Nógrádi Gábor: Akit keresnek: Jesua (részlet)

Félelem az orgyilkosoktól

Názáret alacsony, szegényes házai között úgy lovagolt egymás mellett a két katona, hogy közben jobbra-balra sunyítottak. De még hátrafelé is vetettek egy-egy gyors pillantást.

Jobb félni, mint megijedni.

Róma többnyire igyekezett megértő és türelmes lenni az uralma alatt tartott országokkal. A legtöbb római császár úgy gondolta, hogy kevesebb gondja-baja lesz, ha türelmes az alattvalókkal, mint ha türelmetlen. Más a vallásuk? Legyen! Mások a szokásaik? Kit zavarnak? Ha be lehet hajtani tőlük az adót, akkor inmádkozhatnak bármely istenhez, vagy fejen is állhatnak reggeltől estig.

A hatalmas Római Birodalom legtöbb alattvalója Pannóniától Britanniáig, Galliától Egyiptomig némi kezdeti ellenkezés, csetepaté és háborúskodás után általában nem is lázongott. Sőt! Sok nép még örült is, hogy római módra vízvezetéket, csatornát és utat építtetett területükön a császár.

A zsidók nem így éreztek. Az Örökkévaló választott népének tartották magukat írásban rögzített történetükkel, törvényeikkel, szigorú hétköznapi szabályaikkal, amelyekből életük árán sem engedtek. Igaz, közülük a legtöbben a római uralom alatt behúzták a nyakukat, és morogva meg adót fizetve próbáltak túlélni, mert féltek. No meg felelősek voltak a családjukért. Ám Palesztina zsidók lakta tartományaiban számtalan lázadó akadt, akik nem tűrték el Augustus császár igáját. És nemcsak a római igát gyűlölték, de azokat a zsidókat is, élükön Heródes királlyal, akik alázattal szolgálták a császárt.

Ezeket a lázongókat zelótáknak nevezték. És ezen belül is a legelszántabb, legelvetemültebb csoport a szikáriusoké volt.

Ez a kis orgyilkos csapat csak az Örökkévalótól félt, senki mástól. Rövid tőrüket ruhájukba rejtették, és ha alkalom adódott, leszúrták a római katonákat, ledöfték Heródes kémjeit meg az elnyomó hatalommal lepaktált zsidókat. Ha nem tudták megközelíteni az áldozatukat, messziről hajították a kést a mellükbe vagy a hátukba, olyan erővel és olyan pontosan, hogy egy római cirkuszban is felléphettek volna a mutatványukkal.

Még azokat a zsidó társaikat is meggyilkolták, akik beleszerettek egy idegenbe, egy más vallásúba, egy pogányba. Piacon, templomban sem lehetett senki biztonságban. A szikáriusok az embertömegben egy pillanat alatt ledöfték, akit bűnösnek, hitük árulójának gondoltak, és aztán ők kiabáltak a leghangosabban, hogy „Segítség! Segítség! Itt megöltek valakit!” Ezért aztán nem gyanakodtak rájuk.

A római légió kapitányai és Heródes testőrparancsnoka sokszor figyelmeztették a katonáikat, hogy óvakodjanak a szikáriusok tőrétől. Ezzel magyarázható a két lovas sűrű pislogása oldalt és hátrafelé Názáretben. De a fegyveresek senkit sem láttak, akitől tartaniuk kellett volna.

Érkezésük híre villámgyorsan eljutott mindenhová. A falvaknak szerte a világon ezer szemük van akkor is, ha nem látszik. A názáreti zsidók elbújtak a házukban, amint a katonák feltűntek a faluba vezető úton. Féltek az emberek. Ahol elnyomás van, ott mindenki fél. Félnek, akik uralkodnak, és félnek, akiken uralkodnak.

Váratlanul, az egyik ház mögül alacsony, zömök fiú bukkant fel a két lovas katona előtt. Fiatal volt, szinte még gyerek. Fehér színű, de kissé piszkos, térdig érő hosszú köntös fedte a testét, amit a derekán egy kötéldarabbal fogott össze.

Valamit rágott. Talán egy levelet vagy gumót kaphatott le az út szélén zöldellő növényekről. Rágott és köpködött.

Erős szálú sötét haja borzasan meredezett összevissza, mint egy gondozatlan kiskölyöké, fekete szeme élesen villogott, akár egy lázadó zelótáé.

A katonák a fiú felé fordították a dárdájukat. Ki tudja, mi lakik egy zsidó kamasz lelkében? Lehet, hogy a köpenye alatt tőr van, és a késdobálás mestere. Vagy parittyát rejteget a hozzá való kővel. Az ifjú Dávid azzal találta fejbe a hatalmas Góliátot.

– Megáll! – kiáltott a fiúra a magasabb, sovány legionárius, a Marcus nevű. – Megáll! Neve?

A katona három éve szolgált Palesztinában. Még nem beszélte valami jól a zsidók nyelvét. A társa tizenöt év után már sokkal jobban tudott arámiul, de először mindig a rómainak volt joga megszólalni. Róma uralkodott Heródesen, Heródes pedig uralkodott a zsidókon. (Kin uralkodtak a zsidók? Saját magukon, hogy ne lázadjanak fel évente.)

– „Neve?” – kérdezett vissza pimaszul a fiú, és megállt. – A nevemet kérdezi? Úgy kérdezze, hogy: mi a neved?

– Válaszol! – horkant fel a katona, és a szeme dühösen villant: – Mi a neve?
– János! – mondta a szemtelen kis zsidó. – János a nevem.
– Hány éves? – kérdezte a katona.
– Tizenöt!
– Apa?
– Zakariás volt. Meghalt.
– Anya?
– Erzsébet.
– Születés, hol?

– Hebronban. Júdeában – mondta a fiú, és büszkén hozzátette: – Hebron városában, ahol ősatyánk és ősanyánk, Ábrahám meg Sára sírja van.

– Nem ő az – morogta Kotüsz a társának görögül. – Idősebb, és nem Betlehemben született, ha igazat mond.

– Mért ne mondana igazat? – jegyezte meg ugyanolyan halkan a római. – Nem tudja, kit keresünk.

Aztán intett a dárdájával a fiúnak, hogy elmehet.

János nem mozdult. Tudott annyira görögül, hogy a nem szócskát megértse, és a Betlehem névhez még a görögre sem volt szüksége.

– Kit keresnek? – kérdezte, mintha segíteni akarna.

A trák rászegezte a dárdáját.

– Tűnj el! – kiáltotta arámiul. – És örülj, hogy élsz!

– Persze, örülök… – mondta a Jánosnak nevezett fiú, és morgott valamit a Messiásról, aki Absalom rabbi szerint hamarosan eljön, elsodorja Izrael ellenségeit, mint port a szél, és új, igazságos, boldog világot teremt a zsidók számára.

Ezt a morgolódást persze a távolodó fegyveresek már nem hallották.

Nógrádi Gábor: Akit keresnek: Jesua
Móra Kiadó, Budapest, 2023
144 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft