Az időszerű Jókai Mór

Bedő J. István |

Jókainak a Túl a láthatáron című, elbeszéléseket egybegyűjtő kötete 1912-ben jelent meg, kiegészítésül a Révai testvérek nagy Jókai-sorozatához. A nagy őszi lomtalanításon akadtam rá. Hogy most teszem közzé egy novellája részletét, annak egyetlen, de igen nyomós oka van: a közösségi médiában egyre többször hangzik fel Iványi Gábor jajkiáltása a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségért – de a hazai, pénzzel (paripával = stadionnal, futballcsapattal; fegyverrel = iskolákkal stb.) kitömött nagy egyházak úgy hallgatnak, mint dinnye a fűben, s mintha sosem hallottak volna a szűkölködőkről. (Segítek: „Legyen bírája a nép szegényeinek, segítsen a szűkölködőnek fiain” Zsolt. 72.4)

Tisztelendő és tiszteletes.
Nyelvtudományi értekezés (részlet)

Jókai Mór

Tisztelendőnek hívják a pápista papot, tiszteletesnek a kálvinistát. Hogy miért van ez a megkülönböztetés? Ezt meg kell előzni egy etnográfiai értekezésnek.

Ha a magyar alföldi és dunántúli falusi vendéglőkbe és csárdákba, húshagyó keddtől elkezdve húsvét vasárnapig átutazó vendégek érkeznek s a nagy ivóteremben a keresztlábú asztal mellé letelepednek, a népszokásokban járatos korcsmáros legelőször is ezzel a kérdéssel interpellálja meg őket: „Pista-e vagy Miska?”

S erre a kérdésre a szóvivő vendég azonnal megfelel:

– Én Pista vagyok, de az útitársam Miska.

Ebből aztán megtudja a korcsmáros, hogy az egyiknek vajjal kell csinálni a túrós csuszát, a másiknak pedig töpörtyűvel. Mivelhogy Pista annyit jelent, hogy pápista, Miska pedig, hogy kálvinista. Az egyik böjtöst eszik, a másik pedig zsírost.

Azért egy szekéren utaznak és igen jó barátok, csakhogy mindenik a maga hite szerint üdvözül és vacsorál. Még az idén nem is kerültek emiatt petíciók az országgyűlés elé.

Hanem hát a magyar papok nem is olyanok, mint más papok.

Aki egy olaszországi abbét, aztán egy kapucinust, meg egy magyarországi plébánost meglát egymás mellett, el nem hiszi, hogy azok mind egyforma tisztelendő urak. Az abbé félrecsapott, nagy karimájú kalabriájával [felhajtott karimájú vadászkalap], vállán átvetett, kokettül [csinosan] redőzött carbonari köpenyével, fényes, csatos lakkcipőivel menüettlépésekben himbálja magát végig az utcán; a kapucinus szürke, hosszú fülű paripáján lovagolva, szemérmesen pislog a csuklyája alól a signorákra, a magyar plébános pedig csak úgy néz ki, mint más Isten-embere.

Mikor a nagy egyházi küldöttség innen Magyarországból Rómába utazott: a quiritesek [római polgárok] azt hitték, hogy no most látnak majd a szkítiai pusztákról származott zarándokokat, állatbőrökbe burkolva, mezítláb, bozontos hajjal, övig érő szakállal, s nagy volt a csalódásuk, mikor kaptak helyettük egy sereg európai divatba öltözött úri embert, aki fiákeren hajtat be az örök városba, minden zsolozsmaéneklés nélkül. Ahelyett azonban másnap a Vatikánban az ünnepélyes allocutio [beszéd] után hatalmas dörgő „éljent” kiáltottak őszentségének, a pápának, a magyar zarándokok. A bíboros olasz főpapok elszörnyedtek. – „Hoc non licet!” [Ez nem megengedett!]

Aztán végigjárták a szent város utcáit és piacait a mi jeles egyházi méltóságaink, s megesett rajtuk, hogy szivarra gyújtottak az utcán. Erre totus orbis conclamavit [az egész világ felkiáltott]: „Hoc licet, sed non decet.” [Ez megengedett, de nem helyénvaló!] Estére aztán elmentek az operába s hatalmas tapsolással adtak kifejezést tetszésüknek. Melyre ismét Roma locuta est [Róma nyilatkozott]: „Hoc nec licet, nec decet!” [Ez nem is megengedett és nem is helyénvaló!] Papnak nem szabad színházba menni! No, ha színházba nem szabad menni, hát akkor másnap elmentek a cirkuszba. Ekkor aztán rájöttek a rómaiak, hogy nem jó ezeket a szkíta papokat regulázni, mert még ki tudja, hova lyukadnak ki.

Hátha még azt tudták volna róluk, hogy a szabadságharc alatt a magyar szerzetesek ott harcoltak a trikolor zászlók alatt, a népszabadságért!

Hanem hát térjünk arra, hogy miért címezik a pápista papot tisztelendőnek, a kálvinistát pedig tiszteletesnek. Ha az etimológiát hívjuk megoldásul, „tisztelendő” az, akinek meg kell adni a tiszteletet; „tiszteletes” az, akinek már megadatott a tisztelet. Vegyük, hogy a tisztelet egy öltönydarab: például reverenda. Már most azé, aki a „tisztelendő”, napról napra mindig új; azé pedig, aki „tiszteletes”, napról napra mindig viseltebb. Ez a különbség.

Ismertem egyszer (sőt nagyon tiszteltem) egy tisztelendő és egy tiszteletes urat, a kik nagyon jó barátságban éltek. Az egyik volt a tihanyi benedictinusok [bencések] perjele, a másik a tihanyi kálvinista lelkész.

A tihanyi székesegyház egyike a legrégibb történelmi emlékeknek, az alsó építménye még II. Endre király korából való. Egész uradalom tartozik hozzá, mely a tihanyi félszigeten kívül kiterjed a Balatonon túl Somogy vármegyére, Füred is hozzá tartozik, híres fürdőjével, gyógyintézetével és palotáival. A tihanyi kálvinista eklézsia pedig egyike a legifjabb filiáknak [leányegyház, saját lelkész nélkül], melynek hívei csak az utóbbi évtizedekben építettek templomot az Úr tiszteletére. Hát bizony „maga harangoz a pap”: azaz hogy harangozna, ha volna harangja. Afféle kálvinista purgatórium, ahová a legfiatalabb káplánból felszentelt papot promoveálják [elküldik], hogy ott az aszkétai erényekben: koplalásban, szomjúhozásban gyakorolja magát, míg „érte jönnek”.

Volt pedig az ottani bencéseknek egy öreg perjelük, aki sokszor elsétált a kálvinista papnak a lakháza előtt. Látta, hogy annak a kéménye nagyon ritkán füstöl. Hát valahányszor azt látta, hogy nem füstöl a kéménye, bekocogtatott hozzá s meghítta magához ebédre. Ebéd után meg ott marasztotta tartlizni [kártyázni]. Egy-két hatos mindig maradt nyereségül a kollégának. Mert hát biz’ a stóla nagyon soványul fizetett. Nagyon egészséges hely ez! Tihanyban az egészség-epidemia grasszál [egészség-járvány pusztít]. Senki sem akar itt meghalni.

Egyszer mégis csak megesett ez a rendkívüliség. Maga a kurátor halt meg. Derék ember volt: az egész falu szerette. A tiszteletes felvette a stólát s igen szép beszédet mondott a temetésnél. A perjel is kiment a gyászszertartásra; pedig nem az ő nyájához tartozott a néhai.

Hazatérést aztán azt mondá a tisztelendő a tiszteletesnek:

– Édes atyámfia az Úrban. A kegyed prédikációja új volt, hanem a reverendája ugyan kopott.

– Hát, biz’ ez kiszolgálta a káplánságot, s új palástra nem telik; mert a híveimnek ott van bár a „Krisztus” a szívükben nagy betűvel; de nincsen a zsebükbe kis betűvel. [Ti. a krajcár neve utalás a keresztre.]

– Hát, tudja mit? Van én nekem egy szép reverendám; amit hajdan a primitiámra [első misémre] csináltattam; most már nem fér bele a termetem. Fogadja el tőlem olyan szeretettel, mint amilyennel én felajánlom. Nálam úgyis csak a moly eszi meg. (Pia fraus [kegyes hazugság] volt! A selymet nem bántja a moly.)

Olyan kegyesen volt kínálva, hogy lehetetlen volt szívesen nem fogadni. A bekövetkező karácsony ünnepen a fiatal tiszteletes már a tisztelendő szép selyem reverendájában hirdette az igét.

Olyan ez, mint szent Márton lovag története; de még olyanabb; mert akivel szent Márton megosztotta a palástját: az nem volt a szentnek antagonistája [ellenfele].

Hát ilyen csodák történtek az én időmben! Hajdan, nagy régen – ezelőtt tíz esztendővel.

A könnyebb megértés végett az elbeszélés helyesírását frissítettem és helyenként [zárójeles jegyzeteket] építettem a szövegbe.

Adományozás:

Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség
OTP Bank Nyrt. 11708001-20520380