Dézsi Ibolya: Én, Földes Jolán (részlet)

Könyvégetés*

1944 januárjában megjelent az első, ismert zsidókat felsoroló lista, amelyben a születési neveket is feltüntetik, jelezve, hogy többek között, sem Erdős René, sem Szép Ernő, sem Dánielné Lengyel Laura, sem én nem vagyunk magyarok… A zsidó nevem valahogy mindig más volt ezekben jegyzékekben, például Fürst, Grünfeld. A következő listába már Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Jászi Oszkár neve is felkerült, és a külföldiek, mint „álnémetek”: Freud, Feuchtwanger, Heine, Karl Marx, Stefan Zweig és az „álfrancia” André Maurois. Hónapokon keresztül publikálták a neveket, a lista egyre hosszabb lett, s az eredeti, a Friedländer családnevem végre az áprilisban megjelenő Népújságban jól lett kiírva.

+

Megyery Ella újságíró májusban a Függetlenség oldalán többhasábos cikkben mutatta be és elemezte az olasz zsidókérdést Firenzében, a Dante szülőházában kialakított Zsidókérdést Kutató Központban.

A legjobb barátnőm nővére náci-szimpatizáns és antiszemita lett. A cikkében ez áll:

„…a Hivatal részéről általam is kért tolmácsot, kis Segítséget, úgy hogy végül is magam írtam össze legalább a kirakatokban rendületlenül díszelgő Bús-Fekete, Erdős René, Körmendi, Földes Jolán et comp. műveket, hiszen mégis csak akadnak, akik nem olvasnának külföldi héber ’irodalmat’, ha felismernék, ki tartozik oda, ki ide! Cserében viszont megtanultam és sietek továbbadni: hiába vetették le már az olasz zsidók családineveiket, hiába szédelegnek sokszor ősi arisztokrata epitetonok alatt, mégis áll a szabály: az összes városnevek gyanúsak! Például: Guido da Verona, da Zara, di Tivoli, da Fano, ahogy jellegzetes zsidónév a Della Torre, Della Sera, Della Rosa, Cohen, da Ferrara, da Prato, da Modena is…”

Sacytól sose kérdeztem, hogy mi erről a véleménye, s, tartja-e a kapcsolatot a nővérével.

+

1944. március 19-én a német hadsereg megszállta Magyarországot. Sztójay Döme lett a miniszterelnök. Naponta tesznek közzé zsidótörvényeket. Megtiltják, hogy zsidók háztartásában nem zsidót alkalmazzanak; megszüntetik a zsidók sajtó-, színművészeti, filmművészeti kamarai tagságát; megtiltják, hogy zsidók állami hivatalt töltsenek be; elrendelik, hogy a hat éven felüli zsidók megkülönböztető sárga csillagot viseljenek. Közzéteszik az 1310/1944. sz. kormányrendeletet, amely megtiltja külföldi rádióadások hallgatását, ami egész Magyarország népét érintette. Hogy mit érezhettek a zsidó értelmiségiek ezekben a szörnyű hetekben, azt Radnóti Miklós írta meg talán a legérzékletesebben április 5-én a Zsivajgó pálmafán című, kevésbé ismert versében.

+

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.
Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;
tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.
És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;
a majmok értenének,
bennük még ép az elme, –
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

+

Voltak hírek – ilyenek a magyarországi holokausztra vonatkozóak –, amelyek néhány órán belül tudomásunkra jutottak, de voltak, amiket csak hetek, hónapok vagy évek múlva tudtunk meg.

Egy április 30-i hír hamar eljutott hozzánk, ez volt a Budapesti Közlönyben megjelent rendelet „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában”.

Néhány nap múlva már konkrétabb volt a hír: „Ismert magyar írók könyveit szállítják teherkocsiszámra a papírzúzó malomba, ahol csomagolópapirost készítenek belőlük.”

+

„…a betiltott könyvek elégetése helyett, amit a nácik csináltak 11 évvel ezelőtt a betiltott könyvek megsemmisítésével, a papíripari nyersanyag-hivatal lesz megbízva. …Többek között ezeknek az íróknak a könyveit kobozzák el és semmisítik meg:

Balázs Béla, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Bús-Fekete László, Erdős Renée, Fábián Béla, Forró Pál, Földes Jolán, Földi Mihály, Füst Milán, Gábor Andor, Hatvany Lajos báró, Hatvany Lilly bárónő, Ignotus Hugó, Indig Ottó, Kabos Ede, Jászi Oszkár, Katz Illés, Kiss József, Kóbor Tamás, Lakatos László, Lengyel Menyhért, Markovits Rodion, Molnár Ferenc, Mónus Illés, Nádas Sándor, Nóti Károly, Osvát Ernő, Pásztor Árpád, Szép Ernő, Szomaházy István, Szomory Dezső, Várnai Zseni és Zsolt Béla.

A rendelet közzétette azoknak az íróknak a neveit is, kiket régen feketelistára tettek a nácik és akiknek könyveit nyilvánosan elégették Hitler hatalomra jutása után. Néhány közülük: Sholem Asch, Vicky Baum, Tristan Bernard, Bernstein, Maurice Dekobra, Ehrenburg, Feuchtwanger, Sigmund Freud, Andre Maurois, Marx, Emil Ludwig, Wassermann, Otto Zarek és Zweig. Ezeknek a Magyarországon lévő könyveit is meg fogják semmisíteni.”

A rendelet indokolása ez volt:

„Hosszú idő óta a magyar irodalom termékeinek igen nagy része zsidó íróktól ered és ugyancsak zsidók fordították a külföldi írók műveit magyarra, így akarták a zsidók uralni a magyar gondolatot és megakadályozni azt, hogy bármilyen irodalmi munka eljusson a külföldre, mely nem felel meg céljaiknak. Másrészt viszont óriási reklámot csaptak minden középszerűségnek, ha az a kiválasztott fajhoz tartozott. Minden olvasó tudja, hogy lett Molnár Ferencből egyszerre zseni és hogy kiáltotta ki Szomory Dezsőt a magyar nyelv utolérhetetlen mesterének.”

+

Zokogtam, csuklással, hörgéssel tört fel a gyomromból, a szívemből a borzalmas felismerés, hogy vége van a világnak. Mert ezt éreztem, és ezt érzem most is, bárhogy, bármilyen bíztató szavakba csomagolom magamnak, a rettenet eluralkodott rajtam. Később, amikor Kálmánra néztem, megijedtem az arcára fagyott döbbenettől. Néhány nappal később elmondta, hogy a zokogásom jobban sokkolta mint a hír. Mosolyt csalt az arcomra, mert valóban, soha nem engedtem meg magamnak, hogy előtte vagy bárki előtt sírjak – két kivétel volt, amikor megnyertem a díjat ’36-ban a halászó macskával. Különben mindig keménynek mutattam magam. Nem tudatosan, hanem gyermekkorból jött velem, hogy csak titokban sírjak, mert ha észreveszik, értelmetlen vigasztalásba fognak, s minek azt hallgatni, amikor úgysem enyhítik vele a keserűségemet.

Kálmán könnybe lábadt szemmel láthatott már, amikor a bőröndjeink már az utcakövön sorakoztak Budapesten a Gül Baba utcában, és a taxis pakolta őket a csomagtartóba. Én álltam az ajtóban, néztem befelé az üresen maradt bútorokra, és az ablakon beszűrődő fényben az árnyékok ismerős alakokat, mozdulatokat idéztek fel, szavak szisszentek bele a csendbe. Fájt, de nem sírtam. Az állomáson sem. És most, a könyvcímek, az ismerős, rajongott írói nevek miatt mintha tőrt forgattak volna bennem. Mert, hogy az én könyveimet is bezúzzák, üsse kő, de Stefan Zweig, Feuchtwanger, Maurois, és Bródy, Molnár, Szép Ernő…! Istenem! …ugyan, ugyan, micsoda Isten…?!

Újra rám tört.

Kálmán felállt, odasietett, átölelt.

– Na, na – motyogta.

Összeszedtem magam.

– Nem-nem, elképzelhetetlen, hogy ez a rémálom sokáig tartson – suttogtam.

– Úgy van – mondta meggyőzően. Nagy levegőt vett. – Képtelenség. Mi van, ha nem is igaz… Tudjuk, hogy ezek egymást froclizzák. A baloldali sajtóban is vannak, akiket nem az igazság érdekel.

– Ugyan már – hördültem fel. – Ilyesmivel egy újság sem játszik, ez nem olyan…

Kálmán elengedett, kiballagott a konyhába.

Felálltam, az ablakhoz vánszorogtam, elhúztam a csipkefüggönyt, és kinéztem Londonra. Odalent automobilok tülköltek, kerekek nyikorogtak, a járdán kalapok jöttek-mentek. Ha tudnátok, mi történik az én városomban, gondoltam, felnéznétek rám a kalapotok alól, ide, az emeleti ablakra, és küldenétek egy bátorító mosolyt.

Csöngött a telefon. Kálmán a tálcát – rajta kávé, cukor –, letette az asztalra, és felvette a kagylót.

– Halló. – Pillanatnyi szünet után rám nézett, és azt mondja: – Igen… olvastuk. Épp most, néhány perce. – Hallgat. – Jó, jó, gyere. Nem, nincs késő – Leteszi a kagylót. – Pali átjön.

Bólogatok.

Aztán eszembe jut, hogy mégse lásson így, és elvonulok, hogy megmossam az arcom, feltegyek egy kis arcpirosítót. Akkor eszembe jut, hogy mennyire banális, sőt ostoba gondolat, hogy cicomázom magam, miközben vége a világnak. Állok a tükör előtt, nézem a koravén arcomat, a sírástól duzzadt szemeimet. Akkor is kell az az arcpirosító. Nem azért hagytam ott Magyarországot, hogy jól érezzem magam…? De már soha, soha nem fogom jól érezni magam! Nem, nem akarok sírni.

Vajon mit mond majd Pali?

Újra cseng a telefon. Kálmán felveszi. Hallgatja a beszélőt.

– Várj egy pillanatig. – Felém fordul: – Mikes is jönne és Buday Gyuri is. Mit mondjak?

– Jöjjenek, persze – mondom.

– Jól leszel? – kérdi aggodalommal.

– Majd igyekszem.

Fél, hogy sírásba fullad az este, és kellemetlen lesz nekem. Nem, már nem fogok sírni.

– Várunk – mondja a telefonba, majd: – Az jó lesz.

Leteszi a kagylót.

– Hoznak pörköltet a Budapestből.

Bólintottam.

+

– Itt van az öt adag pörkölt, nokedlivel. És, tudjátok kit láttunk a Budapestben? Barbara Bettset. Társasággal, vacsoráztak.

Felkaptam a fejem.

– Még nem Castle? – kérdezi Kálmán.

– Nem, de nyárra tervezik az esküvőt. Jó páros lesznek.

Betts akkoriban készült férjhez menni Edward Castle munkáspárti politikushoz.

– Már most is azok. Mert most kell a dzsem, nem holnap…

– Azért holnap is jó lesz, ha lesz…

Barbara Anne Bettsről, a Brit Munkáspárt politikusáról az érvelési módszere és egy kijelentése miatt Kéthly Anna jutott eszembe. Kéthly 1942-ben elítélte az újvidéki vérengzéseket, ami miatt halálos fenyegetéseket kapott, akkor mondta, hogy „aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak” Bettsről néhány hónapja hallottunk, a „dzsemes” kijelentése kapcsán: „We want jam today, not jam tomorrow.” Betts Lewis Carrol Alice Tükörországban című történetéből vette a szöveget.

Különös és kedves emlékem kapcsolódik az Alice-könyvekhez. Amikor Alexandriába érkeztem, egyik délután sétálni indultam a belvárosba, és egy antikvár könyvesboltba botlottam, ahol vettem több térképet, a könyveket nézegetve a kezembe akadt az angol nyelvű Aliz Csodaországban első kiadása 1875-ből, bordó kemény kötésben, a borítóján aranylón domborodó lányfigura, Aliz. Az idős antikvárius mosolyogva adta, s potom áron. Lewis Carrol neve már akkor ismerősen csengett, de a könyv magyarul csak 30-ban jelent meg. Többször elolvastam. Nem gondoltam volna, hogy az Aliz Tükörországban – amit Kálmán vett nekem egy londoni könyvesboltban –, még jobban fog tetszeni. Az a rész, ami a Fehér Királynőről szól, majd’ minden fésülködésemkor beugrik. Igaz, hogy a hajam már gyérül, de azért rettenetes kócot tud produkálni éjszakánként. Betts pedig azt a részt emelte ki, amelyik a legjobban jellemzi a politikusokat, ő a későbbi miniszterelnök, William Beveridge akkoriban sokat emlegetett szociálpolitikai terveire utalt, jelezve, hogy a normális megélhetésre most van szükség, nem tolható el évekre, évtizedekre, ahogy Beveridge ígérgeti.

A könyvben Aliz a királynő haját igazgatja, és felkiált:

„– Szent isten, hogy néz ki a haja is!

– Belegabalyodott a hajkefém – sóhajt a királynő. – A fésűmet meg már tegnap elvesztettem.

Alice óvatosan kiszabadította a kefét a kócból, és hosszas fáradozással úgy-ahogy rendbe tette a hajbozontot.

– No, így mindjárt más! – jelentette ki, miután áthelyezte a tűk nagy részét is. – Hanem igazán szüksége volna szobalányra!

– Téged örömmel fölfogadnálak! – mondta a Királynő. – Kapnál hetenként két pennyt és minden másnap lekvárt.

Alice nem tudta visszafojtani a nevetést, miközben így felelt:

– Nem szeretnék a szolgálatába állni… és a lekvárt sem szeretem.

– Pedig nagyon finom lekvár – mondta a Királynő.

– Hát ma akkor se kérnék, köszönöm.

– Ha kérnél, se kapnál. A szabály ez: lekvár tegnap, lekvár holnap, de lekvár ma sosincs.

– Hát valamikor csak kell lennie – ellenkezett Alice.

– Dehogyis! – legyintett a Királynő. – Megmondtam: minden másnap lekvár. Ma pedig ma van, nem másnap.”

+

Körbeültük az asztalt, szinte szótlanul ettük meg a pörköltet.

Előszedtem a kávéscsészéket, Kálmán behozta a kávét.

– Cikória? – kérdezte Gyuri.

– Sajnos…

– Akkor épp jó az időzítés. – Pali a faliórára mutatott. Elmúlt nyolc óra is.

Hallgattunk. A férfiak a sírástól duzzadt szemem miatt nem tudták, beszéljünk-e egyáltalán a borzalomról. Beszélni kezdtem.

– Szerintetek, mi lesz? Megcsinálják…?

Pali nagyot nyelt. Gyuri a kávéscsészét pöcögtette az ujjaival. Kálmán engem figyelt.

– Nem tudom – mondta Pali bizonytalanul. – Ekkora neveket… bezúzni… Nem tudom…

– Ha nem is zúzzák be, összegyűjtik. Talán még alá is gyújtanak.

– Nem hagyhatják – mondta Gyuri.

– Ki? Kiről gondolod, hogy ebben a helyzetben reszkírozza a pozícióját? Tényleg, kiről?

Gyurin látszott, hogy gondolatban végigment a lehetőségeken.

– Talán a könyvtárak kitalálnak valamit. Nem létezik, hogy az, aki szereti a könyvet, ne gondolkodjon el azon, hogyan mentheti meg.

– Ennyit…? Lehetetlen. Több százezer könyvről van szó – mondtam, és leküzdöttem a torkomban gyűlő gombócot.

– Gyurinak igaza van. Biztos, hogy kitalálnak valamit. Apám ismeri Fitz Józsefet, a Széchenyi Könyvtárat vezeti évek óta. Ő tudni fogja.

– Úgy gondolod, hogy… hogy elég bátor? De egyáltalán hogyan… biztosan lesznek emberek, akik megfigyelik, akik alig várják…

Pali nem az a dadogós fajta, de megbocsájtható volt, hogy a téma kifogott rajta, hiszen a szörnyűség, amiről szó volt, a civilizált emberi gondolkodás és elfogadás tökéletes ellentéte volt.

– Az is lehet, hogy rémhír…

Méltatlankodva néztünk Gyurira. Könnyű neki… a szobrai…

Jó lett volna hinni, hogy nem igaz, de mindannyiunknak voltak emlékeink. Kollégák a jobboldali szerkesztőségekből, olvasói levelek… Ha világhírű és Nobel-díjas író lett volna a listán lévők közül bárki, talán kivételt tettek volna, talán elismerték volna, tisztelték volna annyira, hogy magyarnak tekintsék, de Nobel-díjra csak Tormay Cecilt ajánlották, Bródyt nem, Radnótit nem. Mégsem lehet, hogy ezrek ne álljanak ki mellettük, Karinthy mellett, A Pál utcai fiúk mellett… Az irigység és gyűlölet nem terjedhet, mint a pestis. Vagy igen?

– Szóval, azt mondod, hogy van remény arra, hogy néhány példány megmaradjon?

– Persze, hiszen ha esetleg a könyvtárakban nem is, minden családtól nem fogják elkobozni, lehetetlen végigjárni minden házat, átnézni minden könyvtárat, és mi is hoztunk magunkkal.

+

Másnap újra találkoztunk, de már a klubban. Vagy ötvenen voltunk. Természetellenes pirosítókkal kimázolt krétafehér bőrű nők, merev tekintetű férfiak. Tőlem várták, hogy mondjak valamit, de mit mondhattam volna. Kálmán beszélt, Buday beszélt – azokat mondták el, amiket este a pörkölt után megtárgyaltunk.

Eszembe jutott, vajon van-e olyan író a teremben, aki nincs a listán? És ő mit gondolhat, mit érez? Körülnéztem… Aztán elszégyelltem magam. London romokban állt, az emberek szerte Európában éheztek, fáztak, féltek, meghaltak, és én holmi könyvek miatt aggódtam.

– Ne legyenek ilyen badar gondolataid és ne kicsinyeld le a könyvzúzást, mert nemcsak könyvekről van szó, hanem a magyar irodalomról, a kultúránkról – mondta Kálmán később, és feddése jogos volt.

+

Néhány nap múlva olvashattuk az Országos Széchenyi Könyvtár igazgatójának a beszámolóját. Fitz József külföldi egyetemeken tanult, ’14-től az Egyetemi Könyvtárban dolgozott, 1934-től az OSZK főigazgatója volt.

„– A rendelet megjelenése után – kezdte a főigazgató – azonnal megkezdődött a zsidó szerzők műveinek összeírása. A Széchenyi Könyvtár több mint egymillió kötetéből mintegy 5-6000 kötetet jegyeztek fel a proskribált írók listájára. Legnagyobb számmal Bródy Sándor, Biró Lajos és Molnár Ferenc művei szerepeltek a zsidó írók könyvei közül. Mintegy 100-120 író neve szerepel ebben a névsorban.

– Megvalósítja-e a Széchenyi Könyvtár a ’könyv-gettót’?

– A rendeletet száz százalékban végrehajtjuk, egyelőre azonban különböző nehézségek vannak. Vannak sorozatok (Magyar Könyvtár, Olcsó Könyvtár, Modern Könyvtár, Regényírók Tára stb.), melyek egyes kötetei gyakran füzetvékonyságúak, úgyhogy nem egyszer esetleg tíz kötetet kötöttek egybe. Előfordul, hogy zsidó író könyvét nemzsidókéval kötötték egy kötetbe. Erre az esetre még nem tudjuk a pontos tennivalókat Több nagy könyvtár igazgatója felvetette a kérdést, ezért a sajtóügyek kormánybiztosától, vitéz Kolosváry-Borcsa államtitkár úrtól az ilyen esetekre külön instrukciót kérünk. Ez idő szerint ugyanis az a helyzet, hogy vagy a nemzsidó író művét is ’gettóba’ kell juttatni, vagy pedig szét kell bontani a kötést.

– Mi lesz a sorsa az olyan antológiáknak, melyekben zsidók versei, novellái szerepelnek? Mit csinálnak az olyan kötetekkel, melyeket zsidó szerkesztett, vagy amelyekhez zsidók írtak magyarázatot, adalékot, vagy jegyzetet? Mit csinálnak azokkal az idegen nyelvből fordított könyvekkel, melyeket zsidók ültették át magyarra?

– Ezeket a kérdéseket mind meg fogjuk tárgyalni a kormánybiztos úrral.

– Megváltoztatják-e az eddigi katalógus-rendszert?

– Amennyiben a zsidó írók műveit külön kell elhelyezni, akkor természetesen megváltozik a raktárrendszer, az eddig érvényes folyószám-rendszer. Arra is kérünk majd felvilágosítást, hogy a teljesen elkülönített, kulccsal elzárt és csak egyes tisztviselők számára hozzáférhető helyiségek is, melyekben zsidó és nemzsidó írók művei együtt nyernek elhelyezést, szükségessé teszik-e egy ’könyv-gettó’ létesítését. Mindenesetre az egész könyvállomány átszámozása és rekatalogizálása lenne szükséges, ha a szóban forgó műveket teljesen elkülönítjük. Az újrakatalogizálás több évtizedes munka volna.

– Hogyan történik majd a kölcsönzés azokban a könyvtárakban, amelyekben térítmény ellenében intézményesített könyvkölcsönzés van, akár a könyvtárban lévő olvasótermekben, akár házon kívül? – Úgy, – fejezte be dr. Fitz főigazgató a nyilatkozatát –, hogy a könyvtár tisztviselői megkapják a rendeletben meghatározott írókról és művekről készült jegyzéket, melyben megkeresik a kölcsönzésre kért könyv írójának nevét és amennyiben a kitiltottak listáján szerepel a szerző és a mű, a tisztviselő megtagadja a könyv kölcsönzését. Eszerint az elv szerint járnak ma el a többi kötelezőpéldányos könyvtárak is, úgymint a Statisztikai Központ a Parlament, az Akadémia és Egyetemek könyvtárai.”

*A korabeli újságcikkek részleteit az eredeti írásmóddal illesztettük be.

Dézsi Ibolya: Én, Földes Jolán
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023
320 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft