Előhívni az elveszett reményt | Charlotte Betts: A velencei rejtély

Kása-Bókkon Tímea |

Velencére gondolunk? Álarcok, gondolák, vízben tükröződő paloták, esetleg még az olaszok könnyen felizzó lelkülete jut eszünkbe. Charlotte Betts regényében mindez jelen van. Többen álarcot hordanak – a világ előtt –, hogy érdekeiket érvényesítsék.

A nagy háború első éveiben járunk. A regény főhőse, Phoebe Wyndham New Yorkban él, és nagynénje kérésére utazik Velencébe, ahol a gyerekkorát töltötte. Ugyanis miután elárvultak, ott nevelkedett nővérével együtt a Palazzo degli Angeliben. A csatornák városába azonban most túl későn érkezik, Lavinia néni helyett már csak a halálhíre fogadja. Phoebe annak idején megfogadta, hogy ide soha többé nem tér vissza. A múltját maga mögött hagyta, és vele mindazokat, akik akadályozták boldogságában. Kevés pozitívumra tud visszaemlékezni az itt töltött évekből: a beteljesült, illúzióktól fűtött szerelemre, a leánykérésre, ami miatt képes lett volna mindenre, elszökni vagy még vallást is váltani. De több a rossz, fájdalmas emlék. A felnőttek diktálták, hogyan alakuljon két fiatal szerelmes sorsa. Kudarc és megszégyenülés várt rá, végül mint megesett lányt kitagadták.

• Olvass bele!

Persze a hirtelen fellobbanó szerelem nem újdonság az irodalomban (már Shakespeare is középkori novellácskát használt nyersanyagnak), mégis megunhatatlan. Olvasóként minden újabb Júliának szurkolunk, hátha egyszer mégis tovább élhet az ő Rómeójával. Csakhogy ebben a történetben fontosabb volt, hogy a családok hírnevén ne essék csorba.

Phoebe karaktere nem kizárólag Júlia, hanem egy kicsit Tess is (Thomas Hardy: Egy tiszta nő), ráadásul a regény 1901-ben játszódó fejezeteinek hangvétele a Brontë-nővérek műveire hajaz. Számomra éppen ez tette különlegessé Charlotte Betts írását: kaptam egy kis szeletet a megelőző századelő romantikájából, majd a szerző ugyanazt a szereplőt 17 évvel később erős, modern nőként állítja elénk, aki a férfiaktól függetlenül képes érvényesülni.

Phoebe személyes tragédiái ellenére megpróbálja megvalósítani önmagát – és erre a tengerentúlon kap is lehetőséget. Új életet kezd, találni akar valamit, ami kitölti az életét, és a szenvedélyévé válhat. (Lám, megint a szenvedély…) Fényképezni kezd, ami éppen azon a századelőn kezdi kinőni a technikai gyerekcipőt. Ha már egyetlen gyermeke – tudomása szerint – nem élhette túl a születését, talán a képei révén hagyhat valamit maga után, amit senki nem vehet el tőle.

Amerikában Phoebe elismert fotóssá nőtte ki magát. A világháború hátországába ment, dokumentálni a hétköznapokat. Kamerájával megörökíti a háború pillanatait, és csatlakozik a női önkéntesek segédszolgálatához. Képeivel és írásaival megjelenik az Élet a nyugati frontvonalak mögött című album, melynek a híre eljut Velencéig.

A lányt a család 1901-ben kitagadta a „méltatlan szerelem” miatt, és száműzte Velencéből. Most, 17 évvel később Lavinia néni érthetetlen módon mégis őrá hagyta a Palazzo degli Angelit, amitől mindenesetre a lehető leghamarabb szeretne megszabadulni.

A hagyatéki eljárásban vitába száll ügyvédjével, aki inkább akadályozza, mint segíti. Összeütközéseikben már a huszadik század asszonyainak érveit fejti ki, mikor arról esik szó, hogy az egyedülálló nők is sokszor igen fontos szerepet töltenek be a társadalomban. A „férfiak ritkán hajlandók elismerni a nők teljesítményeit, ideértve a háború alatti érdemeiket is. (…) A nők nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a gyárak és kórházak működtetésében, és mellette vigyáztak az otthonaikra és a családjukra, amíg hős férjeik haza nem tértek.”

Amíg elintéződnek a papírmunkák, Phoebe sötétkamrát alakít ki a palotában, ahol laborálhat és nagyíthatja legújabb kötete képanyagát, melynek A dicsőséges Velence címet adja. Az elkészült munkákból kiállítást is szervez. Az eseményt követő fogadás azonban tömény botrány: ételmérgezés, nagyhangú veszekedésig fajuló férfiviták; a személyes iratai között kotorász egy cseléd, ráadásul valaki feldúlja nélkülözhetetlen munkahelyét, a sötétkamrát is.

Valakik mindenáron el akarják üldözni Velencéből. De maga a város akarata ellenére is egyre inkább magával ragadja, és újra beleszeret: „Felfoghatatlanul gyönyörű, a pompa és a pusztulás ötvözete.” És van még valami a fotózáson kívül, ami itt tartja: a remény, hogy a tőle elragadott, halottnak hitt lánya valahol mégis életben lehet. Meg az, hogy a régi kapcsolat parazsa talán nem hunyt még ki teljesen. „Rettegtem, hogy a szerelmünk napjainak idejéből dédelgetve őrzött emlékeim, amelyek átsegítettek az elmúlt évek magányán, szertefoszlanak, ha ismét találkozom vele.” A történet végére pedig az optika élesre áll: minden homályos kép kitisztul.

Charlotte Betts egy évtizede sikerszerző a romantikus történetek piacán. Szereplőinek sorsában tombol a szenvedély, a szerelem, a féltékenység, a küzdés a végsőkig – ahogy egy romantikus regénytől elvárható. Stílusát kellemesen adja vissza Molnár Júlia Dóra fordítása.

Charlotte Betts: A velencei rejtély
(Eredeti címe: The lost Daughters of Venice)
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Lettero Kiadó, Budapest, 2023
400 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
online ár a líra.hu-n 4666 Ft,
e-könyv változat: 4490 Ft,
ISBN 978 615 592 1681 (papír)
ISBN 978 615 592 1698 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1919, Velence. Az impozáns Palazzo degli Angeli tizenhét éve még Phoebe Wyndham otthona volt. Most ide tér vissza a lány, pedig megfogadta, hogy azután, ami itt történt vele, sosem teszi be a lábát.
Phoebe mostanra elismert fotós lett Londonban és New Yorkban. De arisztokrata nagynénje titokzatos hívására mégis rászánja magát az utazásra. Érkezésekor döbbenetes hír fogadja: a nénikéje váratlanul meghalt, és mindenét Phoebe-re hagyta. Még a mesés palazzót is.
A lány szeretné mielőbb eladni a palotát. Ám az ügyintézés lassú, ezért időtöltésből fotózni kezdi a várost. És egyik nap a kamerája valami nagyon különöset rögzít…