»Fordítani nem lehet, csak újrakölteni« | Dallos Szilvia: Magyar hangja

Kása-Bókkon Tímea |

A színház- és filmművészet egyik ága a hang művészetéhez sorolható. A beszédhangok és az ének megfelelő megszólaltatására külön iparág is épült a filmiparon belül: a szinkron, ahol a vizualitás szorosan kapcsolódik az akusztikához, a ritmikához, a hangszalagok megfelelő működéséhez, a hang színéhez és dallamához. Erről a szakmáról és művészetről szól Dallos Szilvia immár negyedik (bővített) kiadásban megjelent könyve.

A szinkronizálás létrejötte lényegében egybeesik a hangosfilm kialakulásával. (Meglehetősen tömörítve ezt ábrázolja Gene Kelly filmje, az Ének az esőben…) A könyvben 1926-tól követhetjük a szinkronizálás fejlődését, ami a kezdeti időkben nem annyira művészet, inkább csak kísérletezgetés volt. A 30-as években még a technikai lehetőségek sem voltak megfelelők, és a színészek rutinja sem alakult még ki. És persze olykor beleszólt a politika meg a jogszabályozás is, hogy melyik és milyen filmeket lehet (szabad vagy kell) szinkronizálni, és melyeket nem. A szinkronnak voltak ellenzői és voltak támogatói, akadtak bukások és nagy sikerek. (Ez ma sincs másképp.)

„A hanggal úgy kell bánni, ahogy a sminkmester bánik az arccal” – fogalmaz Balog Mihály hangmérnök. Ez nem csupán a prózai szövegek megformálására vonatkozik, de az énekhangra is, ami a zenés filmek szinkronja esetén rendkívül fontos tényező. A filmek betétdalait a szinkronizálás során – indokolt esetben – magyarítani kell. A fordítás csak egy dolog a sok közül, de ha az eredeti zenekari hanganyag nem áll rendelkezésre, és a kotta sem fellelhető, a zenei vezetőnek kell meghallgatni a felvételt és annak alapján megírni a zenekari partitúrát. Ez ugyan ma már elég ritka, ám korábban akadt példa erre is: „Gonda János zeneszerző gondozta (…) az Egy férfi és egy nő című filmet –; nem lévén eredeti playback anyaga – a zenekari kíséretét is fel kellett venni, majd ezután énekelte el a dalokat illúziókeltően Toldy Mária és Szécsi Pál.”

A beszélő mozgókép első kísérletei óta sokat javultak a technikai körülmények, és sokan inkább felirattal néznének meg egy filmet (megfelelő nyelvtudás birtokában akár anélkül is). Kivéve persze, ha „jó” a szinkronos verzió. Mitől függött ez annak idején és mitől függ ma? Egyrészt folyamatosan fejlődik a közönség „hangosfilm-kultúrája”. Másrészt a jó szinkron sikere nem csak a megfelelő szinkronhangok kiválasztásán (például hasonló hangszín) múlik. Benkő Gyula színművész így fogalmazott: „Végső soron a siker attól függ, hogy milyen átéléssel adja elő a művész a darabot, és hogy milyen a karmester.” Szóval a szinkronrendező szerepe legalább annyira fontos, mint a színészé.

A színész pedig – bármennyit áll is színpadon, bármennyi szerepben érzi is otthon magát – nem képes mindenre. Bajor Gizi és Latabár Kálmán például nem tudta leküzdeni a stúdióban rettegésig fajuló berzenkedését a mikrofontól. (A jelenséget mikrofonláznak nevezik.) Van, aki képes legyőzni ezt a fajta izgalmat, van, aki nem. Előadódhat olyan helyzet, amitől a legjobb színész is bepánikol. Így aztán gyorsan kiderül, hogy ki nem tud kiteljesedni a szinkronban. Aki mégis ebben a műfajban válik sikeressé (habár a többség színpadon is látható), azt sokszor a hangjáról előbb ismerjük meg, mint a külleméről. Persze az sem mindig szerencsés, ha a színész hangja túlzottan hozzánő a megszólaltatott karakterhez. Olykor egy szinkronszerep befolyásolhatja az egész karrierjét.

A színészek és rendezők mellett a produkció létrejöttében igen fontos szerepe van a dramaturgnak, a vágónak, a hangmérnöknek, de még az asszisztenseknek is. Sokan munkálkodnak azért a háttérben, hogy a végeredmény kidolgozottá váljon. Hogy a néző tényleg elhiggye, hogy a külföldi színész magyar szavakat formál. (Jó régen volt – és ezt ma már megmosolyogjuk –, mikor a laikusok rácsodálkoztak arra, hogy a külföldi filmcsillagok milyen szépen megtanulták a magyar nyelvet. Igaz, ebben közrejátszott az a tapasztalatuk, hogy a magyar filmgyártás „ókorában” azonos díszletben vettek föl azonos jeleneteket a különböző anyanyelvű színészekkel – hogy több piacon értékesíthessék a magyar [vagy például német] forgatókönyvből készült filmet.)

Még mielőtt a „hangművészek” mikrofon elé állhatnának, hogy aztán megfelelő ritmusban (f)eljátsszák a szöveget az adott tekercsre [szinkronizálási egység: 20-90 másodperces jelenet], sokféle háttérmunka zajlik. A nyersfordítás átírása megfelelő artikulációra úgy, hogy a monológ vagy dialógus szövege értelmes és életszerű maradjon, de ne térjen el az eredeti forgatókönyvtől. Itt idézném Kosztolányi Dezső szavait, amit számos szinkrondramaturg hitvallásának tart: „Fordítani nem lehet, csak újrakölteni.” A szinkron ezáltal is válik művészetté. Egy adott ponton túl akár költészetté is… (A szójáték vagy a vicc is csak úgy él, ha a befogadó társadalom humorérzékének megfelelő változat születik újjá. A szitkozódások, káromkodások is ugyanezen a szűrőn mennek át…)

Létezik-e olyan, hogy szinkronszínész? – gyakori vitatéma ez színészek és „civilek” körében. Elég-e a sikerhez, ha valakinek jó az orgánuma, a beszédtechnikája, és a hangképzése is megfelelő? A színész annyi életet él, amennyit játszik. Akár külföldi kollégák bőrébe bújva, magyar hangként. De a szinkron akkor jó, ha a színész felveszi a szinkronizálandó karakter gesztusait, jellemét – aki lehet akár rajzfilmfigura, esetleg nem is emberi lény –, s közben figyel a partnerére is, aki mellette áll a stúdióban. „A sok szerep, történet, figura a színész érzelmi skáláját gazdagítja. Az ember olyan impulzusokat kap, amelyeket öntudatlanul is magával visz, és alkalomadtán felhasznál a szerepeiben.” (Császár Angela színművésznő)

A szinkronizálás múltját és jelenét is összefoglaló könyv lapjain sokan idézik fel történeteiket pályakezdésről, izgalmakról, kalandokról – például a Dallas sorozat magyar hangjai ellátogattak a forgatás helyszínére –, komikus helyzetekről – színészválogatásra került sor egy kínai filmhez, ám még a rendező sem tudta megkülönböztetni egymástól a produkcióban szereplő karaktereket, akik ráadásul még ikrek is… Aztán persze korszakokról, technikákról, filmstúdiókról – Budapesten és környékén jelenleg mintegy húsz stúdió működik –, de jó néhány kritika is helyet kapott a kötetben.

Dallos Szilvia maga is ezernél több filmben szinkronizált, belülről ismeri ezt a világot. Műve tanulságos, érdekes és roppant szórakoztató. Kollégák szólalnak meg benne, a színészek, rendezők, dramaturgok, vágók és asszisztensek beszélnek a titokról, amit csak azok tudnak, akiknek a szinkron nem munkát jelent, hanem hivatást és szenvedélyt.

Nagyon pontosan fogalmaz a többszázszoros szinkronizáló színművésznő, Kökényessy Ági: „Véleményem szerint a magyar szinkron egyértelműen a magyar kultúra része.”

Dallos Szilvia: Magyar hangja.
A szinkronizálás története
4. jav., bővített kiadás.
Álarcok sorozat
Nap Kiadó, Budapest, 2024
312 oldal, teljes bolti ár 4389 Ft,
online ár a kiadónál 3042 Ft
ISBN 978 963 332 2338

 

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Szinkron mosolya fejezetből  ~~ Horváth Tivadar színész meséli: Gerhardt Pál rendezte a híres Foxi Maxi-sorozat magyar szinkronját. Egymás után érkeztünk a tévé szinkronstúdiójába az első forgatási napon. Gerhardt a tőle megszokott, rövid, tömör instrukcióival fogadta a színészeket. Bejött Szuhay Balázs. „Szervusz, Balázskám! Te vagy a Kandúr Bandi! Rajzfilm, vékony hang, torzítva!” Bejött Kiss Manyi. „Manyika, drága! Te vagy a kis erős egér! Rajzfilm, vékony hang, torzítva!” Bejött Agárdi Gábor. „Gabikám, édes! Te vagy a farkas! Rajzfilm, vékony hang, torzítva!” Végül bejöttem én. „Szervusz, Tivadarkám! Te vagy a róka! Csak saját hang!” A nagy nevetésre Gerhardt csak ennyit mondott: „Körül is írhattam volna, de az legalább egy órát elvett volna a felvételből.”
A nemcsak szép hangjáról, hanem íróként is jól ismert művésznő tanította is a szinkronizálás történetét; könyvéből nemcsak a humoros történeteket, hanem a technikai változásokat és a szakmát is megismerhetjük.