Madarat tolláról | Nagy Bandó András pársoros jegyzete

Minap épp azon gondolkodtam, miféle barátaink vannak nekünk, magyaroknak? Pontosabban: kikkel barátkozik a nevünkben Magyarország miniszterelnöke?

Kevés van köztük, akiktől használt autót vennék. Természetesen kormányfőnk legfőbb hőn szeretett barátja az őt viszontszerető békepárti háborús bűnös. Akinek a közelében nem tanácsos tizedik emeleti szállodai szobában időzni, mert elég egy kicsiny hibácska, egy kis ellenkezés, és máris indulhat a vitorla nélküli sárkányrepülő tanfolyam. Akinek a körzetében nem életbiztosítás ellenzéki politikusnak vagy ellenzéki sajtó újságírójának lenni.

Én ilyen emberrel nem barátkoznék, de még kezet se fognék. A mi kormányfőnknek ez a példaképe, ennek a politikusnak a mintáját igyekszik követni, ennek a trójai falova. Számára ő a béke embere! Azok pedig, akik minderről másképp vélekednek: háborúpártiak! Ha ők kerülnének hatalomra, háborúba vinnék Magyarország épkézláb polgárait, legfőképp az erre a célra fenntartott katonáit.

Mi is lenne a béke? Putyin nem háborúzik tovább, kivonul Ukrajnából. Még ez is óriási sebtől vérzik, hisz ott a kérdés: mi lesz a már elfoglalt területekkel? És megmarad a még nagyobb kérdés: a falánk orosz elnök megelégszik-e ekkora harapással? Orbán sima testvérháborúnak akarja láttatni azt, ami araszolás felénk. A mi oroszbarát kormányfőnk a létező legbékepártibb miniszterelnök. A háború indítása előtt mindenről eligazítást kapott moszkvai látogatásakor, és azóta is ezekhez tartja magát. Még egy kérdés: mivel fogja az orosz csuka a magyar rókát?

Bevallom, néha menekülök ezek elől, versesköteteket bújok, a lírában keresek menedéket. Az este a polcról levettem Jeszenyint: Testem viaszgyertyája, Erdődi Gábor fordításai (Fekete Sas Kiadó, 2003). A végén többoldalas utószó. Először csak a kérdőjeles megjegyzése döbbent meg: „…ez az 1925-ös verseiben, közvetlenül halála (öngyilkossága? meggyilkolása?) előtti versekben hangsúlyosabban visszatér.”

Hallottam már erről, vagy harminc éve sejtető beszédtéma volt egy jófajta társaságban. Később ezt írja Erdődi: „És itt érkeztünk el a szomorú végjátékhoz, az új felfedezéshez: Jeszenyin meggyilkolásának kérdéséhez. Eddig hét évtizeden át az élt a köztudatban, hogy a költő harmincéves korában a leningrádi szállodában öngyilkos lett. Legendásan hangzott, állítólag azt mondta volna – nincs még elég tintám, így véremmel írom versemet. A mostanra igazolódni látszó politikai valóság azonban még ennél is hátborzongatóbb. Eddig eme búcsúsorai öngyilkosságra utaltak: »nem új dolog meghalni a földön, / és nem újabb, persze élni sem«. (…) De valójában, úgy tűnik, Jeszenyint nemcsak hogy üldözték, de végül 1925-ben meg is ölték! Ez derül ki a Trud 1989-ben megjelent egyik számából, az orvos-patológiai jelentésekből. (…) Szergej Jeszenyint tettleg bántalmazták, súlyosan megsebesítették, majd megfojtották. Az öngyilkosságot csupán megrendezték – ez a véleménye Sz. Gyemigyenko és F. Morohov Jeszenyin-kutató orvosoknak.”

Később még. „Emlékezzünk vissza, hogy Jeszenyinnel hasonlóan gondolkodó költőket egymás után hurcoltak meg, e költők sorban pusztultak el. Köztük Klicskov, Kljujev, Oresin és mások.”

Az oroszbarát kormányfőnek illene tudnia, hogy amiket most tapasztal, nem csak mai kilengések és kilengetések. Ez ott, a baráti Oroszországban hagyomány. A főnökhöz képest másképpen gondolkodóknak előbb-utóbb vége. Nem jó példa, főként nem követendő példa.

Zárásul: Majakovszkij, aki igyekezett úgy verselni, hogy ne érhesse baj, némileg együttérzett a megölt Jeszenyinnel, amikor a föntebb idézett két sort átírta: „Nem új dolog meghalni e földön, / de élni nehezebb.” Ahogy mondja, költő elvtárs!