Andrea Mara: Senki se látott semmit (részlet)

~~ 1 ~~

Ha Sive nem mondta volna a lányoknak, hogy szaladjanak előre.

Ha a szerkesztője nem éppen abban a pillanatban hívja.

Ha nem lassított volna, hogy ránézzen a kijelzőre.

Ha a babahordozót választja aznap, és nem a drága, de ügyetlen babagyerekkocsit, ami kiválóan megfelel a dublini kertvárosban, de teljesen alkalmatlan a londoni metrón, egy párás augusztusi hétfő reggel.

Ha.

A bajt, mint általában, nem egy konkrét esemény, vagy döntés, vagy netán a csillagok szerencsétlen együttállása okozta, hanem az aznap reggel millió aprósága.

Ha nem éppen azt a napot választják ki a brunchra.

Ha nem éppen azon a héten utaznak át Londonba.

Ha Aaron és a barátai nem szervezik meg azt a húszéves találkozót, hogy lássák, kinek megy legjobban a sora.

Ha, ha, ha.

De ez van: Sive fél kézzel a kocsit tolja, manőverezi ki a liftből a csúcsforgalmat bonyolító metró fülledt peronjára, s közben azt próbálja kideríteni, ki hívhatja őt reggel fél kilenckor, amikor elvileg szabadságon van.

– Menjetek előre, Faye, szálljatok be Beával! – kiált a hatéves lánya után, amint a két gyerek kézen fogva közeledik a szerelvény nyitott ajtajához. – Itt vagyok mögöttetek!

A telefon egyre csak búg, és Sive rásandít a kijelzőre. Az olvasószemüvege – új jelenség, kellemetlen, ám szükséges – a szállodai szobában maradt, de azért ki tudja venni a hívó nevét. Caroline. A szerkesztője. A szerkesztője, aki tisztában van vele, hogy ő elutazott, de fütyül rá. A babakocsit fogva próbálja kinyomni a hívást, de magától is megszakad. Lehet, hogy itt, a föld alatt előbb-utóbb megszűnik a térerő. Felpillant, hogy lássa, merre vannak a lányai. Két rózsaszín farmerdzseki, egy kicsi, meg egy még kisebb, igen, ott elöl. A peronon hullámzik az ingázók tömege, mindenki a szerelvény felé tódul. Sive próbálja átpréselni magát köztük, „bocsánat”, „elnézést”, motyogja, pedig tudja jól, hogy itt nem turistás udvariaskodásra van szükség. Aztán a tömeg magával ragadja az ajtó felé, már szinte kartávolságra vannak a gyerekei. Keskeny rés támad az utasok tengerében, és látja, amint Faye belép a kocsiba, kézen fogva a kétéves Beát, aki utánabotladozik.

És az ajtó becsukódik.

A gyerekei néznek ki rá.

Sive néz be rájuk.

Kétségbeesetten előreront. Az előbb még nehézkes babakocsi hatékony faltörő kosnak bizonyul, ahogy a gyerekei nevét kiabálva átcsörtet az ingázók közt. De hiába. A szerelvény elindul, siklik ki az állomásról, és Faye szeme elkerekedik: csak most érti meg, mi történt.

– Szálljatok ki a következőnél! Faye, a következőnél! – harsogja Sive. Előre és lefelé mutat, így próbálja jelezni, hogy „a következőnél”, s közben tudja, hogy Faye nem fogja megérteni, de reméli, hogy valamelyik utas olvasott a kézmozdulataiból, és kiszállítja majd a gyerekeket a kocsiból.

A metrószerelvény kigördül az állomásról, viszi magával a hatéves Faye-t és a kétéves Beát, Sive pedig halálra válva, tehetetlenül ott marad a peronon.

*
Az adrenalin vagy a lélekjelenlét, ami lehetővé tette, hogy utánuk kiabáljon, egyszeriben szétfoszlik. Keze-lába remegni kezd, s ugyanakkor megdermed, ahogy vakon bámul a távozó szerelvény lámpái után. Úristen! A gyerekei a földalattin vannak, egy nyolcmilliós városban, a hétfő reggeli csúcsforgalomban. Nélküle. Felnőtt kísérő nélkül. Most mit csináljon – próbáljon eljutni a következő állomásra? Fusson? A babakocsival? Intsen le egy taxit? Hívja a rendőrséget? Kimenni a metróból logikátlannak tűnik. Mi van, ha közben visszajönnek, és ő nem lesz itt? De hogy jutnának vissza? Meglátta valaki a szerelvényben, hogy mi történt, és visszahozza őket? Hajlandók ilyesmire az emberek? Valaki beszél hozzá. Egy nő áll mellette a peronon. Sive erőt vesz magán, hogy figyelni tudjon.

– …szóval maradjon csak itt, én elmegyek segítségért – mondja a nő. – Rendben?

Sive szerencsétlenül bólint.

– A férfi, aki a kicsi mellett állt, hallotta magát. Látta, ugye?

Sive nem látta.

– Feltartotta a hüvelykujját. Le fog szállni a gyerekekkel a következőnél. Egyszerűen csak el kell juttatnunk magát oda, és keresni kell valakit, aki előreszól rádión.

Sive ismét bólint, zavarodottan, hálásan, kétségbeesve.

– Négy perc múlva jön a következő szerelvény. Megyek, keresek valakit. Maga maradjon itt.

Sive ott marad, gépiesen ringatja a babakocsit, és bámul a sínek után, mintha a gyerekei valami csoda folytán felbukkanhatnának, ha elég erősen kívánja. Felnéz a jelzőtáblára. Három perc a következő szerelvényig. Meg tudja csinálni. Hol az a nő? Körülnéz. Hol a személyzet? Ingázók nyüzsögnek, lökdösődnek, rohangálnak körülötte a peronon. Fullasztóan meleg van, a baba felsír a kocsiban. Sive megsimogatja az arcát, és ringatja. Édes Istenem, édes Istenem, édes Istenem! Add, hogy ne essen bajuk. Ne vesszenek el ebben a hatalmas városban. Hirtelen tévedésnek érződik, hogy itt maradt. Hogy álldogálhat itt a peronon, miközben a gyerekei száguldanak valahová? Megfordítja a babakocsit, és ekkor hirtelen megjelenik mellette egy fényes narancsvörös zubbonyt viselő férfi.

– Az ön gyereke van a Central Line járatán, ami az előbb indult el az Oxford Circus felé, asszonyom? Megtudhatnám a gyermek nevét és életkorát? – Gyakorlatias. Nyugis. Pont erre van szükség.

– Két gyerek. – Alig kap levegőt. – Faye hatéves, Bea kettő.

A férfi a szájához emeli a rádióját.

– Le tudná írni őket? Mit viselnek?

Jézusom, mit viselnek? Üres az agya. Lélegezz! Fókuszálj! Most nem lehet összeomlani. Erőt vesz magán, és felidézi a gyerekeket, ahogy percekkel ezelőtt látta őket.

– Rózsaszín farmerdzseki van rajtuk. Egyforma. – A férfi bólint, hogy folytassa. – Faye-nek világosszőke a haja. Beáé világosbarna, mint az enyém. – Elhallgat. Mit mondhatna még róluk? Hogy édes, aranyos, dühítő és imádni való pofák? Hogy eltűntek? – Egybe szabott ruhát viselnek. Faye-é világosszürke, Beáé lila. A szandáljuk sárgásbarna. Faye hátizsákja Jégvarázs 2.-es, Beáé Mancs őrjárat-os.

A férfi már nem figyel oda. A rádiót a szája elé tartva diktálja, amit Sive-tól hall. Két gyerek, hat- és kétévesek. Teljesen egyedül az Oxford Circus megállóban. Vagy nem egyedül. A rohadt életbe!

*
Egy perc múlva jön a következő szerelvény. Sive vadul ringatja a babakocsit.

– Akarja, hogy átvegyem? – kérdezi a nő. Sive csak most nézi meg jobban. Valamivel idősebb nála, negyvenvalahány lehet, göndör, barna haj, kedves, barna szempár.

– Jaj, nem akarom az idejét rabolni, biztosan munkába megy, nem? – mondja Sive, megpillantva a nő nyakában lógó azonosítót.

– Még bőven beérek, semmi baj. Bármelyik pillanatban befuthat a szerelvénye. Akarja, hogy magával menjek?

– Istenem, ilyet igazán nem kérhetek – mondja nyomatékosan Sive, pedig éppen ezt szeretné, de nagyon.

A rádiós férfi eddig háttal állt nekik, de most megfordul. Szerelvény érkezik a peronhoz, és a nő tolni kezdi a babakocsit a nyíló ajtó felé, a tolakodó utasok mögött. A férfi rámosolyog Sive-ra, és feltartja a hüvelykujját.

– Megvannak – mondja. – Menjen el a következő állomásig, asszonyom. Oxford Circus. A kollégáim majd segítenek.

Sive majdnem összeesik a megkönnyebbüléstől, de a nő szólítja, sürgeti, hogy szálljon be a kocsiba.

Az ajtó becsukódik, a nő integet, a férfi mosolyog. Minden rendben lesz.

Fordította: Gy. Horváth László

Andrea Mara: Senki nem látott semmit
Next21 Kiadó, Budapest, 2024
414 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft