Molnár Ferenc: Egy pesti leány története (részlet)

Egy pesti leány története

~ I ~

Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szűz hóleple alatt az Andrássy út. Ilyenkor nincs kocsi, amely felhasítsa a fehér szőnyeget, ember is alig jár ott kinn, a villák között. A liget felől, ahol egyszerre nagyon nagy lett a  fehérség, szelíden derengett a hó. Általában édes, csöndes téli éjszaka volt, a sok kis villa aludt, a fenyőfák is bóbiskoltak a kis kertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd, csupa szűziesség, a világ véges-végéig ugyanegy puha fehér szőnyeg, a levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, továbbad minden kis zajt. Messziről, valahonnan az Oktogon felől elhaló zörgéssel jelentkeztek a hóekék. Aztán ez a lárma is elmúlt, végigsugároztak a lámpák, hosszú ékbe futva össze valahol a távolban, és teljes volt a csönd, a téli csönd, aludt az Andrássy út.

Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a zár. A melegről jövő emberek ijedezésével, vidám didergéssel tolakodott ki egy csomó lármás, nevetgélő vendég a kis kopasz kerten át az utcára. A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán vidáman, örömmel néztek szét a szűzi hideg éjszakában, örültek a hónak. Leányok, asszonyok, fiúk — hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy lefelé vették útjukat, és felköltötték az Andrássy utat. Nevetésük nyomán megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is előbújt a szomszéd utcákból, s végezetül, hogy teljesen felébredjen az utca, az Oktogon felől cammogva jött egy konflis, döcögött, nyikorgott, nagy sávot vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utca rosszul teszi, ha elalszik, és azt álmodja, hogy ő a szűzi természet.

Legeslegelöl Elza ment egy cilinderes fiatalemberrel. Némi habozás után a karját is elfogadta, aztán úgy haladt mellette, kissé fáradtan, kissé álmosan, de azért egyre beszélve.

Nagy, vörösbe játszó barna hajú leány volt, csupa egészség, duzzadó erő. A szeme fürge és okos jószág. Az arca — egyszerű, csinos arc — csupa ravaszság volt. Egyszerre beszélt minden arcizmával, s néha a szeme meghazudtolta azt, amit a szája mondott. Az volt a híre, hogy nagyon okos leány.

— Lássa — mondta szemét kissé összehúzva —, lássa, ezt az időt szeretem. Mindig kellemes emlékeim vannak, ha így, téli éjszakán, az utcán találom magam… Vagy bál, vagy estély… Néha elhúzódott zsúr, amely azért tart ilyen sokáig, mert az ember kitűnően mulat. Mint például ma is.

A korrekt fiatalember kissé ostoba arccal hallgatta ezt. Ő egyébről akart beszélni, de egyszer az volt a baj, hogy nagyon közel jött mögöttük a második pár, másszor meg a leány nem hagyta szóhoz jutni. Aztán egyszerre kitört belőle a hős, és magához szorítva Elza karját, határozottan mondta:

— Valamit akarok magának mondani.
— Hát mondja.
— Itt nem lehet.
A leány vállat vont.
— Hát akkor ne mondja.

Hallgatva mentek egymás mellett egy ideig. A leány már jól tudta szóról szóra, hogy mit akar mondani ez a fiatalember, de szerette volna azért mégis hallani.

— Maradjunk hátra — mondta a fiú.
— Azt nem teheti! Micsoda gondolat.

Inkább előresiettek, kissé hátrakiabáltak, hogy most csúszkálni fognak, és ezen a címen jó ötvenlépésnyire elhagyták a társaságot.

— Igazán, ez ostobaság! — zsörtölődött a leány. A fiú pedig megszólalt, előre eldöntve, hogy határozott, korrekt mondatokban fog beszélni.

— Elza — kezdte.
— Nos, halljuk, halljuk! — szólt vidáman a leány, és csúszkált a fagyos aszfalton, a fiú karjába fogózva.
— Elza, vegye már egyszer komolyan a dolgot. Én magát szeretem.
— És aztán? — mondta nyugodtan a lány, tovább próbálgatva a csúszkálást.
A fiú nagyon elkeseredett.
— Ez nem járja, hogy maga így bánik velem. Nekem jogom van magához, érti?
Gúnyosan komoly lett erre a leány arca.

— Artúr, Artúr — mondta —, miért nem beszél rendesen? Miért erőlteti a hangját, Artúr?

Artúr erre nem is felelt, csak folytatta:

— Jól tudja, hogy már régen szeretem. Tavaly nyáron, Balatonfüreden már mondtam. Aztán sokkal okosabb, mintsem hogy ki ne találta volna eddig. Akkor úgy látszott, hogy tetszettem magának. Esténként együtt sétáltunk, összebújtunk — emlékszik? Elmenekültünk a társaságtól.

— Unatkoztunk.
— Jó, legyen. Úgy is jó, hogy unatkoztunk. Én egyebet sem mondtam, csak mindig azt, hogy szeretem.
A leány roppantul csodálkozó szemmel meredt rá. Meg is állította.
— Hogyan? Hát ez komoly volt?

A fiú komikus figura lett izgatott, kuszált arcával, amely fölött komolyan ült a fényes cilinder. Az ajkát harapdálta, sírni lett volna kedve. Érezte, hogy ez a leány úgy játszik vele, ahogy akar; nagyon tehetetlen volt. Mentek előre, tovább, hallgatagon. A fiú belsejében reszketett a szerelmes indulat. De hát mit csináljon ezzel a leánnyal? Beszéljen neki más szép leányokról, féltékennyé tegye?
Hiszen kineveti! Ahhoz se volt ereje, hogy most ennyiben hagyja az ügyet, s erőszakolja a közömbös dolgokról való beszélgetést. Oly ritkán volt együtt Elzával, hogy nagy lázzal, vágyódással várt
egy-egy zsúrt, ahol találkozhat vele. Hát most arra használja ezt a kis negyedórát, amíg egyedül lehet vele, hogy a közömböst játssza? Kétségbeesetten kapkodott valami érv, hódító mondás után, s ez annál inkább tüzelte, mert már közel voltak a Nádor utcához. Öt perc múlva elválnak, s ő csak egy kínos párbeszéddel gazdagabb. Hirtelen felvetette a fejét, dacos lett, magához rántotta a leány karját, és végső elhatározással mondta:

— Elza, hiszen én magát meg is csókoltam.
— Pfuj — mondta csöndes-álmodozva a leány.

Akkor már egészen kétségbeesett az az ostoba ember, aki a bankban nem szokott ilyen izgalmas, néma harcokhoz. Végleg kitört belőle a meztelen düh, és szemébe vágta Elzának:

— Maga is megcsókolt engem.
A leányt erre valóságos undor fogta el. Szeretett volna az arcába csapni ennek a cifra úrnak, aki így ultima ratióként ¹ szemére veti egy botlását. Az most már egészen belevetette magát a gyáva vádaskodásba, és a leány hallgatását azzal magyarázta, hogy ez a mondás hatott. Halkan tovább beszélt:

— Meghőkölt.² A számat csókolta meg… Én úgy, ölelve tartottam. Most tudni se akar rólam. Maga azt hiszi, hogy csak úgy lehet osztogatni a csókokat? Hogy az csak egy hétre kötelez?

Elza hátravetette a fejét, és most már mosolygott. De sírni szeretett volna, és megpofozni ezt a semmit, és lelke legmélyéig fel volt háborodva. Hirtelen megállt. Elsimította homlokáról a haját. Egyszerűen mondta:

— Várjuk meg őket.

A társaság belemélyedt a fecsegésbe, alig vette észre őket, amikor hozzájuk ért. Legelöl két fiatalember jött röhögve, egymás karjába fogózva. Ezek meg se látták. Hogy elmentek előtte, tisztán hallotta a beszédüket:

— Óh, az a pompás alak! Micsoda karja van! Milyen kebel!
A másik szellemesen mondta:
— Dús kebel.

Azzal összeröhögtek, az egyik csettintett a nyelvével. Artúr el akarta húzni a leányt. De akkor már észrevette őket Brandtné:

— Hogyan, Elza, azt hittem, hogy elöl vagytok…
— Itt vagyunk, mama.
A mama tovább folytatta a beszélgetést, és Elza beállt a csapdába. Egy kisleányt megcsókolt.
— Nini, Manci, hát maga is itt van?

A szőke Manci úgy ment ott a havon, mint valami álomország királykisasszonya. Édes, okos, komoly gyerek, talán tizenöt éves se volt még. Azt hitte, hogy mindent tud, és mindenkinél ravaszabb. Ez valami nem banális bájt adott  neki.

— Elza, jöjjön csak — mondta.
— No, mi az, édes?

A kis Manci csak úgy a szeme sarkából szétnézett, hogy hallja-e valaki, aztán nagy komolyan közelebb húzódott Elzához.

— Elza — mondta —, ígérje meg, nem szól senkinek. Mondok valamit.
— Jó, megígérem.
— Mondja: isten bizony!
— Isten bizony.

Mosolyogva esküdött, Manci egyre komolyabb lett. Halkan szólt:

— Magáról nagyon rosszakat beszéltek ma délután. Tudja, én megmondom magának, mert én magát nagyon szeretem.
— Rajta, rajta…
— Az Artúr, az a hülye…
Ez volt a szavajárása. A bankhivatalnokoktól tanulta.

— Az a hülye azt mondta, hallottam, a Bélának, hogy magával egy hétig kell foglalkozni, aztán mindenki megcsókolhatja.

— Mancika, maga hallgatózik?
A kisleány nem értette a kérdést.
— Mit szólna most — mondta Elza —, ha én ezt visszamondanám Artúrnak? És ha felpofoznám?
Ijedten védekezett a gyerek:
— Ja, de maga mondta: isten bizony.

— Mondtam, mondtam, igaz. Nem is szólok! — kiáltott nevetve Elza, és magához szorította a kis prémgalléros leányt, aki csak lehunyta a szemét, és nagyon komoly arccal, szomorúan hagyta magát megcsókolni.

— Az az Artúr nagyon hülye fiú — mondta aztán Mancika halkan, durcásan. — Ha nem félnék, hogy a mama megszid, neki is szólnék…

A pillantása kissé elkalandozott, azután összecsuklott a kis válla, mintha valami kezdődő sírást fojtana el. Elza magához vonta, úgy mentek tovább, együtt. Szórakozottan beszélt a kisleányhoz:

— Igen, nagyon jellemtelen fiú…

Aztán ő is elhallgatott, és most már közel voltak a Váci körúthoz. Érezte, hogy valami becsületes, érző ártatlanság van mellette, ez a szőke kisleány, ez a gyerek, még nem is bakfis, akit elvisznek
a zsúrokra, és aki ott — mivel senki sem törődik vele — meghallja, amint az egyik bikfic a másiknak elhenceg sikereivel.

Erre gondolt Elza, és eleinte nem hitte el a dolgot. De aztán az egyre növekvő harag és undorodás a lelkében ordította, hogy igaz. Igazán mondta ezt Artúr. Hiszen az előbb neki magának mondott ilyesvalamit! Erre már összerázkódott, a kisleány nem tudta mire vélni Elza izgatottságát. Meggyűlt a lelke mélyén a keserűség, a düh ez ellen a sok szépen öltözött üres, jellemtelen fráter ellen. Annyi rafinált piszokban volt része ma este, hogy a lelkében elemi őserővel tört fel a vágy valami becsületes és tiszta iránt. Valami iránt, ami nem hazudik, nem veti szemére a botlásait. , Egy férfi lenne ez — gondolta —, aki hallgatni tud, és komolyan szeret. Egy férfi, aki — bánja is ő — üt, ver, goromba, de férfi!” Gondolatban körülnézett rokonai, ismerősei közt. Egy ilyet se talált köztük. Fájt a lelkének ez a magányos, bánatos vágy, amelynek elmosódva, elveszetten valahol a múltban volt tárgya. Valami gyerek. Ökölbe szorult a keze, szét szeretett volna ütni az elöl imbolygó cilinderek között, s kéjes borzongás járta át a lelkét arra a gondolatra, hogy így szét lehetne ütni ezeket a fényes cilindereket, csak úgy koppannának az aszfalton. . . Buzgott a lelkében a harag — s úgy érezte, hogy a testében is — ezek iránt a gazok iránt, akik így bánnak egy leánnyal. Megutált mindenkit ebben a pillanatban, s úgy érezte, hogy mindenki piszkos, mindenki bűnös, aljas az egész világ, amely így kidob egy leányt a férfiak közé, akik a szemére vetik bolond csókjait, buja vággyal beszélnek róla a háta mögött, és egymást azzal vigasztalják, hogy csak egy hétig kell utána járni.

A Fürdő utcába értek, és a kisleány megrántotta Elza karját.

— Nézze — mondta —, egy lump!
Arra nézett. A túlsó gyalogjárón, a gázlámpa mellett állt egy ember. Télikabátján felgyűrve a gallér, fején puha fekete kalap. Némán, mozdulatlanul állt a hóban, s kissé felemelve tartotta a fejét.

Elza elkapta tőle a tekintetét. Nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét. Az a fekete ember tovább nézte egy darabig, azután elbandukolt.

— Talán ismert? — kérdezte Mancika.
— Nem – felelt nagyon halkan a leány, és megreszketett hosszú, sötét szempillája alatt lehunyt szeme, talán emlékek rohantak végig előtte valami napsugaras tájról, ahol gyerekek játszottak egy szilvafa alatt, és egy mesebeli ütött-kopott kis házban mesebeli öreg anyóka lakott, aki egyre az unokáit szidta…

Megérkeztek a kapu elé, és nem is emlékezett most arra, hogy mint búcsúzott el a többitől. Az ágyába került, s a lámpa is elaludt valahogy. Bizonyára ő oltotta el — gondolta egy pillanatig —, aztán belefúrta a fejét a párnájába, és mintha minden lélegzettel valami zsibbasztó, édes, napsugáron átszűrt emléket ivott volna a lelke, remegve, lüktető orrcimpákkal szívta a levegőt. A szíve dobogott, vágtatva rohant vissza valahová sok időn, tavaszon, télen keresztül egy ostoba, banális kis kertbe, ahol szilvafa állt, meg egy öreg, pápaszemes anyóka lakott. A becsületes erő hatalmával vágtatott bele egy tiszta emlék a lelkébe, feldöntve ott mindent, elsöpörve a finom bűnszobrocskákat, száguldva minden egyéb emlékeken, időkön, tereken, sírva adott csókokon és nevetve írt szakítóleveleken keresztül, mint valami eleven erővel feltámadt angyal, nem szőke és rózsaszínű Rafael-arcocska, hanem kemény, izmos, akinek reng a lába alatt a föld, ha rohan, dübörög az ég, és összedől minden, ami hazugság, bűn, piszok és gyöngeség. Ahogy az ágyon feküdt, szétvetette a karját, izzó fejét hátracsapta, megfeszült mellének kevés volt a levegő.  Reszkető gyönyörűséggel, azzal a keleti nagy virágtesttel, amelybe évezredeken keresztül annyi melegség, annyi édes illat és íz, annyi erdőzúgás, annyi bujálkodó fényes szín párlódott le, hogy most már egy testetlen emlék is izgalomba hozza és megreszketteti, feküdt ott, átadva magát ennek a hatalmasan feltámadó emléknek, amelyben annyi volt az erő, a becsület és a föld, hogy azt hitte, összeroppan alatta az ő finomra romlott lelke, pedig csak egy szilvafáról volt szó, meg egy ütött-kopott meseházról, meg egy meseanyókáról, meg két nagyfejű kis meseporontyról egy csöpp kertben, akkorában, hogy éppen elfér benne néhány szilvafa…

Észre sem vette, már világosodott. A szomszéd szobából lépéseket hallott. A szobaleány jött egy petróleumlámpával takarítani. Becsukta a szobaajtót, s kinn az ebédlőben ablakot nyitott. Már jártak a kocsik az utcán, elzörgött a ház előtt a sok tejeskanna egy milimárikocsin.³ Hallatszott, hogy söpörni kezd kinn a szobaleány.

Akkor sírni szeretett volna Elza, de ehhez már nem volt elég naiv. Oldalt fordult, a fülére húzta a dunnát, és elaludt.

1 Végső érvként
2 Zavarba jött
3 A tejet árusító, házaló asszony kocsija