Szégyen-levelek | Klacsmann Borbála: Holokauszttörténetek

● A   T Ö R V É N Y E K
M E G H A L N A K ,
A   K Ö N Y V E K   S O H A ●

Laczkó Ilona Adél |

A nyolc évtizede elkövetett népirtás személyes megítélése a legtöbb embernél kimerül abban, hogy egy háborúban megtörténnek az ilyen borzalmak, és mindez a náci fajelmélet, illetve az annak végrehajtására parancsot adók bűne volt. Többségük öngyilkosságba menekült a felelősségre vonás elől, vagy egyszerűen csak megúszta. Ahogy megúszták a támogatók, a lelkesítők, a segítők, a besúgók is. A „nem a mi problémánk” társadalmi és egyéni közönye ellen nagyon nehéz küzdeni, a Holokauszttörténetek, Klacsmann Borbála könyve mégis pontosan ezt teszi.

A Gázai övezetben a közelmúltban kirobbant – sajnos sokadik – izraeli–palesztin háború nyomán világszerte sok helyen ismét felerősödött az antiszemitizmus. Egy angol városházáról letépték a szolidaritásból kitűzött izraeli zászlót, máshol a Hamasz által elrabolt túszok fotóit. Megdöbbentő a közöny, amivel sokan ezeket a híreket fogadják, ahogy a többi (számukra) távoli konfliktus (a délszláv vagy az orosz–ukrán háború) esetén is tették.

Az elmúlt időszakban a véletlen úgy hozta, hogy több olyan könyv került a kezembe, melyeknek témája a holokauszt volt, „szereplői” pedig levelek. Karen Taieb könyve, az Auschwitzból írok nektek a francia deportáltak által a lágerből küldött − zömükben parancsra írt − propagandalevelek alapján mutatta be a levélírók sorsát. Janet Skeslien Charles nemrég olvasott regényéből (A párizsi könyvtár) pedig megismerhettem a varjú-levél fogalmát, ezeket a párizsiak írták a rendőrségnek a zsidó lakosok ellen. Mielőtt bárki azt hinné, hogy mindezek csak Franciaországban történtek meg, Klacsmann Borbála kíméletlenül szembesít azzal, hogy a gyávaság, a becstelenség és a kapzsiság besúgó levelek százait íratta meg magyarokkal is. Nem parancsra, nem is kötelességtudatból, Előítéleteik voltak csupán és önös érdekeik.

Az ma már vitathatatlan tény, hogy a kortársak tisztában voltak a deportáltak sorsával, hisz távozásuk után hamar széthordták ingóságaikat, beköltöztek lakásaikba, házaikba, sőt hivatalosan kiigényelhették a vagyonukat – vagyis nyilvánvalónak tartották, hogy soha többé nem fognak visszatérni. Az elvakult antiszemitáknak azonban még ez is kevés volt. Ők igyekeztek elősegíteni, hogy egyetlen zsidó szomszéd vagy falubeli se kerülje el – de még véletlenül sem – a deportálást vagy a munkaszolgálatot.

Klacsmann Borbála ezek a magánlevelek meg egyéb hivatalos levelezések és iratok segítségével tárta fel azt a buzgóságot, amellyel – olykor persze névtelenül – igyekeztek (nem is kevesek) a vélt hazafias kötelességüknek eleget tenni. Mi magunk is elolvashatjuk ezeket, mert az egyes történetekhez tartozó irományok kópiái is megtalálhatók a könyvben. Megkerülhetetlen bizonyítékok ezek. A szerző így fogalmazta meg, miért fontos a megismertetésük: „Senki nem tud szimpatizálni azzal, ha azt mondom, hogy meghalt ötszázezer ember, de ha egy konkrét zsidó házaspárról beszélek, sokkal közelebb hozhatom az emberekhez ezt a történelmi periódust.”

A valóságos, nevesített személyek, családok sorsán keresztül új szemszögből látjuk az antiszemitizmus, az üldözés, a gettósítás, majd a deportálás folyamatát. A szerző Pest megye, nagyrészt Gödöllő, Monor és Csömör zsidó lakosságának kálváriáját kutatta fel. Ezeken a településeken ma nem utal sem zsinagóga, sem más emlék arra, hogy itt egykor jelentős zsidó közösségek éltek.

A sorsokat időrendben, tematikus csoportosításokban ismerjük meg, és közben sorra megdőlnek a zsidóság kapcsán kialakult és máig ható negatív klisék. A történetek szereplői nem dúsgazdagok – egyszerű kisiparosok, kiskereskedők, földművesek. Őket mint konkurenseket már a két háború között is igyekeztek ellehetetleníteni. Csalással vádolták legtöbbször őket, hogy ezzel – gyakran bizonyítékok nélkül is − elérjék a hatóságoknál az engedélyük bevonását.

Gyakori kijelentés, hogy a zsidók nem vettek részt hazafiként a fegyveres harcokban. Hát lássuk: a hontalan Fischmann Sámuelt gond nélkül besorozták a monarchia hadseregébe, és magyar katonaként vett részt az első világháborúban. Ezt követően katonai érdemei, illetve lakóhelye, Kisbári község (ma Szlovákia) lakóinak támogató kiállása ellenére sem kapott magyar állampolgárságot, de még hontalan útlevelet sem, hogy Amerikába távozhasson. Végül az idős, beteg Fischmann házaspárt nem zsidóként, hanem külföldiként Kőrösmezőre toloncolták, ahonnan Kamenyec-Podolszkijba kerültek. Itt egy SS különítmény kíméletlenül legyilkolta az összes foglyot.

A deportálások felgyorsítása után a zsidók teljes kifosztásának koordinálására létrehoztak egy letéti számlát, elvileg erre kellett (volna) befizetni a leadott, begyűjtött, vagy elárverezett vagyonokból befolyó pénzösszegeket. Cinikus módon ebből elsősorban a deportálások költségeit fedezték volna.

„A könyv azt is bemutatja – emlékeztet a napjainkban megjelenő párhuzamra a könyv előszavában Pető Andrea  – , hogy a kettős beszéd, amelyet annak idején a Kállay-kormány mind a németeknek, mind a szövetségeseknek megfelelni akaró, konfliktuskerülő politikája alapján Kállay-kettősnek mondtak, ma pedig pávatáncnak hívnak, szükségszerűen tragédiával végződik. Ez a tragédia nemcsak a zsidóság tragédiája, hanem azoké is, akik az elfüggönyözött szobákban döntéseket hoztak a szomszéd kirablására, és ügyesen megúszták.”

A köztudatban „a holokauszt áldozatai” arctalan tömegként jelenik meg, azt sugallva, hogy mindegyikük ugyanúgy végezte be a sorsát. A magyar zsidóság egységes fellépését több tényező akadályozta, sokak esetében a hit a hivatalos ígéretekben („A Birodalomnak munkaerőre van szüksége…”), a személyes félelem a hivatalosságoktól, és főképpen az idő hiánya. A német megszállás, az egyes kormányok sűrű váltakozása, és a deportálások üteme annyira gyors volt, hogy lehetetlennek tűnt hatékony ellenállási mozgalom kiépítése. Pedig voltak, akik ellenálltak és akadtak embermentők is.

De kisebb, leginkább egyéni ellenszegülésekre azért bőven akadt példa. A pilisi Szántó József cipész iparengedélye bevonásakor a meglévő 30 pár kész cipőjét beszolgáltatás helyett a község szegény lakosainak ajánlotta fel ingyen. A veresegyházi körorvos felesége, dr. Luttor Károlyné a gettósítás után is látogatta ismerőseit, barátnőit, nem volt hajlandó megszakítani velük a kapcsolatot.

• Olvass bele!

A zsidóellenes intézkedések elrendelői és végrehajtói is sokszor „arctalanok”, mint az áldozataik is. Klacsmann bemutatja a magyar holokauszt egyik kulcsfiguráját, a gödöllői főszolgabíró, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánként hatalmaskodó, Endre Lászlót és kíméletlen rendeleteit, utasításait. Háborús bűneiért 1946-ban halálra ítélték és kivégezték.

A háború után az igazolóbizottságok feladata volt a náci, a nyilas vagy az antiszemita tisztségviselők kiszűrése. Peterdy Béla az adóhivatal tisztségviselője volt, és néhány hónapig a nyilas párt tagja is. Átvilágítási aktájában szerepel két levél, melyek igazolják, hogy két zsidó családot bújtatott 1945 elején, megőrzött vagyonukat pedig hiánytalanul visszajuttatta. Alighanem a nyilasok budapesti terrorja nyomán veszítette el szimpátiáját irántuk és vált embermentővé.

A hazatérő túlélők sorsáról – úgy gondolom − legtöbben még annál is kevesebbet tudnak, mint a deportálásról. Nem nehéz elképzelni a zsidó otthonokba beköltözők döbbenetét, ahogy a visszatérőkét sem nehéz, akiknek szembesülniük kellett azzal, hogy semmijük sem maradt. Ahogy a kifosztást, úgy a kárpótlást is igyekezett az új állam ellenőrzés alatt tartani, de legalábbis létrehozták az elhagyott javak kormánybiztosságát.

Igaz, ahogy az aszódi helyi megbízott jelentésében is olvashatjuk: „a zsidó javakat összegyűjtötték egy raktárban, azonban mielőtt bármit kezdhettek volna velük egy részük megsemmisült – talán bombatalálat érte az épületet −, a megmaradt ingóságok többszöri doboltatással sem kerültek elő.” A túlélők igénylőlevelei nyomán legtöbbször az derült ki, hogy a megszálló németek vagy ismeretlen tettesek eltulajdonítottak szinte mindent, és ami esetleg megmaradt, az a semminél is kevesebbet ért.

Akad más példa is. A munkaszolgálatból hazatérő alsódabasi Dobszai Tibor például kérvényezte a helyi kaszinó bérleti jogát, hogy ott kultúrházat alakíthasson ki. A pócsmegyeri Klein-villa a háború után a helyi kommunista pártszervezeté lett, hazatérése után Klein Árpád visszaigényelte, meg is kapta, majd rövid idő után eladta. Később államosították, nyomdász üdülő lett, a rendszerváltás után pedig a községi könyvtár kapott helyet benne.

Kiigénylések, visszaigénylések, jegyzőkönyvek, bejelentések, feljelentések, panaszlevelek: apró, hiteles mozaikjai a holokauszt magyar történetének, amely nem a deportálásokkal kezdődött és nem a lágerekben ért véget.

Szeretném külön felhívni az olvasók figyelmét a könyv Egy kis történelmi bevezető című fejezetére. Ebben közérthető, objektív összefoglalót kapunk a magyar zsidóság történelméről és a velük szemben szinte mindig létező előítéletekről, az 1848-as szabadságharctól az 1944-es deportálásokig. A holokauszt helyes megítéléséhez ezt a maga nemében kiváló, egyszerre makro- és mikrotörténelmi összefoglalót mindenkinek ismernie kellene.

Klacsmann Borbála bátran nyúlt ehhez a − valljuk meg őszintén − még mindig inkább elkerült, noha már nem annyira tabuként kezelt témához. Saját bevallása szerint gimnazistaként utálta a történelmet és csak azért jelentkezett történelem fakultációra, nehogy megbukjon belőle az érettségin. Kiváló tanárának köszönhetően elsőre felvették az ELTE történelem szakára (majd néprajz szakot is végzett). Hogy bátorsága legyen beszélni a történelmi témákról, önkéntes tárlatvezetőként öt évig dolgozott a Holokauszt Emlékközpontban, ahol kiváló előadóvá és elkötelezett holokauszt-kutatóvá is vált. A kutatásai során feltárt különleges történeteket a Facebookon kezdte publikálni, majd ezek sikere nyomán (némelyik posztja 80-100 ezer lájkot kapott) állította össze a könyvét. „Úgy gondolom – fogalmazott –, hogy a múltból igen sokat lehet tanulni, mind a saját életünkre, mind a jövőre vonatkozóan. Épp ezért elhibázott történészi hozzáállásnak tartom az „elefántcsonttoronyban való létezést.” A történésznek szerinte a nagyközönség számára kell írnia, és megmutatnia, mit és hogyan lehet profitálni a múltból. Lehetőleg úgy, hogy a történészi eszköztár egy részét − forráskritika, összehasonlítás, összefüggések meglátása stb. − az olvasók is tudják alkalmazni a továbbiakban. „Izgalmasan, hitelesen kell írni, úgy, hogy ne csak a témával foglalkozó néhány másik történész számára legyen érdekfeszítő, amit kiadunk a kezünkből.”

A Holokauszttörténetek pontosan ilyen könyv.

Klacsmann Borbála: Holokauszttörténetek
Park Könyvkiadó, Budapest, 2023
360 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 5199 Ft,
e-könyv változat 4299 Ft
ISBN 978 963 355 8348 (papír)
ISBN 978 963 355 8355 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Én igazán a legkisebb okot sem adtam kiutasításra, hiszen már süketségemnél és tudatlanságomnál fogva sem kerülhettem abba a helyzetbe, hogy az állam érdekeire, a közrendre és közbiztonságra aggályos lehessek. Alázattal könyörgöm, hogy még hátralévő pár napomat ne méltóztassék súlyosabbá tenni kiutasításommal, ne küldjenek egy idegen országba, ahol ma már senkim sincs; itt éltem le életemet, és itt szeretnék örök pihenőre térni.”
„A holokauszt minden egyes magyar állampolgár részvételével történt: mindenkinek volt a zsidótörvények által érintett szomszédja, barátja vagy üzletfele. Az átlagember esetében a felelősség elhárítására szolgáló »parancsra tettem« megfogalmazás megfelelője a »nem is tudtam róla«.
Klacsmann Borbála könyve ennek a kényelmes és megszokott elbeszélésnek minden elemét megkérdőjelezi, és konkrét eseteken keresztül mutatja be, hogyan nyilvánította a magyar állampolgárok egyik része a másikat minden következmény nélkül »másnak«. (…) „Azt, hogy mi hangzott el és milyen döntések születtek az ebédlőasztaloknál a gőzölgő levesek felett vagy a befüggönyözött szobák sötétjében, melyeknek hatására (…) kérvényeket, beadványokat tettek egyes állampolgárok más állampolgárok ellen, nem tudjuk, csak sejthetjük. De ezeknek a döntéseknek az írott forrásai megmaradtak, és rájuk épül ez a könyv. A kapzsiság és a bizonyosság, hogy meg lehet úszni, sok tízezer magyart késztetett rá, hogy mások kirablása és halála árán javítson anyagi helyzetén.” Pető Andrea előszavából.