Bonnie Kerrigan Snyder: Tan-szabadság (részletek)

Mi a baj az iskoláinkkal?
~~ 1 ~~
Gondolati reform
az oktatásban

Gabrielle Clark aggódott a gyerekei miatt. Valami nem volt rendjén, de Gabrielle nem tudta pontosan, micsoda. Átmenetileg fogyatékkal élt, és állása sem volt, így a fia, William, miközben levelezőn készült az érettségire, egy gyorsétteremben dolgozott művezetőként, hogy megéljenek valahogy. Gabrielle-nek, aki egyedül nevelte a gyerekeit, mert William apja meghalt még a fiú egészen kicsi korában, egyedül kellett a dolog végére járnia.

Egy napon úgy döntött, megnézi a fia iskolájából (egy szabadon választható, specializált állami iskolából) közvetített, távoktatásban tartott órát. Gabrielle meghökkent a kötelező kurzus címén: „A változás szociológiája”. Azon is elképedt, amit látott. Gabrielle tudta nélkül a fiát olyan dolgokra tanították, amelyek a családjuk értékeivel és a józan ésszel is szöges ellentétben álltak.

William elhunyt apja fehér volt, vagyis William félvér. Világos bőre, világos hajszíne és zöld szeme miatt azonban fehérnek is vélhették. Olykor azt mondták róla: „mintha ő lenne az egyetlen fehér fiú az osztályban”. Ez a „mintha” elég volt a tanárnak ahhoz, hogy célba vegye.

Az iskolák éveken keresztül „zaklatásellenes” kampányokat tartottak, hogy a gyerekek ne szekálják egymást. De mi van akkor, ha a zaklatás a tanár és az iskola vezetése felől érkezik? A család által nemrégiben indított perben megállapították, hogy Williamet a megjelenése miatt csúfolódásnak és megbélyegzésnek tették ki. A tanára rendszeresen „előjogutalványokat” adott Williamnek, ami az édesanyja szerint „szándékos és folyamatos zaklatás” és „érzelmi bántalmazás”. A tanórákon használt anyagok még azt is sugallták, hogy William fehér apja valószínűleg fizikailag is bántalmazta fekete édesanyját, mert – így a tananyag – ezt csinálják a fehérek.

Ez messze esik attól, amiről Martin Luther King Jr. álmodott, vagyis hogy az országban az embereket nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján ítéljék meg. Hogy lehet egy fiatalember apjának emlékét így bemocskolni?

Gabrielle elmondása szerint a fiát és a többi diákot is arra kényszerítették, hogy vallják meg identitásukat, amelyet aztán nyílt, hivatalos vizsgálódás tárgyává tettek, majd negatív jellemvonásokat és világnézetet társítottak mellé a megváltoztathatatlan tulajdonságok, mint a rassz és a nem alapján. Még a tanulók vallásos neveltetését is bírálták. A tantervben kifejezetten arra utasították Williamet, hogy felejtse el azokat a „hagyományos zsidó-keresztény elveket”, amelyeket az édesanyjától tanult.

Amikor a diákok, köztük William, megkíséreltek tiltakozni, a párbeszédet megszakították, és a szót beléjük fojtották. William azonban nem volt hajlandó bizonyos „identitásmegvallással” kapcsolatos feladatokra és felesküdni különböző átpolitizált tételekre, amelyeket jó lelkiismerettel nem fogadhatott el. Ez elég volt ahhoz, hogy buktatással fenyegessék. A végzős fiatalember számára ez rossz hír volt. Arra szánta az évet, hogy főiskolára készüljön, és máris az első évéről álmodozott egy olyan intézményben, ahol zenét tanulhat. De egy rossz jegy veszélyeztette volna mindezt.

Gabrielle az ügyvédjével levelet íratott az iskolának, amelyben találkozót javasolt. De Gabrielle nem érezte úgy, hogy az iskola komolyan veszi az aggályait. „Ekkor kiírattam onnan a lányomat, és ügyvédet kerítettem a fiamnak – mesélte. – Nem játszadozom ezekkel az emberekkel.”

Pert indított az iskola ellen, mert megsértették a családja egységéhez fűződő alkotmányos anyai jogait, és beleavatkoztak abba, hogy saját belátása szerint nevelje a gyermekeit.

Ön, ha most olvas először ilyesmiről, talán a fejét vakarja. Mások pedig, akik már találkoztak ilyen esetekkel az iskolában, bólintanak, mert ismerős a történet.Hogyan vált Amerika olyan hellyé, ahol egy fekete anyának be kell perelnie a fia iskoláját zaklatásért egyszerűen azért, mert a fiú bőre túlságosan világos? Ebben az országban valami nincs rendjén. Mostanában a gyerekeket a városi és vidéki körzetekben is indoktrinálják, zaklatják, bántalmazzák a diáktársaik és a tanárok egyaránt, ha bizonyos kérdésekben kilógnak a sorból.

Arizonában Roberto Sandoval, egy mexikói bevándorló fia, aki szorgalmasan dolgozott, hogy elérje az amerikai álmot, megrémült, amikor a tizenéves lánya megmutatta neki a gimnáziumi házi feladatát. „Arról kell írnom, mennyire privilegizált vagyok” – mondta a lány az apjának.

A házi feladatban olyan példamondatok szerepeltek, mint: „A bőröm színe révén olyan előjogaim vannak, amelyeket nem érdemeltem ki”, „A bőröd színe miatt annyit szenvedsz, amennyire nem szolgáltál rá”, „Csendben maradni az igazságtalanságok idején előjog” és „Senki nem azt akarja tőled, hogy kérj bocsánatot az előjogaidért; az emberek azt akarják, hogy ne használd az előjogaidat oly módon, hogy bocsánatot kelljen kérned miattuk”. Olyan feladat is akadt, amelyben össze kellett hasonlítani, mennyivel keres többet egy fehér ember egy feketénél.

„Nem vagyok fehér, sem én, sem a lányom – mondta Sandoval. – Nekem úgy fest, mintha azt tanítanák a diákoknak, hogy ők áldozatok. Odáig rendben van, hogy beszélgetünk ilyesmiről, de… rasszonként különválasztani a gyerekeket? Ez nem helyénvaló dolog.” (…)

Egy kaliforniai magániskola tanulói azt a feladatot kapták, hogy elemezzék, „miképpen képezi a rasszizmus az Egyesült Államok alapját”, míg egy másik diák szerint az ő magániskolájukban „diverzitásburkokat” hoztak létre, amelyekből bizonyos bőrszínű diákokat kitiltottak. Ezenközben a manhattani Dalton School tanárai olyan követeléslistát tettek közzé, amelynek hatására számos szülő kivette a gyermekét az iskolából. A követelések között szerepelt, hogy minden anyagi támogatás felét irányítsák át a New York-i állami iskoláknak, szüntessék meg az emelt szintű csoportokat, ha faji szempontból egyenlőtlenség tapasztalható a tanulók eredményei között, az alkalmazottak évente nyilatkozzanak „antirasszista” elkötelezettségükről, és legyen szabályozva az iskolai színdarabok szereplőinek bőrszín szerinti összetétele.

Nem a fenti panaszok képezik e könyv tárgyát. A panaszok évről évre változnak, olykor hétről hétre is. Az elmúlt években a következő ügyek uralták, hullámzó intenzitással, a közbeszédet: globális felmelegedés, Occupy Wall Street (a „Foglaljuk el a Wall Streetet!” nevű antikapitalista mozgalom), tömegpusztító fegyverek, az Egyesült Államok és Mexikó határán húzódó fal, a gyermekként az országba érkező bevándorlók esetében benyújtható intézkedési halasztás, a Black Lives Matter („A fekete életek számítanak”-mozgalom), fegyverbirtoklási szabályok, az azonos neműek házassága, a reprodukciós jogok, az abortusz, a hazafiság, a választói integritás és a #MeToo-mozgalom. Bár jó szándékú és tisztességes emberek e kérdések alapvető okaiban egyetérthetnek, a vélemények már különbözőek abban, hogy mit lehet tenni a megoldás érdekében.

Napjainkban azonban alapos, önálló véleményalkotáshoz még túlságosan fiatal gyermekeket vonnak be túl korán az ezekben és más témákban folyó vitákba, arra kényszerítve őket, hogy olyan tanárok és iskolai vezetők ideológiai álláspontja mellett tegyék le a voksukat, akik szemmel láthatóan rá akarják erőltetni a világnézetüket a közoktatásra. Ez az én saját könyvem, és az én véleményemet tükrözi. A véleményem azonban az egyéni jogoknak az oktatás területén történő megvédésével foglalkozó alapítvány, a Foundation for Individual Rights in Education (FIRE) középiskolai szakágának vezetőjeként szerzett tapasztalataimon alapul. A pozícióm révén rendszeresen hallok ezekről az esetekről, gyakran a politikai térfél jobb, de olykor a bal oldaláról is.

Egy minnesotai buszsofőrt kirúgtak az állásából, miután szeretett volna másokat a keresztény hitére téríteni, és ezért imákat vezetett a buszon munka közben. Egy georgiai tanárt kirángattak a tanteremből, miután elmondta a diákoknak, hogy Barack Obama elnök titkolja ugyan, de valójában muzulmán. Egy széles körben megosztott TikTok-videón egy gimnazista dühösen tiltakozott az ellen, hogy politikai zászlókat aggattak ki a tanteremben (ezeken a következő feliratok voltak olvashatóak: „Blue Lives Matter”, vagyis a rendőrök élete is számít, és „Don’t Tread on Me”, vagyis „ne tapossatok rám”). „Tanárként azért van itt, hogy oktasson, és nem felelős magatartás öntől, hogy elcseszett zászlókat aggat ki, amelyektől mások megsértődhetnek” – mérgelődött a diák. A videó feltöltője később elmondta, hogy a zászlókat eltávolította az iskola főfelügyelője. Alabamában egy matematikatanár az órán arra kérte a tanulókat, hogy dolgozzák ki a legjobb módszert Obama elnök meggyilkolására. Wisconsinban egy középiskolai társadalomtudományt oktató tanárt szabadságra küldtek, miután megnézetett a tanulókkal egy egyoldalú videót, amely megkérdőjelezte a választási eredményeket. Egy képernyőfotóról még az is kiderült, hogy a tanár félreérthetetlenül közölte a diákokkal: tiltakozni fog a szerinte tisztességtelen választási eredmények ellen. Ez véleménye szerint „túl fontos” ügy ahhoz, hogy hallgasson. Így nyilvánvalóan befolyásolni akarta a diákokat. Virginiai, floridai és pennsylvaniai tanárokat is fegyelmi eljárásoknak vetettek alá, mert a tanteremben megvitatták a személyes nézeteiket a választásokkal kapcsolatos tüntetésekről, amelyek a Capitolium elleni zavargásokba torkolltak.

Mindegy, mi a motivációja az erőteljes „gondolati reformoknak”, mindannyiunknak szembe kell helyezkednünk velük. „A polgároknak mindkét pártban el kellene fogadniuk a »ne tedd másokkal azt, amit nem kívánsz, hogy veled cselekedjenek« aranyszabály törvényi következményeit: harcoljunk mások azon jogaiért, amelyeket mi magunk is gyakorolni szeretnénk” – fogalmazott a FIRE korábbi elnöke és a Time magazin publicistája, David French. – E jogok közül pedig a legfontosabb és legalapvetőbb az, hogy a saját mély meggyőződésünk szerint beszélhessünk és cselekedhessünk.”

A részletben eredetileg szereplő lábjegyzeti hivatkozások a könyvben megtalálhatók.

Fordította: Vraukó Tamás