Odze György: Érdemes volt (részlet)

1869. november ~~ Két évvel a kiegyezés után

Vagy a rendszerváltás után, mindegy, hogy nevezzük. November, úton voltunk hazafelé Szuezből a császárral, én mindig kisbetűvel írom, nekem ő nicht besonderes, csak egy alkalmazott a sok közül, aki történetesen jó helyre született, sőt a legjobb helyre, nem a teljesítmény vagy az akarat vitte ilyen magasra. Nekem is szokták ezt mondani, hogy a nemesi háttér és a családi hagyományok olyan hátszél, amivel könnyű sikeresen vitorlázni, csakhogy én sokoldalúan képeztem magam, gyűjtöttem a tapasztalatokat, nekem ezek adták az igazi hátszelet az élethez. Megint a szokásos, nagy kísérettel utaztunk, emelkedett hangulatban, ezt a szót szeretik használni, gutgelaunt, ahogy azok a kurva bécsiek mondják. A császár most úgy érezte, eljött a mi időnk, a nemzetközi kereskedelem élénkülni fog, a térségben ott vannak a szövetségeseink, ha már harcban nem is tud a Monarchia győzedelmeskedni, békében talán sikerül. Szóval eljött a mi időnk, kommt unsere zeit, de hát ő ezt sokszor érezte, főleg akkor, amikor a valóságban semmi oka sem volt rá, az udvaroncai meg helyeseltek, ahogy szoktak, most meg külön is hálásak voltak neki, amiért elhozta őket erre a háromhetes kirándulásra, egy kis önfeledt menekülés a nyirkos és nedves európai novemberből, bumburnyák hízelgők, ez a véleményem róluk, és ezt ők is pontosan tudják. Most éppen Szuez az alkalom, amiről lehet beszélni, így hazafelé tartva. Hogy mekkora siker ez. Nagy lehetőségek, szeretjük ezt mondogatni, ha nem látjuk pontosan a jövőt. Persze, van oka a büszkeségre, ezt elmondta többször is, osztrák mérnök tervezte, kevesen tudják, mert az osztrákok nem értenek a nemzet-csináláshoz, ez a nation-mache, ahogyan a németek vagy a franciák, ott, bármi történjen, minden fontos, még a legkisebb hír is, bezzeg nálunk, de még a bécsieknek is kétszer annyit kell küzdenünk az elismertségért.

Alois Negrelli, egy szerény innsbrucki mérnök tervezte ezt a világraszóló művet, beadta a pályázatát a bizottságnak, aztán visszament járdákat építeni, amikor szóltak neki, hogy megnyerte, de meghalt, mielőtt az építkezés befejeződött. Szinte már el is felejtettük a nevét, van egy sírja Linz mellett, azt évente megkoszorúzzák, azzal vége. Elhoztuk az özvegyét Miramaron, kedves, szomorkás asszony, leveleket ír a lányának, amiket a személyzet a kikötőkből aztán vagy postáz, vagy sem, egyébként kuksol a luxuskabinjában, vagy a társalgóban pasziánszozik, ő nemigen szeret keveredni a bécsi hangoskodó nemesurakkal. Szóval emelkedett volt a hangulat, ezért úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat, hogy beszéljek a császárral. Nem akármiről, hanem arról, hogy lemondok a miniszterelnöki megbízatásomról. Ich hatte genug. Persze, szigorúan négyszemközt, ahogy az ilyen nagy bejelentéseket tenni kell, rögtön a tárgyra térek, csak semmi small talk, semmi köntörfalazás, majd a lakosztályában vagy a fedélzeten beszélünk, szeles idő van, itt már hűvösek az esték, tehát inkább a lakosztályában. Nemsokára Triesztbe érünk, csak holnap indulunk tovább, igen, ez lesz tehát a legalkalmasabb pillanat. Nem fogja érteni, hogy mi van a fejemben, Bécsben mindenki rohadtul ragaszkodik minden megbízatáshoz, mindenki fontosnak tartja saját magát, a császár csak akkor tudja leváltani őket, amikor már késő, amikor már elbaszták a dolgokat, de valahogy nincs a vérükben, hogy ilyenkor tisztességesebb maguktól menni.

A császár nem érti, hogy mi van a fejemben, pedig általában nagyon is ért engem, sőt, nagyonis, az életünk különös módon fonódott össze látható és láthatatlan szálakkal, először, negyvennyolcban ellenségek voltunk, én forradalmár, ő Habsburg, a halálos ítéletemet is simán aláírta, csak azért, mert odatették elé, miközben a fodrásza a szakállát nyírta. Feltehetően ennyit ért neki az életem, vagy ennyit tudott rólam, egy aláírásnyit, most pedig szerelmi rivális és megtűrt szövetséges, tudja, hogy mit akarok, csatlakoztatni Magyarországot a fejlett Európához, ezt akartam már fiatalon is, az első tanulmányutamon, még egyetemista koromban, ezt akarja a kormányom is. Szereti a magyarokat? Ostoba kérdés. Ugyan mi van, mi lenne szeretnivaló rajtunk, az istenért? Barbár, félbarbár nép vagyunk, némi iskolázott felső-réteggel, über-sozial, vegyülék, de mégis, van bennünk valami összetéveszthetetlen nagyot-akarás, valami különleges elhivatottság-érzés, hogy vágyunk kiemelkedni abból a szarból, amit magunknak keverünk, és talán ez az, amit Erzsébet is látott bennünk, meg, speciel bennem, és ezt a tapasztalata is erősítette, mert az ember sokszor azt látja, amit látni akar.

Lehet a császárral komolyan beszélni, csak a pillanatot kell elkapni.

Emlékszem az első találkozásunkra, 1865-ben, amikor a képviselőház alelnöke voltam, a színfalak mögött már tárgyaltunk a kiegyezésről, miközben még senki sem tudta pontosan, hogy mi hogyan lenne, és mit is akarnánk, de már otthon sok ellenzője volt, meg Bécsben is, persze, sokan vannak úgy, hogy rettegnek a változásoktól, mielőtt megtudnák, hogy mi a lényege. Deákkal voltunk Bécsben, a Hofburgban, szóval akkor látott először, persönlich, a császár. Felség, így kezdtük ott is, volt bennem egy kis lámpaláz, vagy drukk, hogy hogy sikerül, ez egy ilyen ósdi beidegződés, hogy hát mégiscsak a császárral beszélek.

Bejelentem, hogy lemondok.

Megbeszéltük előre a hat órát a lakosztályánál. Végigsétáltam a fedélzeten. Pontos voltam, ahogy illik. Az ajtóban álló inas egy fejbiccentéssel jelezte, hogy beléphetek. Micsoda felesleges és ostoba foglalkozás. Ajtónálló.

Rögtön a tárgyra tértem, mondtam is. Semmi mismásolás, nicht drucheinander: 

– Felség, rögtön a tárgyra térek, visszalépek a miniszterelnökségtől.

Úgy nézett rám, mintha nem hitte volna, hogy ez vele történik. Hátradőlt a fotelben, mintegy távolságtartóan, hogy neki az ilyesmihez semmi köze.

– Aber warum? – és elcsodálkozott, ahogyan számítottam rá. Fel is emelte kissé a hangját. Két évvel voltunk a kiegyezés után, ami a legnagyobb rendszerváltás a magyar történelemben. Persze. És tényleg, miért is?

– Nehéz erre röviden válaszolni – feleltem. A szalonban ültünk, előttünk, az asztalon a teáscsészék, a fedélzeti készlet darabjai.

– Semmi értelme – legyintett, mintha abban bízott volna, hogy nem gondolom komolyan.

– Inkább diplomáciával szeretnék foglalkozni, azokkal a változásokkal, amik mostanában Európában bekövetkeznek, mert a kis államok nagy szövetségesek nélkül nem állhatnak meg a lábukon, és a magyaroknak ebben különlegesen sokat kell fáradozniuk.

– Értem én ezt, Andrássy, majd eljön annak is ez ideje, mint mindennek, most azt kell befejezni, amibe belekezdtünk, nem inkább? Veszélyes időket élünk, még sok minden nincs lezárva. – A császár feltehetően nem értette, hiszen végre van valaki, gondolhatta, aki alkalmas, és akit ő is alkalmasnak talál, és akkor fogja magát, és egy ilyen, amúgy kellemes hajóút kellős közepén egy drámai bejelentéssel jön elő. – Ez a pillanat nem alkalmas a hirtelen döntésekre. Még jobban összezavarnánk mindenkit. Menjünk inkább vacsorázni.

Tudtam azt én magamtól is, a kiegyezés nagyon bátor döntés és sok ember számára meglepetés is volt, a magyar közvélemény meg a képviselőház is megosztott, ugyan már, legyintett a császár, és láttam az arcán, hogy tényleg, inkább menjünk vacsorázni, mint ilyen értelmetlen témákról csevegni. Bécs még jobban megosztott, ha tudni akarja, Andrássy, Bécs lényegében aussichtslos, reménytelenül megosztott, ezzel, vagyis a körülmények hatalmával mindenkinek, aki politikával foglalkozik, számolnia kell. Fontos a jól hangzó szabadságharc szó, de fontosabb a realpolitik.

Ezzel be is fejeztük a császárral a lemondásomról szóló beszélgetést, de benne azért nem zárult le teljesen, mert még este, a vacsoránál is, a köszöntőjében, ami neki mániája volt, köszöntőt mondani az étkezéseknél, a rá jellemző hosszú és terjengős beszédében szokatlanul egyszercsak felhozta az érdemeimet, múlhatatlan, Kurzlebig, a Számvevőszéket, meg a népiskolai törvényt, ami persze inkább Eötvös érdeme volt. Azért, bevallom, jólesett hallani, és amire azért tényleg büszke voltam, a népoktatás, bár a zsidóknál, úgy tudom, már időszámításunk idején volt kötelező oktatás, így volt némi lemaradásunk, de Európához képest még mindig jól állunk. A kormányzás nagyon nehéz kenyér, az udvarban meg Pesten is az önállóskodó celebritások mindenbe beleszólnak és megkeserítik a mindennapokat.

Kiegyezés. Mindig ide térünk vissza. Ez volt a történelmi tett. Most éppen két francia képviselőnek magyaráztam el Szuezben a lényegét, mert nem értették, és nem is várhatom el, hogy megértsék. Mire jó, ezt kérdezték. Tényleg, mire? Még sok magyar sem érti, pedig majdnem benne volt mind a tizenkét pont, amiért olyan sokat küzdöttünk a negyvennyolcas forradalomban. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Rendben van, de hogyan valósítjuk meg? Dualizmus, ez volt a válaszom. Rendhagyó forma. Központja Bécs és Buda. Közös az uralkodó, egy személyben osztrák császár és magyar király, a külügy, a hadügy és pénzügy.

Jól szervezett állam lettünk a nagy összevisszaság után. Ez azért valami. Maga, Andrássy úr, kérdezték, talán nem hisz a forradalomban? Hát nem, feleltem. Már nem. Valamikor hittem, és magam is forradalmár voltam, de hát nem sikerült, és lehet, hogy így a jó. Mert mi lett volna, ha győz a forradalom? Például nem jutottam volna el Párizsba. Hinni kell a sorsban és tovább kell lépni. Ez a kiegyezés most két egyenrangú fél reális kompromisszuma, a magyarok pedig jól jártak, fellendülhet a gazdaság. A két képviselő gyanakodva összenézett, mint akik valamilyen mesét hallanak. Mondtam is Völgyesnek este a vacsoránál, hogy a franciákat soha nem lehet semmiről meggyőzni, erről híresek.

Odze György: Érdemes volt.
Regény gróf Andrássy Gyula életéről
Kocsis Kiadó, Budapest, 2023
224 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft