Philia, agapé, erósz | Luna McNamara: Pszükhé és Erósz

kistibi |

Erósz származásáról két mítoszváltozatot ismerünk. Az egyik szerint ő a legősibb istenek egyike, egyidős a Khaosszal (vagyis az ősállapotú, rendezetlen világgal) és Gaia földistennővel, a másik szerint Aphrodité és Árész fia. Pszükhé pedig halandó királylány, szépsége vetekszik az istenekével.

Luna McNamara regénye a mítoszt csak kiindulópontnak használja, ismert elemeit átértelmezi, és egy ma is élvezhető tempójú, stílusú, rendkívül erős történetet kovácsol belőle. Az eredeti mítoszban például Pszükhé szépsége lenyűgöző, ezért mindenki csodálja, de feleségül nem akarja venni senki. Apja, Alkaiosz ezért Delphoiba megy jóslatért, hogy megtudja, miképpen adhatná férjhez. McNamara megtartja ezt a motívumot, de egészen másra használja. Az ősi történetben az apa még a gyermek születése előtt keresi fel a jósdát, ahol ezt a választ kapja: „Gyermeke legyőzi majd azt a rémet, amelytől még az istenek is tartanak.” Alkaiosz megörül, hogy ezek szerint fia fog születni, hiszen rémet győz majd le. Aztán jön a meglepetés. „Ahogy apám apró, ráncos arcomat tanulmányozta, ráébredt, hogy jobban szeret, mint az isteneket, a feleségét, az alattvalóit vagy akár a saját lelkét. Ezért adta a Pszükhé nevet, ami azt jelenti, lélek.” Csavarral indul tehát a történet, és az apa megbirkózik a feladattal: fiúszerepre neveli a lányát, lovagolni, fegyvert használni tanítja, és amikor már nem tud újat mutatni neki, felbéreli Atalantét, a medve nevelte „kitett lánygyermeket” , hogy legyen Pszükhé nevelője.

A másik nagy ötlet, hogy az időtlen mítoszt konkrét helyhez (Hellász, vagyis a görögök hona) és időhöz köti: a trójai háború idejéhez. És megjelennek az Íliászból ismerős szereplők, természetesen az ismert nevek mögött új jellemek, új sorsok bontakoznak ki, befolyásolva ezzel a leány sorsát is. Nincs egyértelmű főszereplője a történetnek, Pszükhé és Erósz egymást váltva mesélik az eseményeket. Sokáig nem tudjuk, Erósz merre jár, mivel tölti nappalait, Pszükhé ellenben mindig a legfontosabb események forgatagában mutatkozik meg. Jelen van Auliszban, ahol a Trója ellen vonuló hadak gyülekeznek, és tanúja annak az eseménynek, ami befolyásolja talán az egész akkori görög világ sorsát. Iphigeneia az esküvőjére készül, az udvarhölgyek már felöltöztették, kifestették, amikor apja, Agamemnón – Artemisz istennő kiengesztelése végett (ti. hogy ismét feltámadjon a számukra kedvező szél) – feláldozza: elvágja a torkát. A brutális gyilkosságnak az egész görög sereg a szemtanúja: így bizonyítja nekik elszántságát. Pszükhé ekkor modern gondolatot fogalmaz meg: „Nem akartam olyan világban élni, amelyben egy lány élete kevesebbet ér, mint a kedvező széljárás. Nem akartam egy ilyen helyen felnevelni a gyermekem.”

• Olvass bele!

Mindez természetesen az eredeti történet keretein belül zajlik. Olyan puzzle, amit az ismert elemekből ki akarunk rakni, de nem találjuk az összes eredeti részt: tehát azokat újra meg kell rajzolni.

A bonyodalom, ahogy az eredeti mítoszban is, avval kezdődik, hogy a szép Aphrodité féltékeny lesz a gyönyörű Pszükhére, ezért utasítja Erószt, hogy sebezze meg nyilával, amitől aztán majd beleszeret valami trágyaszagú istállófiúba. Csakhogy amint a fiúisten előveszi az Aphrodité által megátkozott nyílvesszőt, véletlenül önmagát sebzi meg. Abban a pillanatban halálosan és visszafordíthatatlanul szerelmes lesz Pszükhébe. Erósz ebben a történetben csak mostohafia Aphroditének: jelentősége van ennek is. Sokkal erősebb lehet a mostohaanya–gyermek ellentét ábrázolása, illetve így Erósz a legősibb istenek egyike, és mód van a világ születésének bemutatására.

Erósz, a vágy létezett már a világ hajnalán is. Az ókori görögök hat vagy hét szót is használtak a szeretet kifejezésére. A legsűrűbben használt három: a philia, amikor két ember kölcsönösen kedveli egymást, vagyis a rokonszenv. Az agapé a szülői szeretet. Az erósz pedig a leküzdhetetlen testi vágy. Ezt a regény elején olvashatjuk, aztán a történet gyönyörű példákat hoz mind a háromra.

Nagyon szeretem azt a kulturális sokarcúságot, amit a mítosz képvisel. (Nemrégiben egy grúz kötetben találkoztam az erdőben élő Baba Jagával, akinek a háza csirkelábakon áll és ide-oda vándorol. A ház gazdája varázsol, ismeri a gyógyfüveket, és ha kéréssel fordulsz hozzá, segít.) Erósz itt Hekatétól kér segítséget: „Az ódon kunyhót moha borította. leszámítva, hogy két csirkelábon állt… Rájöttem, hogy valójában nem is tudom, Hekaté milyen idős. Úgy tűnt, mintha mindig is létezett volna, valahol a világ peremén. Talán már azt is látta, két kutyájával a lábánál, ahogy a többiekkel együtt előbújok a feneketlen Khaoszból.” Így találkozik a görög mitológia a szláv népek mondájával. Hát nem mesésen szép?

McNamara nagyon ügyel arra, hogy a mítosz minden változata, minden fellelhető verziója valamilyen szinten előforduljon a történetében. Pszükhé és Erósz históriáját legrészletesebben Apuleius írja le az Aranyszamár című második századi regényben. De hogyan épül ez bele egy ógörög történetbe? Hát így: Iphigeneia halála után Pszükhé menekül, és Erószt keresi. Egy Héra-templomban kap menedéket, nappal dolgozik, este a papnőknek mesél. „Miközben meséltem, egyszerre csak már nem is az én hangomat hallották, hanem elképzelték saját történetüket, benne saját magukkal és a földi vagy éppen isteni szerelemre vonatkozó vágyaikkal. Az akkor elhintett mag lett az alapja annak a történetnek, amelyet újra és újra elmeséltek, mígnem egy római író végleges formába öntötte. Ezt persze akkor még nem tudhattam.”

De nem csupán ilyen érintkezési pontokat találunk, hanem az eredeti mítosz teljes átértelmezését is. Pszükhé kétszer is alászáll az alvilágba (ez a katabaszisz). Az első alkalommal Medusza kíséri őt, és elmondja halálának körülményeit. A gyilkosát, Perszeuszt hősként tisztelik az emberek. „A hős kifejezés csupán azt jelöli, akinek a nevéhez a legtöbb nagynevű áldozat köthető. Nemigen értem, miben különbözik egy disznótartótól. Elvégre mindketten hentesek” – mondja Medusza, akit Poszeidón tengeristen erőszakolt meg. A gyermekét várva húzódott be egy barlangba, ahol aztán Perszeusz megölte.

Gyakorlatilag bejárjuk a mitológia teljes terét az Alvilágtól az Olümposzig, teljes idejét a világ teremtésétől a történet jelenéig úgy, hogy közben „elmesélődik” Pszükhé és Erósz története. Az alaptörténeten végrehajtott legerősebb módosítás az, hogy McNamaránál Pszükhének nincsenek testvérei, és az ő kíváncsisága indítja el az eseményeket. Nagyon szeretné már látni szerelme arcát, noha tudja jól, amint megpillantja, hatni fog az átok, mégsem képes ellenállni.

De hogy teljesülhetnek a mítosz ősi törvényei egy ilyen felforgatott történetben? Hiszen ha elhangzik egy jóslat, annak okvetlenül be kell teljesülnie. Ha egy isten ítéletet mond ki, az attól kezdve megmásíthatatlan. Prométheuszt (a tűz elrablóját) Zeusz ítélete láncolta a Kaukázus szikláihoz (plusz büntetésként: a máját keselyű tépdeste…), de aztán jött Héraklész, és lenyilazta a keselyűt. Nem teljesült tehát a főisten ítélete? De igen. Prométheusznak szabadulása után örökké viselnie kellett a gyűrűt, melybe börtön-sziklájának egy piciny darabját foglalták. És akkor nézzük Pszükhét. Az ő jóslata így szólt: „Gyermeke legyőzi majd azt a rémet, amelytől még az istenek is tartanak.” De akkor hogyan, ha nem lett hős belőle?

Úgy, ahogyan Medusza is gondolta. Nem azok az igazi hősök, akik sok-sok ellenfelet mészárolnak le, hanem azok, akik képesek megküzdeni szerelmükért, boldogságukért. Pszükhé mindent megtett, hogy láthassa szerelmének valódi arcát, vállalta, hogy az alvilágba megy érte, vállalta a bujkálást, vállalta, hogy halandó létére istennel kell szembeszállnia. A hősiesség az akaraterő, nem csupán az akcióhős ügyessége.

Hát így…

Luna McNamara a Harvardon diplomázott ógörögből, filozófiából. Honlapja szerint nappal szociális munkás, éjjel meg történelmi nőalakokról és elfelejtett istenekről ír. Az elsőkönyves szerző művét Tóth Bálint Péter fordította kiválóan – és az ógörög neveket egységesített helyesírású alakban használja, ami szokatlan, de következetes és dicséretes megoldás.

Írásomban igyekeztem néhány szereplő egymáshoz való viszonyát is megvilágítani, hiszen a görög mítoszok ismerete már régen kikopott az oktatásból. Ezért is ajánlom a leendő olvasó figyelmébe – főleg a szereplők és események kapcsolódásainak megértése végett – Szabó Györgynek a Trezor Kiadónál megjelent, vaskos Mitológiai kislexikonját (korábban a Kriterion hozta ki más cím alatt).

Az ősi történetek újraértelmezését ugyanis csak a mitológia teljes és pontos ismerete teszi lehetővé.

Luna McNamara: Pszükhé és Erósz
Fordította: Tóth Bálint Péter
General Press Kiadó, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft
online ár a lira.hu-n 5776 Ft,
e-könyv változat 4559 Ft
ISBN 978 963 452 8609 (papír)
ISBN 978 963 452 8616 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Pszükhé, a mükénéi királylány születésekor vészterhes jóslatot kap: majdan legyőzi azt a rémet, amelytől még az istenek is tartanak. A lány napjait a tőr és az íj használatának elsajátításával tölti, felkészülve a végzetére. Szépségéről és lázadó jelleméről dalok zengenek, amelyek még Aphroditéhez is eljutnak, és az istennő úgy dönt, megleckézteti Pszükhét.
Utasítja hát Erószt, a vágy istenét, hogy kegyetlen szerelmi átkot vigyen a lánynak. Ám amikor Erósz véletlenül megsebzi magát a Pszükhének szánt nyíllal, arra kárhoztatja magát, hogy egy olyan nő után vágyakozzon, akit abban a pillanatban elszakítanak tőle, amint találkozik a tekintetük.
A sors egymás mellé sodorta az önfejű Pszükhét és a világtól megfáradt Erószt, akik ketten nagyobb kihívásokkal néznek szembe, mint azt valaha is gondolták volna. Emberi és isteni hatalmak próbálják őket távol tartani egymástól, a párnak pedig a legnehezebb kérdésre kell választ találnia: létezik-e igaz szerelem, vagy ez csak egy mítosz?