Egy eredeti hazai költemény | Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban / Miskolci Nemzeti Színház

D. Magyari Imre |

Már az is meglepő, hogy Kisfaludyt játszanak, az pedig még meglepőbb, hogy ezt a darabot. A kérőket szokták vagy a Csalódásokat, ha egyáltalán. De oka van ennek: a(z elő)bemutató előtt napra pontosan kétszáz évvel, 1823. augusztus 24-én ezzel nyitották meg az első állandó kőszínházat Miskolcon. Nem a mostani épületet, hanem az elődjét, ami 1843. július 19-én leégett egy nagy tűzvészben.

A nyitódarab, A tatárok Magyarországban mára teljesen elfelejtődött, igen kevesen lehetnek, akik olvasták. Felettébb nagy siker volt pedig annak idején: Székesfehérváron mutatták be Éder Györgyék 1819 áprilisának közepén, két hét múlva pedig Pesten is előadták. Sőt az említett siker hatására nyomtatásban is megjelent. Gaál György pedig németre is lefordította, a Theater an der Wienben azonban, 1821 februárjában, megbukott, mit is tudhattak a Szent Szövetség osztrákjai egy kis nemzet élet-halál harcáról… Ami a miskolciakat nem zavarta, aligha véletlenül esett a választásuk erre a műre.

De mára tényleg elfelejtettük, és ez még érthető is.
Viszont ezzel indult a kőszínházi élet kétszáz éve Miskolcon.
A maiak ettől még nyugodtan kihagyhatták volna, nem reklamált volna senki.

Nekem nagyon tetszik, hogy nem hagyták ki. És az is nagyon tetszik, hogy komolyan vették: semmi kinevetés, ironizálás, idézőjelezés, pedig vártam, pláne, hogy akad egy Orbán nevű szereplő is, meg kunok, akik kipcsakok… Leporolták természetesen, egész pontosan Szőcs Artur rendező írt (és rendezett) egy vadonatúj változatot, de érezhetően végig tiszteletben tartva az eredetit.

Kisfaludy darabjában van egy drámai – igen drámai – helyzet, a tatárok ott állnak Szádvár alatt és ostromra készülnek. És van egy szerelmespár, Elek, méghozzá Himfi Elek (Simon Zoltán) – honnan vehették ezt a nevet a Kisfaludyak? – és Emelka (Prohászka Fanni). (Közelebbről Bebek Emelka, ami eléggé mekegő név, nem is ejtik ki a darabban. A Bebek nevet Szőcs Artur Berekre módosította; szíve joga, de vajh miért? Balassinak jó volt, Bebek Judit nevére írta egyik versét: Beteges lelkem ismeg (ismét) énnekem most új szerelemtől…

A szerelmesek természetesen el vannak szakítva egymástól, Elek tatár rabságban szenved, Emelka Szádváron epekedik utána, sőt már halottnak hiszi, hiába vigasztalja apja, Bebek Zsigmond, „Szádvárnak ura” (Gáspár Tibor). Hogy a helyzet bonyolultabb legyen, Elekbe beleszeret a tatárok fővezérének, Kajuknak (Fandl Ferenc) a lánya, Zelmira (Czvikker Lilla) is, akibe viszont egy tatár harcos, Orangzeb (Tóth Dominik) is szerelmes. Nemkülönben Emelka is tetszik Kobutnak (Harsányi Attila). Nem szerelmes bele, dehogy, csak kívánja! Ez a Kobut egy aljas féreg, a szerelemről fogalma sincs. Speciel nem tatár, hanem kun, ez elsőre fel sem tűnik, de addig jó, mert aztán meg összezavar, mindenféle lexikonokban kell lapozgatni. Ráadásul a kunok a kipcsakok közé tartoznak…

A fővezér tehát megostromolná Szádvárt, a fia itt esett el, de Kobut mesterkedni kezd… A színen sertepertél továbbá egy magát magyarnak tettető Batu nevű kun (Visnyiczki Bence) is, akit Kobut ugyanúgy kihasznál és ugyanúgy átver, mint mindenkit. Tatár vagy kun, neki mindegy, ennyiben kétségtelenül demokrata. (Levágott fejét mindazonáltal elengedtem volna a végéről; letaglózó naturalizmus a sok stilizálás után.)

Ez az alapképlet. Van továbbá sötét rejtekbarlang és titkos út a várból. Hogy a korabeli nézők tudták-e a megoldást, tehát azt, hogy a végén minden jóra fordul, vagy sem és körmüket rágva izgultak, fogalmam sincs. Mi sejtjük, hisz nem olyan nehéz kitalálni, milyen rugóra jár a darab, amiről Horváth Károly azt írja a Spenót [A magyar irodalom története] e cikkben sokat lapozott harmadik kötetében, hogy „a hazafiasság, áldozatkészség és a nagylelkűség drámája”. Ez így van, Bebek Zsigmondot semmiféle ígérgetés nem veheti rá, hogy feladja a várat, akkor sem adná, ha nem sejtené, hogy tőrbe akarják csalni. És a fővezér követeként érkező Kobutot kísérő Elek sem hajlandó maradni, hiába győzködik, nem szegi meg Kajuknak – az ellenségnek! – adott szavát. Ezt pedig igencsak jó lehetett hallaniuk a nézőtéren ülőknek: „A szabadság legyen csatakiáltásunk; az a szó, mely a magyart annyi győzedelemre vezette, annak legyen szentelve egy jó magyar élete és halála.” Esetleg sokan meg is fogadhatták magukban, hogy nekik bizony ez lesz a csatakiáltásuk; csak meg ne hallja senki…

Mindezzel együtt a történet ma már aligha hatna. Aki hasonlóra vágyik, beül a multiplexbe és megnéz egy látványos kalandfilmet, mert igény persze igenis van az ilyesféle történetekre, mesékre, csak egész másképp kell elmondani őket. Ahogy a darab szövegét is át kellett írni, Szőcs Artur ezt is magára vállalta.

Igen nagy elismerés illeti a színészeket, kivétel nélkül, amiért komolyan vették, megtanulták és hitelesen eljátsszák ezeket a szerepeket. Nem lehet könnyű.

A rendező-átdolgozó végrehajtott még néhány aprócska változtatást, így például a Himfy szerelmeiből is beemelt néhány szakaszt. És felkérte Cser Ádámot, hogy zenésítse meg őket, egyáltalán, hogy írjon zenét a darabhoz. Esetleg itt-ott mongolosat… Írt, igen invenciózusat, el is vezényli, még autentikus hangszer is került, egy kéthúrú morin khuur, melyet a darab bemutatójára készíttettek Mongóliában. Sőt a kar két tagja megtanulta a torokéneklést… Ezt én nagyon díjazom.

S ha van zene, legyen tánc is – a koreográfiát hárman készítették, Kocsis Andrea, Lukács Ádám és Tókos Attila. Az különösen remek megoldás, hogy a csatajeleneteket tánc váltja ki. Van balettkar, énekkar és zenekar. Nagyszerű a díszlet (Kovács Dániel Ambrus) és pompásak a jelmezek (Kovács Andrea).

Az előadás legnagyobb érdeme, hogy minden változtatás, húzás, betoldás ellenére Kisfaludy darabját látjuk, egy eredeti hazai költeményt, ahogy az alcím meghatározza. És ugyanakkor azt is, mennyit változott, fejlődött azóta a színháztechnika, mit tud a mai színház, hogy kelti fel az illúziót, aminek megteremtődéséhez azonban ma ugyanúgy kell a néző részvétele, figyelme, játszókedve, mint egykor, mint bármikor. Ennek a mai színháznak a munkatársai aligha tulajdonítanak már akkora fontosságot, akkora erőt a színháznak, mint Bajza vagy Katona vagy Kisfaludy. De, úgy hiszem, van valamiféle hitük, és ezt az előadás (is) fényesen bizonyítja.

Arról nem a mindent beleadó társulat tehet, hogy nézőként most kicsit kívül maradunk azon, ami a színpadon történik. Ennek kizárólag a darab az oka: egyik szereplő sem mi vagyunk, egyikhez sem lesz közünk, még a kíváncsiságunk sem ébred fel. A tatárok Magyarországban nem rólunk szól, nem nekünk szól. Nincs kivel azonosulnunk, nincs kire, nincs mire rácsodálkoznunk. Illetve…

A darabban háború zajlik, ahogy háború zajlik a szomszédunkban is, s legújabban a Közel-Keleten is. Értelmetlen, pusztító háború – másmilyen nincs. Az eredeti negyedik felvonásának – az előadásban nincs szünet, egyben megy az egész – negyedik jelenésében az egyik összecsapást távolabbról figyelő Kobut ezt mondja, kellő cinizmussal: „Ott harcolnak és az ég visszhangzik dühös lármájoktól; az a szerencsés, aki jobban gyilkolhat, és ha az ész világánál nézzük, egyik sem tudja, miért: ezt az a tüneményes láng, a hazai szeretet, azt amaz emésztő fúria, a nagyravágyás és rablás ösztönzi.” Az azért nem mindegy, hogy az ember támad vagy támadják és védekezni kényszerül. De bárhogy is: a harc értelmetlen és pusztító.

Az előadás végén, a csaták befejezése után gyerekek jönnek a színpadra, nevetnek, játszanak, nem tudják, mi történt ott, ahol épp vannak.

Ez akár ma is történhetne, bárhol.
Azért van itt katarzis is.

Fotók: Éder Vera – Miskolci Nemzeti Színház

Kisfaludy Károly: A tatárok Magyarországban
Miskolci Nemzeti Színház
Rendező: Szőcs Artur
Előbemutató: augusztus 24, bemutató: 2023. október 27.

Részletek, előadások, jegyvásárlás