Harlan Coben: Nem versz át (részlet)

Maya megpuszilta Lily feje búbját, és elindult a munkahelyére. Kivehetett volna még néhány napot, hogy otthon maradjon a kislányával. A pénzre határozottan nem szorult rá – még a házassági szerződés mellett is tehetős özvegynek mondhatta magát –, de a klasszikus értelemben vett anyaságot nem neki találták ki.

Maya persze megpróbálta belevetni magát az „anyák világába”, a többi anyukával közös kávézós dumcsipartikba, ahol a bilire szoktatásról, a legjobb óvodákról, a babakocsik biztonságosságáról beszélgetnek, és hosszasan dicsekszenek saját gyermekük banális fejlődéséről. Maya csak ült ott és mosolygott, de a fejében Irakot idézte fel, egy bizonyos véres emléket – általában Jake Evanset, az arkansasi Fayettville-ből való tizenkilenc éves srácot, akinek az egész alsótestét letépte egy robbanás, valahogy mégis életben maradt –, és igyekezett megbékélni azzal a felfoghatatlan ténnyel, hogy ez a kávézós dumaparti ugyanazon a bolygón létezett, ahol a véráztatta csatatér.

Néha, amikor a többi anyukával volt, a rotorok zúgása töltötte be a gondolatait a borzalmas képek helyett. Ironikus, hogy az efféle túltolt, soha meg nem hátráló szülői magatartást „helikopterezésnek” hívták.

Egyszerűen fogalmuk sem volt semmiről.

Maya felmérte a környezetét, miközben a bejárójukon álló kocsija felé tartott, olyan helyeket keresett a szemével, ahol az ellenség elrejtőzhet, vagy ahonnan lerohanhatja őt. Erre egészen egyszerű magyarázat volt: a szokás nagy úr. Aki egyszer katonaként szolgált, mindig katona marad.

Ellenségnek semmi jele, se képzeletbelinek, se valósnak.

Maya tisztában volt vele, hogy valamiféle tankönyvi mentális zavarban szenvedett az odaát történtek miatt, de az az igazság, hogy sebek nélkül senki sem tért vissza. Számára a betegség inkább megvilágosodásként hatott. Most már értette a világot. Mások nem.

A seregben Maya harci helikoptereket vezetett, gyakran fedezéket biztosított, és megtisztította a terepet az előre nyomuló földi egységek előtt. Még Fort Campbellben kezdett el UH-60-as Black Hawkokkal repülni, mielőtt elegendő gyakorlatot szerzett pilótaként, hogy jelentkezhessen a Közel-Keleten harcoló 160. különleges műveleti repülőezredbe (SOAR-ba). A katonák rendszerint „madarakként” emlegették a helikoptereket, amivel nem volt semmi baj, egy civil szájából viszont ugyanez sértőnek hatott. Maya úgy tervezte, hogy a seregben marad, valószínűleg élete végéig, de miután a CoreyALeleplező honlap közzétette azt a videót, a terve egy csapásra füstbe ment, mintha Jake Evanshez hasonlóan az is házilag készített robbanószerkezetre futott volna.

A mai repülőleckékre egy Cessna 172 fedélzetén került volna sor, egy egymotoros négyülésesen, amely véletlenül minden idők legsikeresebb repülőgépe. A képzés végső soron arról szól, hogy a tanuló minél több időt töltsön a levegőben. Maya munkája gyakran a „nézz és figyelj” módszerben merült ki tényleges oktatás helyett.

A repülés, vagy legalábbis, amikor egy gép pilótafülkéjében lehetett, valóságos meditációval ért fel Maya számára. Érezte, ahogy vállának csomókba feszülő izmai ellazulnak. Igaz, nem nyújtotta azt a fordulatszámot és – legyünk őszinték – azt a borzongató izgalmat, mint amikor Bagdad fölött repült egy UH-60 Black Hawkkal, vagy amikor első női pilótaként emelt a magasba egy Boeing MH-6 Little Bird nehézfegyverzetű helikoptert. Senki sem vallotta be, mennyire borzalmasan felpörög a bevetések során, az adrenalinlöket pedig a narkotikumok hatásához hasonlítható. Nem tűnt helyénvalónak „élvezni” a harcot, érezni a bizsergést, rádöbbenni, hogy az életben semmi sem érhet ennek a közelébe. Ezt a szörnyű titkot kellett magukban tartaniuk. Igen, a háború rettenetes, és egyetlen emberi lénynek sem szabadna megtapasztalnia. Maya az életét is feláldozta volna azért, hogy Lilyre még az árnyéka se vetülhessen. A kimondatlan igazság azonban az volt, hogy a lelkük mélyén ezek az emberek bolondultak a veszélyért. Ezt nem lehetett elfogadni. Nem tetszett, amit elárul róluk.

Ha valaki élvezi ezt, akkor öröklötten erőszakos, vagy hiányzik belőle az empátia, vagy valami hasonló sületlenség. Ugyanakkor volt valami függőséget kiváltó a félelemben. Odahaza mindenkinek viszonylag nyugodt, békés, eseménytelen az élete. Aztán átmegy oda, és halálos rettegésben él, majd haza kell térnie, és vissza kell állnia a nyugodt, békés eseménytelen hétköznapokra. Az emberi lények azonban nem így működnek.

Amikor felszállt egy tanulóval, Maya mindig a szekrényében hagyta a mobilját, mert nem akarta, hogy bármi megzavarja. Vészhelyzetben valaki felszólna neki a rádión. De amikor ebédszünetben megnézte az üzeneteit, furcsa SMS-t talált, amit az unokaöccse, Daniel küldött.

Harlan Coben: Nem versz át
Fordította: Galamb Zoltán
Jaffa Kiadó, Budapest, 2024
336 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft