Steven E. Koonin: Tisztázatlan (részlet)

Bevezető (részlet)

A néhai Richard Feynman, kollégám a Kaliforniai Műszaki Egyetemen (California Institute of Technology, Caltech), a huszadik század egyik legkiválóbb fizikusa volt, híres kutatásainak kreativitásáról és pontosságáról (beleértve a Nobel-díjjal elismert, kvantum-elektrodinamikáról szóló munkáját). Többek között azért vált legendává, mert elvetette a tekintélyelvet, szórakoztató volt, és tudott jó történeteket mesélni – egy igazi egyéniség, egyedülálló intellektuális adottságokkal.

Jómagam egyike voltam azon számos ambiciózus fizikusnak, akiket Feynman egyénisége vonzott a Caltechre. Mielőtt 1968 őszén beiratkoztam volna az egyetemre, már többször elolvastam elejétől a végéig a csodálatos fizika-előadásairól készült „piros könyvsorozatát”. A Caltechen töltött négy egyetemi évem többnyire úgy telt, mint ahogy az a The Big Bang Theory (Agymenők) című sorozatból ismert, a nevetéseffektet kivéve. A mindennapok fénypontjai a Feynmannal folytatott négyszemközti beszélgetések voltak (rendkívül szeretett fiatal kutatókkal beszélgetni), valamint egy emlékezetes, bongón előadott dobszám magával a nagy emberrel, még az első tanévben.

A Caltech ethosza a tudományetikára épül. Ennek fontosságára már az egyetem első napján felhívják az új hallgatók figyelmét, és Feynman megkérdőjelezhetetlen intellektuális tisztessége mind a diákoknak, mind a fakultásnak megmutatta; hogy ez mit jelent egy aktív kutató számára. 1974-ben a Caltech évzáróján tartott Cargo Cult Science (Rakománykultusz-tudomány) címmel egy mostanra híressé vált beszédet. A beszéd arról szólt, hogy a tudományos kutatóknak milyen szigorúsággal kell eljárniuk, hogy ne csapják be se magukat, se pedig másokat.

A lényeg az, hogy ne pusztán azokat az információkat adjuk meg, amelyek lehetővé teszik munkánk ilyen vagy olyan irányú megítélését, hanem tárjuk fel az összes lehetséges információt, hogy kiderüljön munkánk igazi értéke és jelentősége.

Mindezt talán úgy magyarázhatom a legegyszerűbben, ha szembeállítom, mondjuk, a reklámok felfogásmódjával. Tegnap este hallottam, hogy a Wesson-féle étolaj nem itatja át a sültet. Ez valóban igaz, a Wesson nem csap be senkit – de én nem pusztán arról beszélek, hogy nem szabad másokat becsapni: én a tudományos tisztességről beszélek, és ez már egészen más szintje a dolgoknak. A Wesson-reklámban azt is el kellett volna mondani, hogy nincs is olyan étolaj, amely átitatná a sültet, ha egy bizonyos hőmérsékleten használjuk. Más hőmérsékleten viszont az összes étolaj – még a Wesson-féle étolaj is – átitatja! Igazat mondtak ugyan a reklámban, de csak egy részét mondták el az igazságnak; nem magát a tényt közölték, csak a következményét – és itt van a kutya elásva!

Az éghajlattudomány ismereteinek a nyilvános bemutatását többnyire a Feynman által leírt Wesson-féle étolaj-szindróma jellemzi – a meggyőzésre, nem pedig a tájékoztatásra törekszik, a bemutatott információkból kimaradnak alapvető összefüggések vagyis „az összképbe nem illő” részletek. (És egészen véletlenül, akárcsak az étolaj esetében, ez leginkább a hőmérséklettel kapcsolatos.)

A legtöbb éghajlatkutató, akivel találkoztam, azzal az objektivitással és szigorral végzi a munkáját, amely a tudomány minden területén megszokott. Mivel azonban a változó éghajlat lehetséges hatása magát az emberi létet érinti, a probléma érthető módon indulatokat és érzelmeket vált ki. Egyesek azzal védekeznek, hogy egy kis félretájékoztatás senkinek sem fog ártani, ha az segít „megmenteni a bolygót”; és valóban, ha ilyen (akármennyire jogtalan és pontatlan) frázisokkal beszélnek a tétről, talán nem meglepő, hogy néhány éghajlatkutató kommunikációja a nyilvánosság felé mindennek nevezhető, csak objektívnek nem.

A néhai Stephen Schneider – egy prominens éghajlatkutató – ezt már 1989-ben világosan megfogalmazta: Egyrészt kutatóként erkölcsileg a tudományos módszerhez vagyunk kötve, ebből kifolyólag azt ígérjük, hogy az igazat mondjuk, a színtiszta igazat, és csakis az igazat – ami azt jelenti, hogy kötelesek vagyunk minden kételyt, fenntartást, „ha”-t, „és”-t és „de”-t ismertetni. Másrészt nem kizárólag kutatók vagyunk, hanem emberek is. És a legtöbb emberhez hasonlóan mi is szeretnénk, ha a világ jobb lenne, ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy azon fáradozunk, hogy csökkentsük az esetlegesen katasztrofális éghajlatváltozás kockázatát. Ehhez széles körű támogatásra van szükségünk, arra, hogy megragadjuk a nyilvánosság figyelmét – aminek természetesen része a gyakori médiamegjelenés. Tehát ahhoz, hogy a nyilvánosság érdeklődését felkeltsük, ijesztő képeket kell festenünk, leegyszerűsített, drámai kijelentéseket kell tennünk, az esetleges kételyeinkről pedig alig szabad szólnunk. Ezt a „kettős erkölcsi kötöttséget”, amely oly gyakran érvényesül, nem lehet semmilyen képlet alapján feloldani. Mindannyiunknak el kell döntenünk, hogy mi a helyes egyensúly a hatékonyság és az őszinteség között. Remélem, ez azt jelenti, hogy mindkettő jellemző ránk.

Sokan mások is hasonlóképpen nyilatkoztak, vagy kommentálták Schneider állítólagos „kettős kötöttségének” sötét oldalát. Például:

„Nem számít, hogy mi az igazság, csak az számít, hogy az emberek mit gondolnak igaznak.” Paul Watson, a Greenpeace egyik társalapítója

„Meg kell lovagolnunk ezt a témát a globális felmelegedésről. Még ha a globális felmelegedés elmélete téves is, gazdaság- és környezetpolitikai szempontokat tekintve helyesen cselekszünk.” Timothy Wirth, az ENSZ Alapítvány elnöke

„Néhány kolléga, akiben részben ugyanazok a kétségek merülnek fel, mint bennem, úgy gondolja, hogy az egyetlen módja annak, hogy a társadalmunkat rávegyük a változásra, ha az embereket egy katasztrófa lehetőségével ijesztgetjük, és ezért teljesen rendben van, sőt szükséges, hogy a tudományos kutatók túlozzanak. Azt mondják nekem, hogy a nyílt és őszinte helyzetértékelésekbe vetett hitem naiv.” Daniel Botkin, a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara Környezettudományi Tanszékének korábbi vezetője.

Így hát a média tele van ijesztő éghajlati előrejelzésekkel. A következő jóslatok elég régiek ahhoz, hogy kimondhassuk, nem jöttek be:

„[Ha nem teszünk semmit,] az ezredfordulóra (2000) ökológiai katasztrófa fog kialakulni, amely olyan teljes, visszafordíthatatlan pusztítással jár majd, mint bármely nukleáris holokauszt.” Mostafa Tolba, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (United Nations Environment Programme – UNEP) korábbi ügyvezető igazgatója, 1982

„[Néhány éven belül] a téli havazás [az Egyesült Királyságban] rendkívül ritka és izgalmas eseménnyé fog válni. A gyerekek egyszerűen nem fogják tudni, hogy mi az a hó.” David Viner vezető kutató, 2007

„2020-ra az európai városok az emelkedő tengerek alá fognak kerülni, Nagy-Britanniában pedig a szibériai éghajlat lesz jellemző.” Mark Townsend és Paul Harris a Pentagon egyik jelentését idézve a The Guardianben, 2004

Bár Schneider később számos alkalommal megkísérelte megmagyarázni a „kettős erkölcsi kötöttségről” szóló kijelentését, úgy gondolom, hogy a mögötte meghúzódó premissza veszélyesen téves. Az nem lehet kérdés, hogy ,,mi a helyes egyensúly a hatékonyság és az őszinteség között”. Egy tudós részéről az arrogancia netovábbja még csak gondolni is arra, hogy szándékosan félretájékoztassa a szakpolitikai tárgyalásokat az általa vélt etikus magatartás érdekében. Más kontextusban ez talán nyilvánvalónak tűnik: képzeljük csak el, hogy mekkora felháborodást keltene, ha kiderülne, hogy a tudományos kutatók például vallási meggyőződésükből hamis adatokat közölnek a születésszabályozásra vonatkozóan.

Philip Handler, a Nemzeti Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences, NAS) korábbi elnöke 1980-ban egy vezércikkben fogalmazta meg a problémát, amely négy évtized elteltével is hátborzongatóan időszerű: A tudományos közösségben nehézségek adódnak a kutató mint tudós, illetve a kutató mint polgár szerepének az összetévesztéséből, a tudományos kutatóra vonatkozó etikai szabályzat és a polgári kötelesség összetévesztéséből, s elmosódik a határ az eredendően tudományos és az eredendően politikai kérdések között. Amikor a kutatók nem ismerik fel ezeket a határokat, saját ideológiai – általában kimondatlan – meggyőződéseik könnyen eliszaposítják a tudományosnak tűnő vitákat.

A tudományos kutatók kivételes szerepe sajátos felelősséggel jár. Egyedül mi tudunk objektív tudományos ismereteket vitára bocsátani, és ez a mi legfőbb erkölcsi kötelességünk. Csakúgy, mint a bírók, kötelesek vagyunk félretenni a személyes érzéseinket a munkánk során. Ha ezt elmulasztjuk, megfosztjuk a nyilvánosságot azon jogától, hogy megalapozott döntéseket hozzon, és aláássuk az egész tudományos munkába vetett bizalmukat. A világon semmi baj nincs azzal, ha tudományos kutatók aktivistákként tevékenykednek, de a „nagybetűs tudománynak” álcázott aktivistatevékenység ártalmas. Nekünk, tudományos kutatóknak nem szabadna étolajat árulnunk.

Steven E. Koonin: Tisztázatlan. Amit az éghajlattudomány mond, amit nem mond, és mindez miért fontos
Fordította: Beszprémi Rita
MCCPress Kiadó, Budapest, 2023
352 oldal, teljes bolti ár 5950 Ft