Merre van Damaszkusz? | Mező Gábor: A kultúra megszállása

kistibi – BJI |

Mező Gábor több évtizedet átölelő kötete azt tárja fel, hogy hogyan vonta a hatalom teljes ellenőrzés alá a kultúrát Magyarországon 1945 és az 1970-es és 1980-as évek között. A kötet három nagy fejezetből áll, melyek egyben korszakhatárok is.

Az első rész a negyvenes-ötvenes évek: antihősei Kardos György, Berkesi András és Koósné Sós Vera. Gyomorforgató történetek „hősei” ők. Kardos György a Katonapolitikai Osztály tisztje, később a Magvető Kiadó igazgatója. A Katonapolitikai Osztályt (Katpol) eredetileg a háborús bűnök feltárására hozták létre, később legfőbb tevékenységévé az vált, hogy a Magyar Kommunista Párt ellenfeleit kiszorítsa a közélet minden területéről. Mint ismeretes, a kisgazdák nyerték a választást a szocdemek előtt, az MKP csak harmadik. Ezt kellett orvosolni az erőszak eszközeivel.

Hogy milyen eszközöket használtak? Íme egy rövid részlet Kardos György egyik áldozatának, Arany Bálint gépészmérnöknek a visszaemlékezéséből. „Kardos György elé kerültem… Engem egy 200-as égővel szembeállított, ő e mögött volt a gépírónővel… A következő pillanatban leütöttek. Nem tudom, meddig fetrenghettem a padlón. Amikor magamhoz tértem, Kardos elém tette a jegyzőkönyvet. Kábult voltam, megjegyzés nélkül aláírtam… Az ő irányítása alatt ezzel kezdődött egy nyolc-tíznapos tortúra, melynek lefolyását, szörnyűségeit nem kívánom részletezni. Meg volt szerkesztve a kiagyalt bűnlista, amelyet mindenképpen vállaltatni kellett velem. Ez volt szükséges ahhoz, hogy lefolytathassák azt a gondosan kitervelt, felépített konstrukciós pert, aminek a Kisgazdapárt teljes szétzúzásához kellett vezetnie.”

Én ezt értem. A hatalomhoz való út legyen bármilyen szennyes, szükséges – gondolják azok, akik mindenen képesek átgázolni, hogy koronát kapjanak a fejükre. Amit nem értek: amikor szelídültek az idők, akkor miért kellett ezeket az alakokat (akik korábban elvesztették ember jellegüket) megtartani. Kardos György miért lett a Magvető igazgatója, miért nem téglagyári segédmunkás. (Bár a helyes válaszok között lehet: a megbízhatóság jutalma, a rezsim hálája.) Egyébként magánéletét is ez határozta meg: mindenki tragikus véget ért, aki családi vagy egyéb kapcsolatban volt vele. Ahogy Mező Gábor fogalmaz: mérgező személyiség.

Berkesi András, aki a hatvanas évekre sztáríróvá lépett elő (több tízezres példányszámokkal), szintén nyakig benne volt az aljas játékokban. Élvezetét lelte a kémjátszmák azon részében, amikor ártatlan embereket tudott bevonni olyan konspirációs ügyekbe, amelyeken csak ő, és a Katpol nyerhetett. Aztán létrehozták az Államvédelmi Hivatalt, és érdekes dolog történt. Hadd idézzek újra a könyvből: „Elmondom röviden, hogyan ismertem meg. Mikor elkezdődött a bandaháború (1949/50-ben a katonapolitikai osztály és az ÁVH között, az előbbi maradt alul), Berkesi a gyűjtőbe került. Ott felismerték azok, akiket ő juttatott oda, és laposra verték… De amikor megkérdeztem, hány embert vert agyon, juttatott akasztófára és börtönbe, akkor ömlött belőle a hazugság.”

Gimnazista koromban faltam Berkesi könyveit. Irodalomtanári pályafutásom alatt alapvetően azt gondoltam, hogy az alkotót és a művet el kell választani egymástól, és nem az a megoldás, hogy mondjuk Ady életrajzának bizonyos elemeit elhallgatjuk, hanem az, hogy elsősorban a műre koncentrálunk. De van egy bizonyos határ. Egy hóhér irodalmi munkásságát nem szabad úgy bemutatni, hogy az olvasó ne tudja a szerzője előéletét.

Időben ugrunk előre néhány évet. 1956-ban azok, akik bátran vertek-verettek halálra ártatlan embereket, elbújtak. Várták orosz barátaikat, mint ahogy Kardos György is tette, aztán előbújtak a patkánylyukból, és eltántorogtak újra a hatalomig.

A rendszerváltás tájékán izgalmas írás jelent meg az Élet és Irodalomban Popper Péter tollából: „Tarsusból származó Saul, a főpaptól kapott felhatalmazás alapján elindult Krisztus-követőkre vadászni Damaszkuszba. Útközben látomása támadt, aminek hatására az üldözöttek egyik apostolává lett… Pál tehát nem egy megrendült kormányzat összeomló parancsnoki harcálláspontjáról próbált átevickélni újabb hatalmi pozíciókba, hanem egy virágzó, szilárd és kemény hatalom biztonságát cserélte el az üldöztetésre és a halálra.” Ezt azért írta Popper, mert a sok hithű kommunistából ’89-ben szinte ugyanannyi látványosan hívő katolikus/református lett.

A második rész a humor nagyágyúiról szól. Itt is három főszereplő van: Komlós János, Róna Tibor és – legnagyobb meglepetésemre – Hofi Géza.

Komlós János a háború után az ÁVH tisztje volt, később újságíró. Róna Tibor a politikát csipkedő jeleneteivel a hatvanas-hetvenes évek rádiókabaréinak húzóneve volt, 1973-ban disszidált. A mű szerint Hofi Géza volt Komlós János legnagyobb találmánya. „Lehet, hogy van, akinek bántó ez a kép, de ettől még tény, a tehetséges Hoffmann Gézából a dörzsölt Komlós – és a mögötte álló rezsim – teremtette meg a megkerülhetetlen, lemezekkel tévé- és rádiófelvételekkel népszerűsített Hofit… Aki a sajtó előtt játszotta a szerény munkás-humorista szerepét…” (A Hofi nevet jóval korábban Szendrő József, a színész-rendező adta neki.) Itt Mező igazságnak adja elő a koncepcióját, vagyis hamisít. Hofi már Komlós előtt is remek szórakoztató volt, bár kétségtelen, hogy Komlós nagy lehetőséget adott neki a Mikroszkóp Színpadon – lásd Kertész Péter: A Komlós –, de nagyon nem örült annak, hogy elviszi a tejfölt előle. De ez csak az egyik oldal, Hofi nem „a szerény munkás-humorista szerepét játszotta” – hanem megszólalt azok helyett és nevében, akik nem panaszkodhattak és felismertette velük, hogy van mit panaszolni.

Az kétségtelen és közismert, hogy a haknikkal jól kerestek a művészek. Az egyik kísérőzenész ezt mondja: „A saját haknigázsim 1970-ben 600-700 forint lehetett. Ugyanekkor az első fix fizetésem, amit napi nyolc órás munkáért kaptam, 800 forint volt. Egy hakni nekünk két előadást jelentett, Hofinak és Komlósnak meg amennyi belefért.” És még valami: Hofiról sosem lehetett mondani, hogy „dobta” a szerepet, akit/amit alakított. Sőt: rádolgozott. „Túlórázott” a színpadon.

Mennyire rossz rájönni arra, hogy mégsem tanultam eleget ahhoz, hogy ne tudjon megvezetni a hatalom. Érdeklődéssel, de egyre összeszorultabb gyomorral olvastam eddig a részig Mező Gábor művét, amikor felbukkant a következő mondat: „Mert ahogy Bödőcs sajnálatosan politikai humoristává vált, úgy Hofi egész pályafutása alatt az volt. Persze nagy különbség, hogy valaki egy demokráciában teszi ezt szabadon, vagy egy diktatúra érdekeit szolgálja.” Nos, itt dőlt el bennem a borjú. Ettől kezdve Mező Gábor minden egyes mondatát kétkedve fogadtam. Nézzük már meg pontosan a Mező-féle Bödőcs-Hofi párhuzamot.

– Hofiról a szerző azt mondja, a diktatúra érdekeit szolgálja. Ez még akkor sem igaz, ha fellépéseiből igen jól élt. Ugyanis minden egyes monológjában az alvó oroszlán bajuszát ráncigálta. Ő a politikai kabaré szabályainak megfelelően a melós gúnyájában bírálta a rezsimet. De maga írta és csiszolta a szövegeit, a saját gondolatait adta.

– Bödőcs egyetlen fillért nem kap az államtól, és a stand-up szabályai szerint önmagát, saját gondolatait adja, nagyon szőrmentén foglalkozik politikai kérdésekkel. Szóval ismételten megállapíthatom: Mező hamisít.

Ezek után kerül sor a hetvenes-nyolcvanas évek könnyűzenei alakjaira, illetve a rendszerváltás fontosabb figuráira.

A harmadik rész szereplői ma már korunkhoz közeli nevek, aktív szereplők. Bródy János, Koncz Zsuzsa, Nagy Feró. Ez utóbbi a Nemzet Csótányából egyetlen ponton egyenrangúvá vált Kodály Zoltánnal: ő is kapott Kossuth-díjat. De olvashatunk mindenkiről, aki nem a jobboldal képviselője. „Bochkor Gábor nyilván a kapcsolatrendszernek és apja megbízhatóságának köszönhetően az átlag magyarnak elérhetetlen berlini Humboldt Egyetemen tanulhatott…„” Úgy-úgy, csak mindent lapátoljunk a sejtetés nyálas ködébe.

Az a baj ezzel a felsorolással, hogy a szerző árnyalatlanul igyekszik a Kádár-kor minden népszerű személyiségét (a biztonság okárt) befeketíteni. És ezzel jutottunk el legkínosabb ponthoz. Mező Gábor pontosan azt az eszköz- és célrendszert használja, mint a Katpolon a koncepciós perek kovácsai (haladjunk visszafelé az időben: Rákosi, Péter Gábor, Farkas Vladimír, előtte Sztálin, Berija, még előtte Hitler és elvbarátai, még előbb: az inkvizíció jelesei.) A tényeket a saját értelmezésével  meghamisítja. Hazugságot használ, rágalmazást, gyanúsítást, feltételezést, mint Bochkor Gábor esetében. Mindegy, hogy nem igaz, a rágalom egy kis része mindig megtapad a megcélzott közönség fejében.

Ezek után néztem meg, hogy hova, kiknek dolgozik Mező Gábor. Közismerten nagyon független portáloknak, mint a PestiSrácok.hu és a PestiTV.

Természetesen a könyvben elolvastam, hogy a szerző történész kutató, újságíró, és fő kutatási területe a posztkommunista hatalomátmentés, a rendszerváltás. E könyvének témája, a kultúra megszállása ma azt jelenti, hogy egy tehetséges rendezőként induló személy akkora kabátot kapott – számos zsebbel és tarisznya-nyúlvánnyal –, ami nagyon nagy rá, de amitől ma azt hiszi, mindenhez ért, és főleg mindent jobban tud.

Nagyon remélem, hogy Mező Gábor hasonlóan vérbe és igazmondásba mártott tollal fog arról is írni, hogy a ma regnálók hogyan hajlították az igazságot és a törvényeket, hogyan űzték el az egyik legkiválóbb egyetemet, hogyan neveztek ki alkalmatlan embereket fontos feladatokra és tömték ki őket hihetetlen pénzekkel, miképp hallgattatták el a nem-baráti sajtót, és teremtettek helyette propagandaszócsöveket, hogyan költöttek milliárdokat senkit nem érdeklő (és szintén történelemhamisító) propagandafilmekre, hogyan tették tönkre az oktatást, az egészségügyet és a szociális szférát. És mindezt annak a nemzetiszocialista propagandaminiszternek, Goebbelsnek a tapasztalatait felhasználva, aki milliók megsemmisítését mozdította elő agymosó technikájával.

Mező a múltat kutatja, pedig a jelen is az ő feldolgozására vár. A mai rombolók ugyan nem vernek, veretnek meg senkit a titkos pincékben, de semmivel sem jobbak amazoknál. Ők anyagilag teszik lehetetlenné az igazi alkotómunkát. „Ezek ugyanazok” – mondta ki Bródy János.

Egy adalékot csak ideírok a végére. E könyvből recenziós példányt kértünk a Századvég Kiadótól. A fülük botját sem mozdították. Most már értem, hogy miért.

Mező Gábor: A kultúra megszállása
Századvég Kiadó, Budapest, 2023
337 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft
online ár a bookline.hu-n 4740 Ft,
ISBN 978 615 643 6191

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a könyv egy hosszabb kutatás első terméke, amely részben a tömegkultúra kommunista megszállását célozza bemutatni, részben e rezsim végrehajtóinak tovább élését a tömegkultúra területén. A politikai és gazdasági rendszerváltást Magyarországon nem kísérte a kulturális.
A kötet három területről mutat meg szereplőket; a könyvkiadás, a politikai humor és a popzene világából. E szereplők egy részét kevésbé ismeri a közönség, mert a háttérben maradtak, de voltak közöttük jól ismertek is, mint Hofi, Komlós, Bródy, Koncz Zsuzsa.
A szerző a tőle megszokott olvasmányos stílusban, részletgazdagon mutat be arcokat, mesél el történeteket. Gyakran megrázó, máskor meghökkentő történeteket. Azt látjuk, hogy az „emberarcú kádárizmus” vagy a „legvidámabb barakk” képének kialakítói sok esetben kötődtek valamiképpen az erőszakszervezetekhez.

Mező Gábor (1980) történész kutató, újságíró. Fő kutatási területe a posztkommunista hatalomátmentés, a rendszerváltás, illetve Magyarország 1945 utáni története.