H. G. Wells: A láthatatlan ember (részlet)

~~ 1 ~~ A furcsa idegen érkezése

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben –, és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a kesztyüs kezében. Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott karimája úgy eltakarta egész arcát, hogy csak a orra hegye látszott ki; a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a Postakocsihoz címzett fogadóba s ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!..

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, ahol e rövid bevezetés után és néhány arannyal nyélbe ütötte a dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs. Hall rögtön meggyújtotta a tűzet az idegen szobájában s ott hagyván őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkészíteni az ebédet. Télvíz idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és arannyal fizet.

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, Mrs. Hall, a ki közben néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos cselédjét, maga ment föl a vendég ebédlőjébe, abrosszal, tányérokkal, s roppant buzgalommal, hűhóval látott hozzá a terítéshez. De meglepetve látta, hogy ámbár a tűz vígan lobogott a kandallóban, az idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le, hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Kesztyűs kezeit hátul összefogva tartotta s úgy látszott, hogy nagyon elmélyedt gondolataiba. Mrs. Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó mind lecsurog drága szőnyegére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram – szólt édeskésen –, ott hamarabb megszárad.

– Nem kell – felelte az idegen, meg se fordulva.

De oly lassan mondta ezt, hogy Mrs. Hallnak úgy rémlett, mintha mit se hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megfordította a fejét s a vállai fölött nézett a fogadósnéra.

– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.

Mrs. Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van s hogy sűrű pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik. A szoba különben is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; Mrs. Hall pedig érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a terítést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyűrve úgy, hogy egy csipetnyi se látszott az arcából. Mrs. Hall csörömpölve tette le az asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Itt az ebéd, uram!

– Köszönöm – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amíg a fogadósné ki nem ment a szobából.

Mikor Mrs. Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta szolgáló éppen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna föladni az asztalra!

– Ó, a cudar! – sivalkodott Mrs. Hall –, erről elfeledkeztem!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette az álmos leányt, úgy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába. Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott. Az idegen hirtelen lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, amit leejtett.

Mrs. Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiterítette a drága plüss karosszékre, a tűzzel szemben száradni; de lehúzta a cipőjét is, amely csurom víz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állította szikkadni.

– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta Mrs. Hall, s elszántan arra ment.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly parancsoló hangon, ami nem tűrt ellenmondást.

– Hagyja ott, ahol van! – felelte az idegen fojtott hangon.

Mrs. Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz. De a fogadósnét úgy meglepte, amit látott, hogy egy álló percig szóhoz se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját, úgy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De Mrs. Hallt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul összevissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a homlokán, arca két felén a fülein át, úgy, hogy semmi se látszott belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt..

Az idegen barna bársonykabátot viselt, a nyakát fekete kendővel csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a furcsa fej, az összevissza kötözött pofa úgy megdöbbentette a fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is észrevette, hogy kezén, amellyel tartja, barna kesztyű van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassanként bírta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan felelt:

– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…

– Köszönöm – felelte az idegen szárazon, s jelentősen nézett hol a asszonyra, hol az ajtóra.

– Hát legalább a kabátot – dadogta Mrs. Hall.

S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele kifelé.. Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött fejű idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva szaladt le a konyhába.

– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…

S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.

A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé. Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét.. A szájába tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s megint gyanakodva nézett arra.. Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt, odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, úgy, hogy a szoba elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább evett.

– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, – mesélte Mrs. Hall a konyhában. – Hogy összevissza kötözték a fejét, azok a sintérek!

Szenet rakott a tűzre és gondosan kiterítette az idegen télikabátját száradni.

– Hát még azok a fene nagy szemüvegek! Uram Isten! nem is volt a szegénynek emberi ábrázatja! És azt a kendőt le nem vette volna a szájáról egy pillanatra se!.. Lehet, hogy összevissza szabdalták a száját is..

Mikor Mrs. Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami súlyos baleset érte, vagy pedig „azok a sintérek” összevissza vagdalták a száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig Mrs. Hall a szobában volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, amit rákötött úgy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy éppen a pipa csutoráját bedughatta a szájába.

A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól evett-ivott s már nem is fázott. A tűz vöröses fénye rásütött nagy pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen ijesztőek és üresek, mint előbb.

– Van egy kevés poggyászom a bramblehursti állomáson – mondta az idegen.

És kérdezősködött Mrs. Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd, mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.

– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?

S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert kétszer-háromszor is megkérdezte:

– Csak holnap? Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön megfizetem a fuvart?

Mrs. Hall sohasem volt szófukar; most meg éppen nagyon is bőbeszédű lett, remélve, hogy így majd az idegenből is kivesz egyet s mást.

– Van egy mély völgy az útban, uram – felelte mentegetőzve –, ahol már sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, igaz-e, uram?

De az idegent nem volt könnyű szólásra bírni.

– Persze, persze – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.

– Hamar megesik a szerencsétlenség – folytatta Mrs. Hall –, de annál tovább tart, míg az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a húgom fia – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné! Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.

– Azt elhiszem – felelte az idegen közömbösen.

– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a karját, uram, annyira odavolt!

Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a fogadósné önkéntelenül összerezzent a hallatára.

– Igazán odavolt?

– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a húgomnak elég sok dolga akadt az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban! Úgy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége lenne rá…

– Nem adná ide a gyújtót? – kérdezte az idegen –, kialudt a pipám.

Mrs. Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt.. Hisz ő egész barátságosan ajánlta föl szíves szolgálatait.. Rá akart förmedni vendégére, de még idején eszébe jutottak az aranyak. Lenyelte hát méltatlankodását, s odavitte a gyújtót.

– Köszönöm – felelte az idegen. – Csak tegye le…

Ezzel fölkelt, hátat fordított a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félrehúzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetűnő volt, hogy nem szeretett az operációkról és a sebkötésekről beszélni.. De Mrs. Hallt nagyon fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az ártatlan Millie itta meg a konyhában.

Az idegen egyedül maradt a szobában, és oly csöndesen viselte magát, annyira nem kívánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer sem volt alkalma betolakodni hozzá… Úgy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt s a tűzet nézi, vagy pipázik – vagy talán szundikál…

A kíváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a tűzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha eközben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent, amint ismét beleült.

H. G. Wells: A láthatatlan ember
Fordította: Berend Miklósné
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2023
198 oldal, teljes bolti ár 2950 Ft