett télikabátban elmegy egy benzinkútra, mert chip-leolvasót keres. Majd a bokrok között levetkőzik, s leolvassa a hátán lévő dudort. Hosszú szám, otthon a Petvetdata bázisa megmutatja, ez Pepita száma. És ekkor megjelenik Mark. Nem a holmijáért jön, hanem vissza őhozzá. Mert, mint mondja, valamit félreértett. De igyekszik majd jobban megérteni a nőt. Vigyázni akar rá! Jobban. Bízik benne, hogy van átjárás a valóságaik között.

Vagyis talán el se hagyta. Elvégre csak szakmai útra ment egy hónapra, és már vissza is ért.

Az őrült A. azonban már másutt jár. Kideríti, hogy a chip gazdájának címe egy vadászlak. Elindul, hiszen úgy véli: ott az ő helye! A ház nyitva, de üres. A szag ismerős. Sehol senki. Alszik. Reggel meg az anyját látja. „Visszajöttem érted, Mama. mondtam, hogy el fogok jönni. Nem leszel egyedül” – mondja, s rájön, a gyerekkora illatát érzi.

Kórházban ébred. Mark talált rá, amikor 40 fokos lázzal egyedül feküdt otthon. Valamit elkapott a macskától. (Bartonellózisa van.) Mark keresi, hol a macska. Azt hazudja, nem tudja… Mégse mondhatja el, hogy „szörnyeteggé változott, így megkértem egy gyilkost, akivel le is feküdtem, hogy ölje meg, de az a rohadt állat visszajött, ám nem élő halottként, hanem cuki macskaként s a fölöttünk lévő lakásban él, a chipjét pedig belém ültette valaki.”

Kedves ajánlóolvasó, nem folytatom, noha A. még felteszi magának a kérdést, hogy megőrült-e. Ugyanis a napló egy helyén még mintha összegezne: [a naplóban] „benne van minden, ami eddig történt. Olyan, mint a macskakaparás.” Itt értheti meg (végre) az olvasó, miért kettős értelmű a cím. Elvégre a betegségét is az elfertőződött macskakaparás okozta…

Íme tehát visszatekintve megállapíthatjuk: Az őrült naplójának (Gogol) egy újfajta verzióját olvastuk eddig, a különbség legfeljebb annyi: a betegség elhatalmasodásának kiváltó okával is megismerkedünk. Tóth-Zsiga Borbálát feltétlenül dicséret illeti, hogy ilyen terápiás mélységekbe is sikeresen tudta követni sokáig névtelen, majd végül nevesített – de tőle mindvégig kellő távolságban lévő – alanyát. (Ebbe belefér az is, hogy A. mérlegre teszi a Markkal megélt kapcsolatát is, végül pedig eljut a sokkal többeket érdeklő kérdésig: vajon az ember a boldogság felé igyekszik-e.)

Nehezen tudnám megfogalmazni: kinek ajánlnám tiszta szívvel Tóth-Zsiga Borbála ravasz felépítésű és szerkezetű történetlabirintusát. Mivel azonban emlékezem egyik pszichiáter ismerősöm szavaira, talán megvan a megoldás is. Ő ugyanis azt mondta: „Általában a népesség legalább fele bolond. Csak a mértékben van különbség. Egyes szakmákban szinte kötelező a normálistól eltérő viselkedés, gondolkodásmód. Nézd meg, mennyi a kóros hazudozó – ezek legnagyobbrészt politikusok vagy ami majdnem ugyanolyan rossz: a kommunikáció területén dolgoznak. De aki a lakosság nem normális felébe tartozik, az sem tudja magáról, hogy bolond.” (A további fejtegetések már becsületsértésnek minősülhetnének és perelhetőek lennének, nem is idézem.)

Szóval azoknak ajánlom a könyvet, akik kórlefolyásként tudják olvasni a Macskakaparást. Sok tapasztalattal lesznek gazdagabbak.

Tóth-Zsiga Borbála: Macskakaparás
Cser Kiadó, Budapest, 2024
192 oldal, teljes bolti ár 4595 Ft,
online ár a kiadónál 3906 Ft,
e-könyv változat 2797 Ft
ISBN 978 963 278 7527 (papír)
ISBN 978 963 278 7572 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Pedig ez a tudás biztos: a macska képes az átváltozásra. Amikor Eliza nálam volt, Pepita úgy viselkedett, mint egy szándék nélküli, tudatlan állat. Ennek láttam, semmi többnek. Abban a helyzetben nem féltem tőle, inkább közömbös volt számomra.
Nem úgy, amikor kettesben vagyunk. Az átváltozás képessége testi paramétereit is érinti, és ez még aggasztóbb volt, mert nem lehetett az egészet betudni annak, hogy megőrültem, vagyis, hogy az én képzelgésemből fakadna ez a jelenség. A macska növekszik. Először azt hittem, csak hízik a finom, szaftos nyúlhúsos koszttól, de mostanra mindene nagyobb lett, a feje és a mancsai is.
Mit szólna Aliz, ha ezt elmondanám neki? Azt gondolom, jobb, ha továbbra is az átlagos pácienst játszom.”