Tillmann Prüfer: Apának lenni (részlet)

Ej, hogy megnőttek! Kamasz gyerekek apja

Egy barátnő egyszer azt mondta nekem, nem is igaz, hogy a kamaszok nem csinálnak semmit. Hiszen mégiscsak heverésznek és közben nőnek.

Pompásan meg tudom ezt figyelni Grétánál. Bizony rendesen nő, nemsoká magasabb lesz, mint én. És alszik. Ha alszik, azt úgy teszi, mintha kómában lenne. Egy, a ház előtt felrobbanó autóbomba sem lenne képes felkelteni. Nem beszélve egy majd felrobbanó apáról. Ha aztán felkel, odavonszolja magát a hűtőhöz, morcosan belenéz, majd visszacsukja az ajtaját. Ezután a legszívesebben újra lefeküdne.

Az apák készséggel osztják meg élményeiket kamaszokról, ami érthető, mert kevés dolog váltja ki ennyire más apák együttérzését. Ilyenkor úgy beszélünk, mintha a kamaszkor afféle betegség lenne, amelyen szülőként valahogy túl kell jutni, mielőtt a családi élet újra szép és kiszámíthatóvá lesz. Pedig két áldozatról kell beszélnünk: az egyik a gyerek, aki éppen felnőtté válik, a másik az apa, akinek el kell fogadnia, hogy többé nem ő minden tudás kútfője.

A pubertáskor után semmi sem lesz úgy, ahogy annak előtte volt, amit a szülők gyakran nehezen fogadnak el. Arról is szó van itt, hogy mi magunk is öregebbek leszünk, többé nem vágjuk minden kérdésre azonnal a választ, nem „tudjuk jobban” a dolgokat, ami végső soron megfoszt egy nagy ajándéktól, amit a szülői lét jelent, nevezetesen, hogy példaképek legyünk. A kamaszkor után legföljebb egy ellentmondásos szerepmodell lehetünk, melyet a gyerek ugyanúgy kétségbe von, mint ahogy mi is olykor kételkedünk magunkban.

A sok kamasztörténet talán ezért is hat gyakran úgy, mintha bátorságot akarnánk belőlük meríteni. Egyik ismerősöm nemrég arról beszélt, hogy a lánya hogyan ordítozott vele, majd becsapta szobája ajtaját – kicsivel később azonban megölelte, miközben azt mondta, „egészen jól viseled el a kamaszkoromat”. Az ilyen esetekben talán mindkét fél kapaszkodni szeretne a másikba. Mégiscsak kevés olyan, félelmet gerjesztő dolog van, mint a gyermekkor vége.

Ehelyett az apák előszeretettel prezentálják magukat a szörnynyé mutálódó fiatalok áldozataként. A fiúk krákogó, motyogó rabjai lesznek a konzolos játékoknak, míg a lányok karácsonyfákká alakulnak, melyeken temérdek dísz ragyog, de máskülönben csak rossz hangulatot árasztanak. A pubertáskort aggódó szülők és az eszüket elvesztő fiatalok állandó küzdelmeként szokás felfogni.

A kamaszkorát élő gyermek a szabályokra fittyet hányó, örök lázadónak tűnik, akinek eszét ködbe vonják a hormonok, amelyek testét elárasztják. Egykor szelíd lányok szeszélyes bestiákká, az addig megértő fiúk erejüket fitogtató, goromba fickókká válnak. Egy perce még vízfestékkel rajzoltak, majd hirtelen magukat festik a lányok, miközben az apa óvatos érdeklődését foghegyről odavetett, hetyke kommentárokkal utasítják vissza.

Ebben a megközelítésben nem tetszik, hogy az apák szerepüket a kamaszkor idején olyannyira passzívnak fogják fel.Mintha csak a cuki kisgyerek felneveléséért felelnének, hogy aztán néhány év erejéig vadócokkal kelljen együtt élniük, hogy aztán később fogadhassák az immáron értelmes ifjú felnőttet. Ó, szegények!

A kamaszkor olyan időszak, amikor a gyermek a legnagyobb változásokon esik át, melyeket addig ismert. A nemi hormonok megjelenése révén a teljes test gyakorlatilag átalakul. Létrejönnek a másodlagos nemi jegyek, a test nekiindul a növekedésnek. Nőni kezd a gége, mutálni kezd a hang. A lányoknál megindul a menstruáció, a fiúknál az ondó termelése. Hovatovább még az agy is részlegesen átszerveződik.

Ezekben az években a gyerekek akár 5-8 centimétert nőnek évenként. Olyan ez, mintha egy kafkai átváltozáson esnének át. Rohamosan változnak, miközben fogalmuk sincs, hová is vezet mindez. Olyan ez, mint egy LSD-trip – egyeseknek igazi horrortrip.

Kamaszként szinte odavetnek bennünket a hiúságok vásárába, bele egy mindent felkavaró versengésbe, amelynek tétje a szépség, a sportosság és a lazaság. A szülők meg ott állnak, és még ők gondolják azt, hogy áldozatok, és hogy mindez számukra stresszes. Azt hiszik, alapjában véve róluk van szó, vagy legalábbis így kellene lennie.

Olyan időszak ez, amikor keveset segíthetünk gyerekünknek. Olyan világ, amelynek törvényeit már nem a szülők írják, és ahol a dolgok nem lesznek attól jók, mert a szülők azt mondják, majd minden rendbe jön. Olyan időszakról beszélünk, amikor a felnőttek már csak azáltal is csalódást okoznak, mert felnőttek. A szülők meg azon csodálkoznak eközben, hogy a gyerekek elfelejtenek barátságosnak és kiegyensúlyozottnak lenni.

Ez az az idő, amikor a gyerekek megszűnnek gyereknek lenni, és elindulnak a felnőtté válás útján. A felnőtté válás pedig kemény dió. Úgy a gyerekeknek, mint a szülőknek.

Korábban a szülők a családban még afféle mindentudó hatóságként gondoskodtak a nézőpontról, ahonnan a gyerekek a világot szemlélték. Tudást adtak át, eldöntötték, mi a jó és a rossz. Csak úgy kellett látni a világot, ahogyan ők tették, és máris a helyes úton jártunk. Aztán egyszer csak a gyerekek felfedezik, hogy a szülői világlátás nem  tévedhetetlen, és bizonyos dolgokat másképpen ítélnek meg. Megértik ilyenkor, hogy a szülőknek van egy bizonyos történetük, amely meghatározza világlátásukat, de azt is, hogy nekik más lesz a történetük. Ez bizonytalanságot szül, még a szülőkben is.

Számukra gyakran fájó rádöbbenni, hogy gyermekük teljesen más, mint ők. Nemritkán ezt személyes sértésként élik meg a szülők. Hogy lehetséges például, hogy a saját gyermekünket bioalmákkal etettük, aztán olyanná válik, akit az értékpapírok ingadozása érdekel? És ilyenkor egyáltalán nem arról van szó, hogy valamit elrontottunk. Ellenkezőleg, talán éppen nagyon sok dolgot helyesen tettünk. Nem az a döntő ugyanis, hogy a gyerekek ugyanazt találják jónak, helyesnek, mint mi magunk, sokkal inkább az számít, hogy a gyerekek számára azonosíthatók legyünk. Hogy képesek legyenek előre feltételezni, miért is állunk ki. Ehhez azonban szülőként felismerhetőnek kell lennünk, de már ez sok nehézséget okoz számos szülőnek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy magunknak is felnőttként kell fellépnünk, továbbá polgárként is. Hogy szeretnénk valamit, ha úgy tetszik, van saját projektünk. Azzal az igénnyel lépünk fel, hogy részt vegyünk a világ dolgaiban. Más szavakkal: vannak álláspontok, melyeket képviselünk.

Ha a szülői látásmódot a gyerek megkérdőjelezi, ez nem holmi pimaszság a részéről. Mindez annyit jelent, hogy a gyerekek méltányolják tulajdon szüleiket. Valójában jó és helyes dologról van szó. Az, hogy a gyerekek megkérdőjelezik a szülők értékeit, magába foglalja ugyanis, hogy ezeket az értékeket korábban érzékelték; akárcsak a határok esetében, melyeket, ha átlépnek, azt is jelenti, hogy ezeket a határokat is érzékelték korábban. Mindez pedig egyszersmind rendben van.

Ha azonban a szülői létet azzal azonosítjuk, hogy a saját gyerekünk mindenkor igazoljon bennünket, hiszen mi magunk is folyamatosan igazoljuk a gyereket, nos, úgy ez a folyamat fájdalmas tapasztalatokkal fog járni. „Sok apa nem létezik többé, ha megkérdőjelezik” – mondja Wolfgang Schmidbauer pszichológus. Ezek az apák ilyenkor sebzetten reagálnak, mert nem kapják meg gyermekeiktől többé a megerősítést, az elismerést. Ajánlatos ilyenkor a humor eszközeivel élni és ezt gyakorolni. „A humor mindig lehetőség arra, hogy a szükséges távolságot megteremthessük.”

Fentebb már leírtam, mennyire fontos, hogy az apák elfogadják saját szerepüket felnőttként. Legkésőbb ilyenkor számít ez a legjobban. Ekkor a legjobb, amit cseperedő gyerekeink érdekében tehetünk, hogy megmutatjuk nekik, mit is jelent a felnőttség. Például döntéseket hozni, felelősséget vállalni, ellenvéleményt elviselni. Sok apa számára ez ma kemény dió, hiszen a felnőttség már nem számít vágyott állapotnak. Úgy látszik, manapság nem is szeretnénk felnőttnek kinézni. A divattervező Karl Lagerfeld egy alkalommal kifejezte sajnálatát, mennyire „szörnyű”, hogy felnőtt férfiak „rövidnadrágokban és pólókban” szaladgásznak, mintha saját maguk gyermekei lennének.

Gondot okoz, amikor az apák a kamasz gyermek természetes leválását megelőzendő maguk válnak afféle „ifjakká”. Megnyilvánulhat ez egy színes, kapucnis pulcsiban vagy egy hófehér Adidas Sneakerben. És persze ott van még a masszív jelenlét a közösségi médiában. Részt venni a TikTok-világban ma az ötvenen túli emberek számára sem jelent  problémát. A közösségi média alapjában egy igen egyszerű módja annak, hogy fiatalnak érezzük magunkat, mert ott gyakorlatilag mindent megtehetünk, amit az ifjúság. Olcsó módja ez annak, hogy úgy tegyünk, mintha nem lennénk felnőttek. Ebben a témában is mondott okosságot Karl Lagerfeld: „Ne próbálkozzanak azzal, hogy eljátsszák a fiatalt, nem fog menni! Mindenki becsapás áldozata lesz ilyenkor, nem csak a fiatalok.” Ez fontos. Ha kamaszodó gyerekek nem tartanak bennünket menőnek vagy éppen lazának, ez valójában része az elismerésüknek!

Reinhard Winter pedagógus is problémának tartja, ha a szülők túl fiatalosak. A gyerekek számára éppen ez nehezíti meg, hogy kamaszkorukban leváljanak szüleikről. „Úgy hiszem, hogy a fiatalok egy része, leginkább a fiúk ezért vállalnak keményebb, veszélyesebb kockázatokat. Ha az apa mountain bike-on teker, akkor a fia downhill kerékpárt fog választani, hogy leváljon az apjáról. Vagy szélsőséges politikai nézeteket fog képviselni.” A pedagógus szerint a szülők éppen azzal könnyíthetik meg gyermekeik dolgát, ha inkább a régimódibb vonalat képviselik. Amúgy pedig a kamaszkor idején folyó heves vitákat Reinhard Winter nem tekinti problematikusnak: „Azt gondolom, hogy ez jó lehetőség arra, hogy ápoljuk kapcsolatunkat a gyerekkel, hogy beszélhessünk egymással. Az apáknak gyakran az a gondolata, hogy egy jó kapcsolatnak harmonikusnak kell lennie – pedig a vita rendkívül fontos a személyiség fejlődéséhez.”

Az apák harmóniafüggősége különben is kihívások elé néz ilyenkor. Abban az időszakban ugyanis, amikor a gyerekek elkezdenek leválni a szüleikről, a család  egyfajta lakóközösséggé alakul át. A gyerekek jönnek és mennek, amikor kedvük tartja.

Lottát például elég régóta nem láttam, mert legtöbbször házon kívül van. Létezik egy listám a barátnők és a barátok nevével a fejemben. Lotta mindig csak annyit mond, most ezzel vagy azzal találkozom, és már suhan is ki az ajtón. Aztán találkozik valakivel a parkban, vagy éppen egy híd alatt, vagy ki tudja, hol, hogy dumcsizzanak. Néha egészen kellemetlenül érezzük magunkat a feleségemmel. Nagyvárosban élünk, ahol bármi megtörténhet. Vannak itt mindenféle fickók, akik ostobán kötözködnek, vagy más rossz tapasztalatok várhatnak egy tizenhat évesre, aki az utcákat rója. Azt kértem Lottától, hogy mindig legyen nála a mobilja, hogy bármikor felhívhassam, de a barátnők és barátok telefonszámát is adja meg, akikkel találkozik. Mindez azonban önmagában nem túl hatékony próbálkozás. A barátok listája túl gyorsan nő, én meg nem követelhetem meg, hogy minden új ismeretségnél a lányom indításképpen elkérje az elérhetőségeket csak azért, hogy a szüleinek nyugalma legyen. Alapjában véve amúgy nem panaszkodhatok: lányomat még nem kellett elhoznom a rendőrségről. Környezetemben ilyesmi már megtörtént. A gyerek találkozik egy csapattal, ájulásig isszák magukat, hogy aztán a rendőrség begyűjtse valahol a csemeténket.

Lotta úgy véli, hogy csak beszélget a barátaival. Én azonban tudom, hogy amikor én tizenhat éves voltam, nem csak beszélgetéssel töltöttem el az időmet. Mindent tudni akartam, mindent kipróbálni, biciklivel vágtam neki az útnak, hogy lányokkal találkozzam, akikbe szerelmes voltam (ők azonban leggyakrabban nem voltak azok belém). Esténként sokszor berúgtam, és néha fogalmam sem volt arról, hogyan jutottam ép bőrrel haza. Néha nem is kerültem ép bőrrel haza. A szüleimhez egyszer felrepedt szájjal és egy kiütött foggal érkeztem haza, máskor pedig jókora sebbel a homlokomon, mert tök részegen nekiugrottam egy fémoszlopnak. Nem volt ez számomra egyszerű időszak. De rettenetes idők voltak ezek a szüleim számára is. Mégis valahogy megőrizték a lazaságukat, vagy legalábbis úgy tettek.

Lotta néha megkérdezi tőlem, hogy tudnék-e neki adni egy kis pénzt sörre. Ezt különösnek találom, sőt, fel vagyok tőle háborodva. Sosem kértem a szüleimtől pénzt, hogy sört vegyek! Miért finanszíroznám a lányom alkoholfogyasztását? Másrészt annak idején egyszerűen a szüleim pincéjéből hoztam magamnak sört vagy haveroktól kunyeráltam. Ha viszont Lotta nem tart attól, hogy sörre kérjen tőlem pénzt, mégiscsak van esély arra, hogy tényleg csak egy sört fog inni, és nem vedel ájulásig. Legalábbis úgy tűnik, ez számára nem olyan ügy, amiről előttem hallgatnia kellene, és Lotta még nem jött haza kivert foggal.
Milyen szerencsés is vagyok!

Fordította: Tallai Gábor

Tillmann Prüfer: Apának lenni
– Miért van égetően szükség új apákra
Multiverzum Kiadó, Budapest, 2024
216 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft