Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen (részlet)

A tömegben, amely arra várt, hogy kijusson a peronra, a hangulat egyszerre volt feszült és ünnepi. A közelben egy zenész elektromos hárfán játszotta az „I Wish It Could Be Christmas Every Day”-t, miközben az emberek ott tülekedtek Roz háta mögött, türelmetlenül várva, hogy ne kelljen tovább türelmesnek lenniük.

Amikor Roz végre a sor elejére ért, elővette a telefonját, hogy megnézze, jött-e újabb üzenet Heathertől. Semmi. Közvetlenül előtte egy feszültnek tűnő jegyellenőr intett Sallynek és a családjának, hogy kimehetnek a peronra. Egy férfi sietve lépkedett mögöttük, leszegett fejjel.

– Láthatnám a jegyét, uram? – kiáltott utána az ellenőr, miközben egy biztonsági őr már üldözőbe is vette. A férfit elvezették, közvetlenül Roz mellett, miközben ő épp felmutatta a jegyét. A férfi tekintete ide-oda cikázott, mintha még mindig kétségbeesetten próbálna menekülőutat találni. Valamiképpen mindenki haza akart jutni karácsonyra.

Roz hálókocsija a szerelvény felén is túl volt, így a mai lépésszáma tekintélyesnek ígérkezett. A hátizsákja egyre nehezebb lett, a bőröndje pedig amellett, hogy nyikorgott, immár panaszosan nyüszíteni is kezdett.

Ahogy közeledett a saját kocsijához, hallotta, hogy a várótermi kvízjátékosok már a mellette lévő hálókocsiban vannak. Mind a négyen ott álltak két egymásba nyíló fülke előtt.

– Stipi-stopi, enyém a felső ágy! – kiáltott fel Beck.
– De… – próbálkozott Ayana. – Mi van?
– Semmi.

Beck körülnézett, és meglátta, hogy Roz mögöttük áll. Ayana piros táskáját tartotta a kezében, és felemelte, hogy megmutassa Roznak. A nő kételkedett benne, hogy kedvességből vitte volna, Beck bizonyára megint versenyre hívta ki Ayanát. És ezúttal győzött.

– Jaj, ne! Útban vagyunk? – kérdezte Beck szarkasztikusan, miközben eltúlzott lépésekkel bevonult a fülkéjükbe. Roz szándéka szerint nem itt szállt volna fel a vonatra, de most még ismegtette, csak hogy Becknek kellemetlenséget okozzon.

– Elnézést! – szólt oda Blake, miközben ő és Sam is félreálltak.

Roz mindkettőjükre rávigyorgott, majd Beckre nézett.

– Köszönöm! – súgta oda Ayana, miközben a falhoz lapult, ahogy Roz elhaladt mellette. – A korábbit.

Roz elmosolyodott.
– Szívesen tettem.

Parányi fülkéjében Roz az ágyra helyezte a táskáját meg a kabátját, és körülnézett. Az erőteljes kék és narancssárga színekkel kockásan díszített helyiséget nagyrészt egy franciaágy foglalta el. Az ajándékcsomag, amely a fehér paplanon várta, egy pipereholmikból, szemmaszkból és füldugókból álló alvókészletet tartalmazott. Az ablak alatt volt egy mosdókagyló, és egy aprócska kabin, helyet adva a vécének és a zuhanyzónak. Tökéletes.

– Kinézem belőled, hogy rossz kocsira szállsz fel – hallatszott Sally hangja a kinti folyosóról, ahogy a családjával együtt elhaladt Roz ajtaja előtt.

– Egyedül én vagyok ilyen béna – mondta Phil olyan megtörten, mint aki úgy érzi, mindig ő a hibás. Mindannyian a kocsi végéhez trappoltak, hogy aztán ugyanabban a hálókocsiban szálljanak meg, mint a diákok.

Roz először örült, hogy nem mellette vannak, hátha a baba egész éjjel ébren tartaná, de aztán úgy elöntötte a bűntudat, akár egy tengerparti dagály. Újra hozzá kell szoknia a pólyások hangjaihoz.

Ledőlt az ágyra és felhívta Heathert. Tudnia kellett, mi a helyzet.

Öt csörgés után felvették.

– Minden rendben, Roz? Már a vonaton vagy? – Ellie volt az, Heather menyasszonya.

– A csöppnyi kis fülkémben vagyok – felelte Roz. – Hamarosan indulnunk kell már. Hogy halad a dolog?

– Még mindig tízpercenként jönnek a fájások. Ez megy már néhány órája. A szülésznő úton van. – Roz hallotta, ahogy Heather járkál és átkozódik a háttérben.

– Hogy van Heather?
Ellie halkan felnevetett.

– Unja már a várakozást. Úgy gondolja, ha már a kicsi hamarabb jön, akkor legalább igyekezhetne. Azt mondja, ez olyan, mint egy vacsoravendég, aki hatra érkezik, de nem hoz se bort, se pletykát.

– Ez a baj a csecsemőkkel. Hogy nem hozzák magukkal a saját italukat.

Megszólalt egy időzítő.

– Kész a palacsinta. Jobb, ha megyek.

– Add át Heathernek az üdvözletemet! – zárta le a beszélgetést Roz. És úgy érezte, ezzel nagyon keveset mondott.

– Átadom. – Mielőtt Ellie kinyomta volna, Roz meghallotta, hogy a háttérben a „Wish You Were Here” szól. Ez a szám is szerepelt Heather szülési lejátszási listáján. Az egyetlen kísérőzene,amit Roz a saját szülése közben hallgatott, a saját üvöltése volt. Heather azonban néhány hete megosztotta Rozzal a Spotify-on keresztül a lejátszási listáját, ami többek közt Eno-, Pink Floyd-, Atomic Rooster-, Yes-, Deep Purple- és Goblin-számokból állt. A gondolat, hogy valaki a „Suspiriá”-ra vagy a „Profondo Russó”-ra szüljön, határtalan tévedésnek tűnt, de Heather zenei ízlése bizony messze állt Roz Kate Bush- és Fleetwood Mac-szeretetétől, inkább Roz anyjáéra, Lizére hasonlított, aki lényegében felnevelte Heathert. De nem ez volt a lényeg, mert most Heather voltaz, aki szült. Roz még üzent is, hogy „Imádom a rockkal terhelt listádat”, de Heather nem értékelte a szóviccet. Biztos az apjától örökölte a humorérzékét. Bárki is volt az.

Rozból a várandósság emlékei a szülés pillanatainak felidézésével együtt törtek elő, amikor Heather elújságolta neki, hogy babát vár. Azt mondják, az ember elfelejti a szülés fájdalmát – a hormonok felemésztik a borzalmat, és csak az oxitocinnal átitatott áhítat és a mindent elsöprő szeretet marad meg. A természet így szavatolja a további terhességeket.

Roz azonban nem felejtette el. Bár tudta, hogy vonaton ül, érezte, hogy ezek az emlékek még most is nyomasztják. Olyan sokáig sikerült a felszín alatt tartania őket, de mióta Heather teherbe esett, a bevillanó emlékei sokkal rosszabbak lettek. Mindennap eszébe jutott egy-egy részlet a lánya születéséről. A borsmenta-krém színű szülőszoba, ahol órákig vajúdott, mielőtt sürgősen megcsászározták volna. A folt a feje feletti mennyezeti csempén, ami úgy nézett ki, mint egy sebhely. A hasára erősített szívverésmérő, amely riasztást adott ki. A szülésznő szemében a kedvesség, amely félelemmé dermedt. A hipó és a vér szaga.

Aztán ott volt a többi emlék. Azok, amelyek köldökzsinórként kapcsolódtak hozzá. Azok a felvillanások sokkal elviselhetetlenebbek voltak. Louis, egy nemi erőszakkal foglalkozó tanácsadó, aki segített a túlélőknek, és akit Roz gyakran felkeresett, mindig azt mondta, hogy „a trauma tapad a traumához?”. És az, hogy feküdt, míg egy bénító gyógyszer miatt képtelen volt mozogni, közben pedig egy idegen bántotta a testét és belé hatolt… természetes, hogy a szülési trauma hozzátapadt a nemi erőszakhoz.

Roz mellkasa összeszorult, amint annak a sötét szobának az emlékébe zuhant. Felkapta a tükörkockáját, és elforgatta az emlékeket. A jelenben kellett maradnia, nem hagyhatta, hogy ezek a felvillanások lehúzzák magukkal. Ő most és itt volt, egy negyvenkilenc éves nő egy hálókocsis vonaton, nem egy fiatal, állapotos lány, akit megerőszakoltak egy bulizós estén, vagy ugyanez a fiatal lány a szülészeten.

Az ágy feletti falon lévő Fort Williamet ábrázoló képre koncentrált, a hegyekre, amelyek mindig hívták őt, bármilyen messzeis voltak. Roz észak felé tartott, végre felfigyelt rájuk. A lányához és a lánya lányához utazott. Ha Rozon áll vagy bukik a dolog, újra varázslatossá teszi a decembert. Valahogyan.

Beleejtette a kockát a táskájába, magához vette a kulcskártyáját, és kinyitotta az ajtót. Ideje meginni egy nagyon késői teát. Ahogy felhangzott a sípszó, és a vonat lassan elindult, az a férfi rohant el mellette, aki jegy nélkül próbált meg felszállni. Kizárt, hogy jegyet vett volna, mivel addigra már mind elkelt, tehát biztos potyautas. Roz a távolodó férfi után bámult, megpróbálta manóként elképzelni, de aztán csak megrántotta a vállát és az étkezőkocsi felé vette az irányt. A vonat felsikoltott, pont ekkor, mintha fájdalmai lennének.

*

A fülke mintha féloldalra dőlt volna. A receptkönyv leesett, a vécéajtó kivágódott. A táskái odébb csúsztak. Roz az ágyból a padlóra gurult. A fülke aztán ismét megbillent, ezúttal a másik oldalára, újra felforgatva mindent. Roz megragadta a receptkönyvet, és a vész esetére ajánlott testhelyzetbe kuporodott, amíg csak a fülke hullámzása el nem csitult körülötte.

Csikorgó, recsegő fékek. Az égett fém szaga. Kiáltások és sikolyok mindenfelől, a közeli kabinokat is beleértve. Aztán csend lett, egyfajta különös, súlyos csend. A vonat megállt.

Futó lépések zaja végig a folyosón. „Mindenki maradjon ott, ahol van, amíg kiderítjük, mi történt!” – kiáltotta Husi kifulladva, hangjában tisztán hallható rémülettel.

Fordította: Pataricza Eszter

Alexandra Benedict:
Gyilkosság a karácsonyi expresszen
Európa Kiadó, Budapest, 2023
336 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft